Az idei év két Prágai Tamás-díjasa közül az egyik Györgyi Csaba, a könyvét egy hosszabb lélegzetű esszében elemeztem a Napút Online számára - és sok szeretettel ajánlom minden irodalomszerető ismerősömnek. Komoly nyitás ez a kötet, érett és értékes mininovella (nolla) gyűjtemény - semmilyen elsőkönyves íze nincs, egy kifejezéskészletét nagy biztonsággal használó író biztos kézzel szerkesztett munkája, amit saját maga illusztrált.
Most számolom fel a lakásomat a városban. Igen, ez még mindig ugyanaz a város, én pedig úgy költözöm el innen is, hogy még a barátaim sem ismerik egymást. Végre valami, amiről érdemes írni.
Sokáig azt gondoltam, hogy akit nem angyalarcú, fiatal fájdalom késztet rá, az inkább ne írjon semmit. Megváltozott az álláspontom, írjon csak nyugodtan mindenki!
Ha valaki közel engedi magához a következő írásokat, és olvasás közben lelke fényérzékeny felületén a saját filmje pereg, akkor elértem a célomat, a zajt a világűrben. (Pre)
Györgyi Csaba első könyve a maga nemében zavarba ejtő – pont mivel szelíd határozottsággal azonnal el is különíti a “maga nemét”. A rövid, gyakran szürreális képekkel, szokatlan asszociációkkal tágabbra nyitott mini novellákat a szerzőjük “nollának” nevezi – a novella rövidülésével. A kötet bemutatóján Györgyi Csaba elmesélte: többen felvetették a nulla névbeemelését (finnül a nolla nullát jelent…) e meglehetősen filozofikus, gyakran szemlélődés- és ritkábban cselekvés-pozícióból születő “félpercesek”, észrevételek kapcsán – nos, szerintem a tévedés adott esetben sajátos igazságtartalmat hordoz: ezek a meglátások az alapállásukat tekintve valóban feltételeznek egy pillanattól, élethelyzettől független origót, egy “nullapontot”, ahonnan a szerző az elé kerülő látványok és élmények anyagából megszövi őket.
Ezer mindenből táplálkozva. Asszociációk szinte képszerűen megragadott teljeséből, hiszen minden fa öreg mesélők öreg keze (Vándorkönyv). Kapcsolatok mélyen végiggondolt lehetőségeinek lebegéséből – vagy nyers tapasztalatból, ami lepárlott belőle, hisz felfüggesztett létét mindenki kívülről szemléli, de ehhez sorszámot kell húzni, aztán sorba kell állni. Ahol a sorban úgyis csak az a pillanat számít, amikor mi ketten, te meg én, csak fogjuk boldogan egymás kezét. (Házasok). Az idő pillanat, olykor mintha ez a pillanat tartana örökétig, ki tudja? Majd az idő eldönti (Est Hajnal). Néha, egy-egy mondatra mintha Kassák Lajos szelleme húzna kegyetlenül ironikus, szürreális ruhát: Amíg zuhanunk, el akarom neked mondani, hogy asztalon felejtett, rozsdás pincekulcsok és semmitmondó habostorta-recept-reklámok sem állhattak a századok óriás, didergő szerelmeinek útjába (Zuhanás). S van, amikor a játékmenetesen egzakt módon feltett kérdésre játékos, szelíd, ironikus humor hangján felel a szerző: Nem tudom, Micimackó, a mesék világa már csak ilyen (Copyright).
Csörgyi Csaba Mint két idegenje valóban azzal a folyamatos, kérdőjelező rácsodálkozással szemléli léteink legszokottabbjait is, ahogy életünk összegét szemlélnék a ránk csodálkozó ufók. Valahol evidenciában tartva a tényt: a másik valójában csak a kérgét-ruháját tekintve olyan mint én – teljesében tőlem függetlenül, az idegen-lénységig más. Hogy ez a más valójában tényleg idegen – s neki a megtapasztalható (megtapogatható) én ugyanígy északfok, titok, idegenség: egyszóval ugyanúgy ufó. Nem is beszélve róla: a te meg énegymást kerülgető (amúgy test viszonyait rendre elejtő, azokról feledkező) viszonyait alapjában az én folyamatos kérdőjelezésére ülteti a világ: én és én is lehetünk (vagyunk) számos pillanatunkban: mint két idegen.
A folytatásért kattintsatok:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése