A történelmi egykor-volt faékig egyszerűsítésének
egyik legmagasabb kúlfaktorral előállított terméke. Az egykor ismereteink
szerint valóban megesett csata önmagában elég lehetőséget hordoz a nézet
szűkítésére - a tömeghadsereg elé kiálló elit kevesek, a szoros, ahol gátat
szabhatnak, az árulás legendája... Amikor Miller látomását lapoztam róla még
nem tudtam, hogy kedvenc bűnvárosom sajátos szemléletű megálmodója ráadásul egy
1962-ben bemutatott film, a 300 spártai
gyermekkorában tekintetbe gyűjtött hatása alól kacsint ki, amikor a maga
tesztoszteronnal túladagolt himnuszát komponálja. (Aminek fényében a
Miller-képregényből Gerald Butlerrel leforgatott Snyder-film is kap egy
vajszínű árnyalatot, a vérpiros mellé...) A történetről, amit mi magunk is
Hérodotosz által alapjaiban komponálva ismerünk - hiszen a "történetírás
atyja" legalább annyira a történelmi regény antik időkből olvasókra
kacsintó őspapája is... azt megtanulhatod általa, mesélni vágyó, hogyan kell
egy vereséget megdicsőülésig mesélni.
Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a Spártaiaknak, megcselekedtük, amit
megkövetelt a haza. Ez a történet úgymond máig érvényes példát ad a reménytelen
helyzetben hazájukért harcolóknak; a legtöbb feldolgozás - így Milleré is -
ezen a zengzetes ösvényen engedi végig a történetet az önfeláldozásig. Átszerkeszt
és kihagy - itt a hősök válogatott csapata (csak akinek fia van - hogy ne
száradjon ki a családfája) eleve halni indul, reménytelen küzdelembe a
felfoghatatlan túlerővel szemben, a becsületért. Hiszen az alku lehetőségéről a
követek halálba hajigálásával lemondtak. Az egész ellentmondásos viszonyról a
városállamok közt, Athén és Spárta ekkoriban már javában tartó vetélkedéséről
szó se - csak a legerősebb momentumok, a pár árnyalatlan színnel felkenhető
toposzok. Valójában Frank Miller ezzel a képregénnyel akaratlanul is a mítosz
születését mutatja fel - hogyan lett az így
esett-ből másképp nem is eshetett volna.
A mítosz jól tűri az
ellentmondást: bár a hősök halni indulnak, mégis el kell árulni őket a
vereségért. Ephialtész Millernél kitaszított, szülei által kegyelemből életben
hagyott spártai torzszülött - aki csatlakozni szeretne a kiválasztottakhoz. Egy
ilyen sűrítményben, a kontrasztok élesen kontúros világában evidens, hogy
Leonidasz és Ephialtész találkozik, hogy maga a vezér adja ki a leendő áruló
útját. Méltósággal, minden megalázás nélkül, pusztán azért, mert nem tudja a
pajzsát olyan magasra emelni, mint a többiek - s így nem lehet helye a
nehézgyalogság pajzsfalában, a falanxban. Az elit kevesek soraiba nem fér a
torzszülött - nem fér a gyenge láncszem. Ahogy Leonidas árulóval való duettje,
ugyanúgy kontúros a perzsák istenkirályával, Xerxszésszel való találkozás -
rajzban azonnal érzékelhető különbségtételekkel, az első az egyenlők között és az isten
a rabszolgái felett néz szembe egymással. Ahogy aztán a fináléban is -
ennyire széles gesztusok kikövetelik, hogy a két vezér egyfajta párviadalával
záruljon a mese, ahol az egyik megőrzi, a másik elveszíti a becsületét.
Annyira szélesek voltak e
gesztusok, hogy nem is fértek a szokványos elrendezés és méret kereteibe. Más
kérdés, hogy az oldalak duplára növelt szélességével Miller példaszerűen él;
elképesztő nézőpontokból láttat, teljesen filmszerűen vezeti a tekintetet
(Snyder nem is tett mást, mint ezeket a beállításokat, kontrasztokat és hangulatokat
szolgaian másolt cselekményelemekkel, ha lehet, még szélesebb gesztusokkal vászonra rendezte). Lynn Varley
színhasználata gyakorlatilag Miller erős, fekete-fehér látomásainak nyomvonalán
jár - azt hiszem elég komoly kontroll alatt színezhetett. Eredetileg a Dark
Horse öt füzetben hozta ki a képregényt. Az egyes kötetek a Honor (becsület), Duty (kötelesség), Glory
(dicsőség), Combat (küzdelem) és Victory (győzelem) címet viselték.
Magyarul a kartonált egykötetes jött ki - gyönyörű nívón, a Képes kiadótól.
Mégis kinek a győzelme... ha ebben
a mesekeretben maradok, ezt a csatát Ephialtész nyeri meg, a perzsáknak. Az
egész történet kulcsmomentuma ez az árulás - így a tanulság is rajta nyugszik.
S ez a tanulság nem a közkeletű (a Tajgetosz-szemlélettel mélyen átitatott) ne kegyelmezz a gyengének, mert ha teheti,
elárul, hanem ez: meg kell találnod a magad társadalmi víziójában a
gyengeség megbecsült helyét. Hogy várhatod, hogy legyen becsülete, ha tőled
semmilyen megbecsülést nem kap? Egy társadalom érettségének elemi fokmérője,
hogyan bánik a megváltozott munkaképességűekkel, a mentális zavarban szenvedőkkel,
a betegeket hogyan kezeli, és (ha nagyon élesen akarok fogalmazni) a különböző
politikák s vallások elvakult híveit hogyan kezeli. Leonidas Ephialtészt szerephez
juttathatta volna, avagy legalább engedhette volna, hogy velük haljon. Akinek a
szemedben nincs becsülete, az miért legyen veled szemben becsületes? Ez a
történet Frank Miller megfogalmazásában egy hősmítosz. Most épp hősmítoszok
korát éljük megint, és az árulások korát. És a becstelenségét. Pedig olyan
kevésen múlik olykor... nekem ezt tanítja ez a mese.
Kiadó: Képes kiadó
Fordította: Bayer Antal
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése