Laputa - Az égi palota

Úgy csöppensz a mesébe, hogy igazából nincs időd kételkedni. Egy kislányt látsz, egy hatalmas, steampunk beütésű léghajó kabinablakában, kívülről, aztán légikalózokat, amint megtámadják ezt a léghajót - a történtek közben kapcsolódik benned össze: a kislány a vörös hajú úriember és kísérőinek foglya volt, s a kalózok sem kiszabadítani akarták, hanem elragadni a nyakában lógó tárgyat... elvesztettük az ékkövet, kiabál a kalóz-boszorka a csapatával, amikor a kislány kizuhan a semmibe - nem csoda, ha nem ébred bennünk szimpátia iránta (se)... Vált a kép: egy hegylábon kapaszkodó, szegény bányászvidékre érkezünk, ahol egy kisfiú, Pazu épp a főnöke vacsoráját veszi át egy kifőzdében, aztán rohan vele a bányába - és meglát egy égből aláereszkedő sajátos tüneményt... az ájult kislányt, amint lassan a föld felé lebeg, a nyakában a világító amulettel. Egyenesen az öreg tárna felé, ahol a fiú, a főnöke és a bányászok megpróbálják a lehetetlent: folytatni ezt a nem veszélytelen mesterséget egy kimerülő, kincseit veszített környezetben.

Ilyen kimerült, poszt-apokaliptikus környezet a filmé - a még kapaszkodó emberség világa. Nem annyira végletes és végzetes környezet, mint a Nauszika királyságát fenyegető mérgező dzsungel, de egy sokkal fejlettebb egykori létezés árnya ez is. A repülés gyönyörű álma e világban már elveszítette Kiki, a boszifutárlány szelíd világában megrajzolt ártatlanságát -  az egykori teljesség helyett megint a motorok dübörgő erőszaka erőlködik, hogy égbe emelje a szállni vágyót. A nagy, lebegő égi városok birodalmai lezuhantak - az élet az egykori nagyság romjain kapaszkodik, sok szempontból még mindig a múltba. Hírlik, a bányakörnyezet, s az ott élők, Pazu és barátai Mijazaki egy angliai utazásának emlékeiből formálódtak: a film apukája épp az utolsó walesi bányászsztrájkok idején járt azon a vidéken, s mélyen megragadta ennek a makacs, életformájához végsőkig ragaszkodó, de pont az életforma időszerűtlensége okán vereségre ítélt közösségnek az erkölcsi tartása, a tagjainak egymás felé megtartott embersége, szolidaritása.

Úgy csöppensz a mesébe, hogy azonnal megkapod az összes fontos viszonyt: az amulett tulajdonosa, Sheeta, az őt segítő Pazu menekülnek a nyitány néhány képével kontúrosra rajzolt Muska ezredes és emberei (mint később kiderül, egy egész hadsereg); és Dola mama égben garázdálkodó kalózklánja elől. Ők mindannyian az ékkövet akarják, amely a legenda szerint a még égben lebegő egyetlen város: Laputa megtalálásának kulcsa. A helyzetet aztán bonyolítja, hogy mint kiderül: ez a kulcs kizárólag Sheeta kezében működik, aki a felhőbe rejtett égi birodalom egykori királyi családjának leszármazottja - a női ág, akik rettegve őrizték az ékkövet, s emlékezetükben a leglényegesebb formáló igéket. Persze egy bizonyos ponton kiderül: Muska a férfiág sarja, aki a kislánynál sokkal többet tud a városról, ismeri a szerkezetét s hogy micsoda félelmetes fejlettségű fegyvereket rejt - aki a hadsereget is a saját uralkodói álma kedvéért csábítja a város utáni hajszába... Két pólus... a női ág a legendát, a férfiág a praktikumot őrizgette.

Sajátos, Mijazakira igen jellemző mesei helyzet - de talán a leginkább tanmesei történettel elmesélve. Mankónak használja Swift Laputa-történetét, valóban szelíden tiszteleg a bányászok világa felé, rengeteg szeretni való képsora, és jó pár rendkívül ügyesen képre varázsolt akciójelenete eszembe jut, ha felidézem - de tipikusan annak a japán anime-vonalnak a Ghibli-stúdió által elkészített terméke, ami nem is törekszik a maga mesevilágában egy szinten túl a koherenciára. Egyfelől a stúdió egyik legmeseibb története, másfelől az egyik (ha nem a) legerőszakosabb. A Góliát léghajó (s vele egy egész hadsereg) elpusztítása valahol nincs is a filmben a helyén - milyen érdekes, hogy Mijazaki ügyelt rá: a katonáknak egyetlen empatikus gesztusa se legyen. Ahogy a film vezeti a nézőt, egy pillanatot sem enged ebből az egynézetűségből. Valahol azt sugallja: nem kell részvét ébredjen a nézőben irántuk. Mint ahogy Muska mélyen egydimenziós, gátlástalan "főgonoszsága" sem jellemző amúgy a rendező negatív karaktereire - ennél mindig sokkal árnyaltabban fogalmaz. Mentségükre szóljon: a film a stúdióalapítás utáni első termék, ha nagyon durván egyszerűsítek: a pénz igen gyors visszaforgatására szolgált.

Ami a számomra mégis dédelgetett kedvenccé avatta: Dola mama, meg az ő kalózklánja. Miljazaki öccse tanúsága szerint a rendező az édesanyjukról formázta e figurát, hogy aztán jó néhány filmjébe átemelje - a Kiki boszirajongó házvezetőnője, sőt a Szél támad idegene a szanatóriumban: Castorp úr is valójában ugyanő... A számos esetben érzelem-vezetett, de ennek megfelelően nagyszívű, humorforrás karakter a nyitó képsorok mélyen haszonelvű rablójából ezer mód árnyalt, szeretnivaló főszereplővé lesz, akiért (s fiaiból álló igénytelen kalóz-kompániájáért) a végén joggal aggódhatsz te is teljes szívvel. Mint ahogy a végül kimondott igék veszélyeztette városért, Laputáért is teljes joggal aggódhatsz - ahol a pusztítás eszköze, a hatalmas robot egy madárfiókák védelmét elsődlegesnek tekintő kertész egy festményre való, lebegő, áttetsző falú házakból "világfa" körül összeálló arborétumban...

Ami a számomra mégis dédelgetett kedvenccé avatja: a belátás, hogy kizárólag rajtunk múlik. Kizárólag rajtunk múlik, mire használjuk a fejlettség nyújtotta hatalmat - csak rajtunk múlik, felmérjük-e az árat, amit fizetünk érte. Nem a repülés gyönyörű, évezredes álma a bűnös, hanem az ember, ha azért repül, hogy felülről uralkodjék. A belátás, hogy van olyan tudásunk, amit még nem kellene feltétlenül gyártószalagon sokszorosítva dobozba-zacskóba rakni és tömegcikként árusítani - amit tényleg az elérhetetlenben kellene tartani, hogy felnőhessünk hozzá. S kizárólag rajtunk múlik, hogy mit kezdünk a körülöttünk ezer színével mindennap felragyogó, organikus, űrben lebegő csodával. Ami az otthonunk.