2015. augusztus 24., hétfő

Dékány Dávid: Darwin Motel

Ez a verseskötet nagyon hamar hangosan köszön. Szinte elsőre, pisztolylövés-hangosan. Dagály előtt, amikor egy fiatal, gyönyörű nemzedék, amely ugyanúgy a sokkal többért hajszolja magát, ahogy bármelyik; hátrahagyva a családja szégyeneit újakat szerez: kitépi az éjszaka torkát. A dagály a gátlástalanság maga, s ez a kötet így kezdődik: látszólag esztétizálva felszabadító gesztusnak megélve a bűnt. Holott csak nevet keres a bűntudatnak, dagály utánra, a bűntudatnak, ami a legtöbb verset mélységesen átjárja, és ott fáj a legjobban, ahonnan ezt a bűntudatot elűzi a dac. Bűntudat valamiért, ami nem bűn. Szeretni nem bűn, és ennyire szeretni főleg nem az.

Dékány Dávid kötete szerelmesvers-kötet. Kamaszkötet – mondanám, de nem volna igazam. A lázat szokások, (majdnem hogy) rigolyák hűtik, a lázadásnak múltja van, (majdnem hogy) nosztalgiája. Kamaszosan hagyja figyelmen kívül mindazt, amit tekintetbe vehetne – nincs tekintettel arra a világra, amely nincs rá tekintettel, amely ítélkezik felette, amely normáin kívülre zárja a költőt. Avagy legalábbis így süt a versekből: egy hipokrita, hazug világ a maga szűkre vont normalitásával ilyen magasról leszarást érdemel. Szerelmes kötet ez, mint egy kamaszé – aki ott hord magában egy sokat bántott, sokat látott felnőttet, aki sokszor indult már valahova utoljára. Aki pontosan tudja: a világ nincs rá tekintettel.

Tehát mint egy Tarantino- vagy Guy Ritchie-mozi, vagy leginkább a Született gyilkosok. Egyfelől. Másfelől a bűntudat – a másik iránt, magam iránt; szégyenérzet ezer indokból. Két pólus, s a kettő közt a szürke ezer árnyalata, a szégyentelen szégyenérzet. Gyere, legyünk botrány! …Valljuk be a motelszobát, / ahol a takaró alatt olyan állatfajok / bújtak szorosan egymáshoz, / amiknek nem lehet közös utódjuk – mondja a hang a Botrányban; a fiatal húszas-harmincasok holnap nélküli hangján. Egy kedves barátom így foglalta össze ezt az eszmétlen korosztályt: „…igazi holnap nélküli nemzedék. Aki jómódú, annak semmiért sem kell megküzdenie, neki ezért mindegy minden, akinek mindene megvan, annak nincs hová továbblépni, tolja a szereket ezerrel, halálra issza magát egy átlagos, szürke estén csak úgy, vagy mindenkit megdug, aki az útjába esik, de úgy, hogy az mindkettőjüknek fájjon. Aki meg csóró, annak a leghalványabb esélye sincs semmire, na neki meg ezért mindegy minden, tolja a szereket ezerrel és a többi és a többi... ééés ennyi, hölgyeim és uraim.” Persze nem ennyi. Az eszmétlenség nem jelent érzéketlenséget. De így és itt mintha tényleg csak valamiféle fájdalomdomináns szubja lehetne az érzékeny ember, így csípődnek a versbe a hasonlatai: A fáradtság miatt úgy hallom, / hogy bentről szólsz, / pedig csak a te hangodon folyik a víz, / lassan, mint az első tavaszi metszéskor elvérző / diófák nedve.

Az ember, a Költő (nagybetűs grandezzával az!) próbál nem gondolni a szerelemre, holott ez a legnormálisabb dolog a világon – mégis, mintha túlkerülne a saját komfortzónán is, hiszen. Társadalmi hatás – az előítélet leszivárog, bűntudatot kelt és dacot. Holott ez a legnormálisabb dolog a világon: a szerelem, nagyon frissen és maian, nagyon tömören, metonímiák és metaforák helyett elemi szókimondással. De ahova nem kerül dac, hajnalban felgyújtott kaptárak, lövedékekhez képest igazságtalanul puha testek, oda is gázolódik vakvezető kutya, egy kézzel lökhető, leukémiás kistestvér. Vagy pusztán a betartandó műveletek sorrendje – mintha a világvégének is volna előre megírt protokollja. A rosszindulatú tájon, ahol túl sok közös titok lappang ahhoz, hogy elengedje egymást a költő, s akivel szökne. Ebből a teljes kilátástalanságból. Lehet, hogy a Költő nagybetűvel az, de teljes valóság-érzetet épít a versekkel.

Nem kéne érezze sem a bűntudatot, sem a dacot – felszabadultabban szerethetne. Léphetnék tévútra, mondhatnám, hogy mindannyian ezt érezzük: bárkihez hozzáérni határátlépés, belehatolni pláne, amikor a szerelem ezer ízét kóstolod, még a megszokott ízekben is ott van ez a bűn-fűszer; az eredendő… de ezek az apák bűnei, a mieink. Az első verssel kiröhögött, elhagyott bűnök. Mindig valamilyen eszme megkötöző viszonyában. Dékány Dávid nemzedéke eszmétlenségben eszmélt önmagára. Önmagával van tele. Csupa határátlépés – de úgy, mint aki szögesdrótot szaggat: sértés és sérülés elegyét hordozva magán. Ezeket veszi számba. Túlzásokba esve, mérhetetlenül komolyan véve önmagát, mérhetetlenül korán megejtve olyan elszámolásokat, aminek nem volna még itt az ideje. De az egyik legerősebb hangon, amivel mostanában találkoztam. Olvassátok.


A kötetről recenziós epigonvers is született.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...