2018. szeptember 20., csütörtök

Frank Miller - Lynn Varley: 300


A történelmi egykor-volt faékig egyszerűsítésének egyik legmagasabb kúlfaktorral előállított terméke. Az egykor ismereteink szerint valóban megesett csata önmagában elég lehetőséget hordoz a nézet szűkítésére - a tömeghadsereg elé kiálló elit kevesek, a szoros, ahol gátat szabhatnak, az árulás legendája... Amikor Miller látomását lapoztam róla még nem tudtam, hogy kedvenc bűnvárosom sajátos szemléletű megálmodója ráadásul egy 1962-ben bemutatott film, a 300 spártai gyermekkorában tekintetbe gyűjtött hatása alól kacsint ki, amikor a maga tesztoszteronnal túladagolt himnuszát komponálja. (Aminek fényében a Miller-képregényből Gerald Butlerrel leforgatott Snyder-film is kap egy vajszínű árnyalatot, a vérpiros mellé...) A történetről, amit mi magunk is Hérodotosz által alapjaiban komponálva ismerünk - hiszen a "történetírás atyja" legalább annyira a történelmi regény antik időkből olvasókra kacsintó őspapája is... azt megtanulhatod általa, mesélni vágyó, hogyan kell egy vereséget megdicsőülésig mesélni.

Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a Spártaiaknak, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Ez a történet úgymond máig érvényes példát ad a reménytelen helyzetben hazájukért harcolóknak; a legtöbb feldolgozás - így Milleré is - ezen a zengzetes ösvényen engedi végig a történetet az önfeláldozásig. Átszerkeszt és kihagy - itt a hősök válogatott csapata (csak akinek fia van - hogy ne száradjon ki a családfája) eleve halni indul, reménytelen küzdelembe a felfoghatatlan túlerővel szemben, a becsületért. Hiszen az alku lehetőségéről a követek halálba hajigálásával lemondtak. Az egész ellentmondásos viszonyról a városállamok közt, Athén és Spárta ekkoriban már javában tartó vetélkedéséről szó se - csak a legerősebb momentumok, a pár árnyalatlan színnel felkenhető toposzok. Valójában Frank Miller ezzel a képregénnyel akaratlanul is a mítosz születését mutatja fel - hogyan lett az így esett-ből másképp nem is eshetett volna.

A mítosz jól tűri az ellentmondást: bár a hősök halni indulnak, mégis el kell árulni őket a vereségért. Ephialtész Millernél kitaszított, szülei által kegyelemből életben hagyott spártai torzszülött - aki csatlakozni szeretne a kiválasztottakhoz. Egy ilyen sűrítményben, a kontrasztok élesen kontúros világában evidens, hogy Leonidasz és Ephialtész találkozik, hogy maga a vezér adja ki a leendő áruló útját. Méltósággal, minden megalázás nélkül, pusztán azért, mert nem tudja a pajzsát olyan magasra emelni, mint a többiek - s így nem lehet helye a nehézgyalogság pajzsfalában, a falanxban. Az elit kevesek soraiba nem fér a torzszülött - nem fér a gyenge láncszem. Ahogy Leonidas árulóval való duettje, ugyanúgy kontúros a perzsák istenkirályával, Xerxszésszel való találkozás - rajzban azonnal érzékelhető különbségtételekkel, az első az egyenlők között és az isten a rabszolgái felett néz szembe egymással. Ahogy aztán a fináléban is - ennyire széles gesztusok kikövetelik, hogy a két vezér egyfajta párviadalával záruljon a mese, ahol az egyik megőrzi, a másik elveszíti a becsületét.

Annyira szélesek voltak e gesztusok, hogy nem is fértek a szokványos elrendezés és méret kereteibe. Más kérdés, hogy az oldalak duplára növelt szélességével Miller példaszerűen él; elképesztő nézőpontokból láttat, teljesen filmszerűen vezeti a tekintetet (Snyder nem is tett mást, mint ezeket a beállításokat, kontrasztokat és hangulatokat szolgaian másolt cselekményelemekkel, ha lehet, még szélesebb gesztusokkal vászonra rendezte). Lynn Varley színhasználata gyakorlatilag Miller erős, fekete-fehér látomásainak nyomvonalán jár - azt hiszem elég komoly kontroll alatt színezhetett. Eredetileg a Dark Horse öt füzetben hozta ki a képregényt. Az egyes kötetek a Honor (becsület), Duty (kötelesség), Glory (dicsőség), Combat (küzdelem) és Victory (győzelem) címet viselték. Magyarul a kartonált egykötetes jött ki - gyönyörű nívón, a Képes kiadótól.

Mégis kinek a győzelme... ha ebben a mesekeretben maradok, ezt a csatát Ephialtész nyeri meg, a perzsáknak. Az egész történet kulcsmomentuma ez az árulás - így a tanulság is rajta nyugszik. S ez a tanulság nem a közkeletű (a Tajgetosz-szemlélettel mélyen átitatott) ne kegyelmezz a gyengének, mert ha teheti, elárul, hanem ez: meg kell találnod a magad társadalmi víziójában a gyengeség megbecsült helyét. Hogy várhatod, hogy legyen becsülete, ha tőled semmilyen megbecsülést nem kap? Egy társadalom érettségének elemi fokmérője, hogyan bánik a megváltozott munkaképességűekkel, a mentális zavarban szenvedőkkel, a betegeket hogyan kezeli, és (ha nagyon élesen akarok fogalmazni) a különböző politikák s vallások elvakult híveit hogyan kezeli. Leonidas Ephialtészt szerephez juttathatta volna, avagy legalább  engedhette volna, hogy velük haljon. Akinek a szemedben nincs becsülete, az miért legyen veled szemben becsületes? Ez a történet Frank Miller megfogalmazásában egy hősmítosz. Most épp hősmítoszok korát éljük megint, és az árulások korát. És a becstelenségét. Pedig olyan kevésen múlik olykor... nekem ezt tanítja ez a mese.

Kiadó: Képes kiadó
Fordította: Bayer Antal

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...