Ez a verseskötet nagyon hamar
hangosan köszön. Szinte elsőre, pisztolylövés-hangosan. Dagály előtt, amikor egy fiatal, gyönyörű nemzedék, amely ugyanúgy
a sokkal többért hajszolja magát,
ahogy bármelyik; hátrahagyva a családja szégyeneit újakat szerez: kitépi az éjszaka
torkát. A dagály a gátlástalanság maga, s ez a kötet így kezdődik: látszólag
esztétizálva felszabadító gesztusnak megélve a bűnt. Holott csak nevet keres a
bűntudatnak, dagály utánra, a bűntudatnak, ami a legtöbb verset mélységesen
átjárja, és ott fáj a legjobban, ahonnan ezt a bűntudatot elűzi a dac. Bűntudat
valamiért, ami nem bűn. Szeretni nem bűn, és ennyire szeretni főleg nem az.
Dékány Dávid kötete szerelmesvers-kötet.
Kamaszkötet – mondanám, de nem volna igazam. A lázat szokások, (majdnem hogy)
rigolyák hűtik, a lázadásnak múltja van, (majdnem hogy) nosztalgiája.
Kamaszosan hagyja figyelmen kívül mindazt, amit tekintetbe vehetne – nincs
tekintettel arra a világra, amely nincs rá tekintettel, amely ítélkezik
felette, amely normáin kívülre zárja a költőt. Avagy legalábbis így süt a
versekből: egy hipokrita, hazug világ a maga szűkre vont normalitásával ilyen
magasról leszarást érdemel. Szerelmes kötet ez, mint egy kamaszé – aki ott hord
magában egy sokat bántott, sokat látott felnőttet, aki sokszor indult már
valahova utoljára. Aki pontosan tudja: a világ nincs rá tekintettel.
Tehát mint egy Tarantino- vagy
Guy Ritchie-mozi, vagy leginkább a Született
gyilkosok. Egyfelől. Másfelől a bűntudat – a másik iránt, magam iránt;
szégyenérzet ezer indokból. Két pólus, s a kettő közt a szürke ezer árnyalata,
a szégyentelen szégyenérzet. Gyere,
legyünk botrány! …Valljuk be a motelszobát, / ahol a takaró alatt olyan
állatfajok / bújtak szorosan egymáshoz, / amiknek nem lehet közös utódjuk –
mondja a hang a Botrányban; a fiatal
húszas-harmincasok holnap nélküli hangján. Egy kedves barátom így foglalta
össze ezt az eszmétlen korosztályt: „…igazi holnap nélküli nemzedék. Aki
jómódú, annak semmiért sem kell megküzdenie, neki ezért mindegy minden, akinek
mindene megvan, annak nincs hová továbblépni, tolja a szereket ezerrel, halálra
issza magát egy átlagos, szürke estén csak úgy, vagy mindenkit megdug, aki az
útjába esik, de úgy, hogy az mindkettőjüknek fájjon. Aki meg csóró, annak a
leghalványabb esélye sincs semmire, na neki meg ezért mindegy minden, tolja a
szereket ezerrel és a többi és a többi... ééés ennyi, hölgyeim és uraim.”
Persze nem ennyi. Az eszmétlenség nem jelent érzéketlenséget. De így és itt
mintha tényleg csak valamiféle fájdalomdomináns szubja lehetne az érzékeny
ember, így csípődnek a versbe a hasonlatai: A
fáradtság miatt úgy hallom, / hogy bentről szólsz, / pedig csak a te hangodon
folyik a víz, / lassan, mint az első tavaszi metszéskor elvérző / diófák nedve.
Az ember, a Költő (nagybetűs
grandezzával az!) próbál nem gondolni a szerelemre, holott ez a legnormálisabb
dolog a világon – mégis, mintha túlkerülne a saját komfortzónán is, hiszen. Társadalmi
hatás – az előítélet leszivárog, bűntudatot kelt és dacot. Holott ez a
legnormálisabb dolog a világon: a szerelem, nagyon frissen és maian, nagyon
tömören, metonímiák és metaforák helyett elemi szókimondással. De ahova nem
kerül dac, hajnalban felgyújtott kaptárak,
lövedékekhez képest igazságtalanul puha testek, oda is
gázolódik vakvezető kutya, egy kézzel lökhető, leukémiás kistestvér. Vagy
pusztán a betartandó műveletek sorrendje
– mintha a világvégének is volna előre megírt protokollja. A rosszindulatú
tájon, ahol túl sok közös titok lappang ahhoz, hogy elengedje egymást a költő,
s akivel szökne. Ebből a teljes kilátástalanságból. Lehet, hogy a Költő nagybetűvel
az, de teljes valóság-érzetet épít a versekkel.
Nem kéne érezze sem a bűntudatot,
sem a dacot – felszabadultabban szerethetne. Léphetnék tévútra, mondhatnám,
hogy mindannyian ezt érezzük: bárkihez hozzáérni határátlépés, belehatolni
pláne, amikor a szerelem ezer ízét kóstolod, még a megszokott ízekben is ott
van ez a bűn-fűszer; az eredendő… de ezek az apák bűnei, a mieink. Az első
verssel kiröhögött, elhagyott bűnök. Mindig valamilyen eszme megkötöző
viszonyában. Dékány Dávid nemzedéke eszmétlenségben eszmélt önmagára. Önmagával
van tele. Csupa határátlépés – de úgy, mint aki szögesdrótot szaggat: sértés és
sérülés elegyét hordozva magán. Ezeket veszi számba. Túlzásokba esve,
mérhetetlenül komolyan véve önmagát, mérhetetlenül korán megejtve olyan elszámolásokat,
aminek nem volna még itt az ideje. De az egyik legerősebb hangon, amivel
mostanában találkoztam. Olvassátok.
A kötetről recenziós epigonvers is született.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése