Szabó T. Anna Kyoko: Senki madara

Régen, kicsi koromban - emlékszem, élesen, akár az összes veszteségre - azt hittem, a dallam és az érintés elég… a dúdolás, a zümmögés, a ringatás, a cirógatás. Nem ütött olyan keserűn az élet, mint Táltost, a juhászfiút, édesanyám kísérte és kíséri a lépteim – csak (mint bárki növő) egyszer mégis ellöktem a kezét, mert járni és esni akartam egyedül, kinevettem a dallamot, amit dúdolt, mert ott zakatolt a fülemben a lázadó magamé. Élesen emlékszem, akár az összes veszteségre, csak meg kellett lelnem hozzá a kilátót, hogy pont ezek a veszteségek látsszanak. A Senki madara ilyen kilátó.

Régen valahol táncolt bennem is egy madár – talán madár, ennyire nem merem ismerni a magam mitológiáját -, amíg el nem jöttek hozzám szoknyájuk suhogtatva az erejük próbálgató boszorkány vágyak, és én oda nem adtam magam nekik. Gyötrelmes kiáltásom máskor, és másképp szakadt, mint Táltosnak, én úgy adtam a tisztaságom, ahogy a legtöbbünk – nem bánom; vagy bánom? Mindegy, mert adtam. Így kerül elérhetetlenül messze a türelmesen kivárható - látod, hogy létezik, de nem neked -, mert amit nekiadhatnál, azt már odaadtad másnak és máshogyan. S csak verejtékes homlokú fogcsikorgatással, és hatalmas szerencsével hátrálhatsz annyira vissza a szerelembe – a helyre, ahonnan hozzá állsz -, hogy elfogadja a másik a múltad is. A Senki madara oda rángatna vissza, abba a szerelembe.

Régen is tudtam, most is, a születő gondolatért, szüremlő szóért, képért, dallamért, a húsomat adom. Akinek lételeme a repülés - márpedig a léleknek lételeme -, az húsát adja, izmát és idegét az alkotásnak, az magát adja, és mert teremt magából, gyorsabban fogy el. Kanóca fényesebb, de hamarabb lobban… Rég tudom, ezért bánok inkább takarékosan semmint pazarlón az ajándékkal, beosztom – holott így vacsoratűz lesz, nem lobogó, másnak fénylő máglya. Villámfény-tiszta képzetekről így a létem tánca-lobogása mit se tud; ahogyan a Senki madara tudja a maga táncrepülését, s ahogyan megfizeti az árat, oda se nézve – a hiteléért. A hitelért, amit az égtől kapott, s amiről önként mond le, hogy ehesse a másik. Melegedhessen a tüzénél a másik. Villámfényénél láthasson a másik.

Rég tudom, az a távoli szigetország hozzám is közel áll. Valaki bennem otthon érzi magát furcsán facsart örömében és tabuiban, az ételüknek otthon-íze van a számban, valaki bennem onnan költözött ide, belém – talán ő is a költöző madarakkal. De az én szigetországi érintésem árnyékosabb. Talán a befogadó, talán én tehetek róla, a boszorkák csókolta vágyak – de többet hozott a húsba fonódó démoni növekedés, a kötelesség teljesíthetetlen önpusztításának álmából, a hídból, a harcosból, a vágtató, páncélos lovasokból. A feszültségből, összecsapás előtt – ha pillant bennem, utoljára még a zúgó vizek szélén szárnyát emelő, táncoló darvakra, ha megpihen a szeme, hát két feszültség-teli lélegzet közt: nem a kilégzés áradására, hanem a belégzés mohóságára épül bennem a figyelme. Az a távoli szigetország hozzám is közel áll, de nem olyan közel, mint a Senki madara írójához – irigylem is tőle ezt a közelséget.

Négy rétegét mutattam; látjátok - talán - amit én: ez a könyv kivételes. Minden értelemben: kivételes szigorral és önuralommal nevelt élethelyzet ura Táltos, aktív akaratában eleven felelősség. Kivételes lénye kivételes szerelmet szül, érzékeny lelkek álmát, sokba kerülő, fájódó álmot. Kivételesen tiszta ez a sors, ez az álom, ez a földre szállás és elrugaszkodás… én nem szoktam szeretni, ami ennyire kivétel, ami ennyire nem vonatkozik a húsba szédült mindenkire: ránk – de ezt a könyvet, a Senki madarát nem tudom nem szeretni. És nem csak azért, mert kivételesen szép is. Hanem mert kivételesen hiteles. Régen is tudtam, most is, a szerelem hordozott ellentmondását a testi éh és minden egyéb egymásra hangolódásunk közt csak ekkora szigor képes harmóniává oldani. Nem Táltos, nem a Senki madara, nem Szabó T. Anna Kyoko (gyönyörű joggal viselt ajándék név!) tehet róla, ha én erre a szigorra soha nem voltam képes. Mert nem tudok, de szeretnék ennyire kivételessé válni – mutatja, mennyire irigylem az elragadtatás alatt is az írójától ezt a gyönyörű, méltó módon elénk tárt, kivételes harmóniában zengő és kinéző mesét!

Búcsúzóul haikuval, ajándék tizenhét szótaggal köszönöm írónak, kiadónak, illusztrátornak és szerkesztőnek a maga nemében megismételhetetlent:

Senki nyűgöz, de
érted fogyok, Varázslat -
ne zárd rám egünk!

Kiadó: Magvető-Vivandra

Illusztrációk: Rofusz Kinga

A könyvet Pintér József tervezte.