Dan Simmons: Olümposz

"Haragot, istennő, zengd Péleidész Akhilleuszét, vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak, mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette, míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja, attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz..." Így ér véget az Olümposz, az Ílion szerves folytatása - mondhatnám: szinte pontosan úgy, ahogyan egykor elkezdődött. Mondhatnám, csak rögvest hozzá kéne tennem, óriási ajándék a történetben, ha valami olykor úgy ér véget, csaknem úgy, ahogy kezdődött: a nyitva hagyott lehetőségek tovább gondolható boldogságában...

Haragot zengj, Múzsa, Dan Simmons haragját - mert teljesen érthető okokból és miértünk haragszik. Csak mivel büszke rá (szokta volt mondani), hogy bármit képes megírni, a haragját is többszörös attrakcióba csomagolta, ahol a csomagolás legalább akkora érték, mint a belegöngyölt ajándék harag. Ajándék harag olvasni tudó, érdeklődő embereknek, akik (ha nem ismerik) legalább utánaolvasnak a rövidített verzióknak a neten, az Íliásznak, az Odüsszeának, Shakespeare hőseinek - olyanoknak ajándék ez a duológia, akik az első értetlenség sokkja után (ki a 'tosz például az a Prosperó) legalább beütik a nevét a keresőbe. Mert azoknak ezen a sajátságos kerülőúton, filozofikus-irodalmi űroperán át nyikorogva kitárul a kultúra könyvtárának olajozatlan ajtaja is. Szeretném hinni, hogy ez a kötet vírus lehet, hogy terjesztheti a harag másik, szintén értetlenség szülte testvérke-arcát: a puszta kíváncsiságot.

Mert ez a könyv egy csavaros, ezer szinten a már elmesélt kincseink testén Setebos módjára élősködő harag-attrakció - a felejtés ellen. Dan Simmons szerintem felmérte, ebben a rémületes sebességű száguldásban immár egyre több morzsolódik le belőlünk; az ember felismeréseiből egyre több pazarul megfogalmazott vízió fakul elmosódott, egy pillantásnál többet nem is érdemlő óriásplakáttá az információs sztráda mentén. Ugyan hány diáknak van ereje és ideje tényleg hozzálassulni egy olyan, maga tempóját olvasóra követelő eposzhoz, mint az Íliász? Vagy hánynak van türelme és kíváncsisága egy olyan sokrétű, figyelmet feszítő drámát a virtuális jelenlét, mobilozás nélkül végigülni, mint A vihar? Nekem egyértelmű, hogy ezek az erős utaláshálók, amiket az író szinte az életműve egészében (kevésbé nyilvánvalóan a Hyperion történeteiben, de valamilyen szinten még a Terrorban is) aláfeszít a mindig akció- és feszültségdús cselekménynek, ezek az olykor drótkötél-vastagságú megidézések oda irányítanák a figyelmed: a forráshoz. Hogy megállj mellette, kortyolj és gazdagodj. S hogy lásd minél több kísérletünket válságok megoldására - hogy valójában kisebb legyen benned a világ-száguldás adrenalin-lökete keltette harag...

Az Ílion végén hagyott hősök, az akháj Akhilleusz és a trósz Hektór abban a megbolygatott mesében - a bránkapuval összefércelt kicserélt Mars és ősrégi Föld határán vívott (az eposztól immár alaposan elszakadt) mesében - épp háborút vív a halhatatlan olümposzi Istenekkel; az űrből érkezett félig robot, félig szerves moravec seregek segedelmével végre némi esély birtokában. A poszthumánok fénylő gyűrűivel övezett "valós" (számunkra posztapokaliptikus jövő-idejű) Földön az ódivatú emberek a világuk összeomlásával szembesülnek - semmi nem működik, a szervitorok bedöglöttek s az eddig engedelmes robot-védelmezők, a vojnixok háborút indítanak a működő faxkapuk híján egymástól elzárt közösségeik ellen. Még jó, hogy a valahogy emberek közé csöppent Odüsszeusz (avagy ahogy magát hívja: Senkise) némileg felkészítette az embereket az elkerülhetetlen harcra... amit viszont hőseinknek, Harmannak és Adának, Hannahnak és Daemannak - s a többi ódivatúnak kell megvívnia. A moravecek egy válogatott csapata (Mahnmut és Orphu is, naná) a Földhöz közeledik, hogy felszámolja a kozmikus katasztrófával fenyegető kvantum-események forrását. Ráadásul megjelenik egy hatalmas, kezek és csápok ezrein mászkáló, isteni hatalmú agy-lény, Setebos is a földön, hogy elhintve rajta tojásait, felfalja a bolygó elmúlt lelkekből önkéntelen szövődő kollektív emlékezetét.

Ennyi szándék és ennyi nagyformátumú szarkavaró jelenlétében egyik helyszínen se lehet panasz a cselekményre, ez a kötet talán még inkább hullámvasút, mint az előző. Az irónia, a szemtelenség, a szókimondás, ha lehet, csak fokozódik - az irodalmi múlt pedig eszelősen ügyesen kovácsolt (Heavy-)metál páncélok és pajzsok védelmében keresi a foglyul ejtett fekete lyukak, kvantumteleportáció és faxkapuk jövőjében a maga kapaszkodóit. Végre teljesen világosan érteni, a poszthumánokat mi vette rá, hogy görög isteneket játsszanak - milyen háború elől, s kinek a segítségével menekültek a mítoszi Trója falai alá; értelmet kap az ódivatúak sajátos, kényelmes és korlátozott sorsa ugyanúgy, mint az őket immár akár beáldozó félisteni-poszthumán játékosok bornírt közönye. Azért az nem akármilyen pillanat, amikor Hockenberry professzor (esemény-katalizátor, esetlen összeesküvő, s még esetlenebb harcos - de alkalmasint Szép Helené szeretője...), az egykori szkholiaszta ráébred a maga pontos szerepére, pont akkor, amikor persze mégse úgy alakul az a szerep, ahogy az őt bábként mozgató erő azt elképzelte... s nem akármilyen pillanat, amikor ráébredsz, mit keresett a Prospero által Prométheusznak becézett Harman az Atlanti-törésvonalban, a rég elfeledett tengeralattjáró roncsa mellett...

A cselekmény tehát megint (bősz űroperai receptek mentén) világmegmentés (sőt, világok csoportos megmentése, egy pakkban...). Akár haragudhatnék érte, de ezzel a csomagolással ez az ajándék harag egyszerűen helyén való. Főleg ha felismered: ez a mese erről a világról, amiben született, menthetetlennek ítélve azt, egyszerűen lemond. Ez a történet hallatlanul pesszimista alapállásból épít fel egy másféle, élhető haragot, mint ami a jelenlegi létünkből következne. Úgy, hogy hitet tesz a megőrzés mellett, az éltetés mellett, a kincseink még ebben az olykor szinte kiszipolyozott formában is ragyognak általa. Dan Simmons alapállása józan és realista, sajnos; és hogy így, egy science fiction mű kapcsán hozhatom szóba a realizmust, talán pontosan jelzi, ez a történet megint mennyire nem rabja a saját műfaja határainak.

Az elmesélt utaknak ereje van. El kell mesélnünk egymásnak az útjainkat, s az egykorok útjait sem felejthetjük el, mert minden elfelejtett ösvény a gyengeségünk növeli. A kiszolgáltatottságunk azoknak az erőknek, akik (bármelyik múltban, vagy jövőben) egyszerű, lecserélhető, jelentéktelen bábként mozgatnának bennünket - mintha laboratóriumi fehér egerek volnánk Minótaurusz professzor labirintusában. Vagy mintha egy-egy program volnánk csak egy bolygó méretű kvantumszámítógépben, a szabad döntés illúziójával vert, törölhető és újratelepíthető programok. Amíg emlékszünk a kincseinkre, s tovább adjuk őket, a puszta létünkkel nem törlődik az emberség is. Haragot zengj, Múzsa, ha annak van az ideje. De még ez a harag se felejtsen el emlékezni. 

Iszonyat, mennyi mindenről lehetne még beszélni - persze spoileresen -, mondhatnám úgy is: Dan Simmons egy grafomán állat. De ezt a nagyon komoly menazsériát (hatvannál több szereplő, aki a kontúroknál jóval többet kap) tényleg művészet volna ennél kevesebb oldalon az irodalmi utalások ilyen bonyolult szövetébe fonni. Ráadásul sok utalásáról mi is csak tudunk. Timi kérdezett rá, olvastam-e Nabokovtól az Adát - merthogy számos utalás és finom poén beszél oda is... ezzel most adós maradnék (bár meg kell mondjam, az Ada, Harman és Daeman közt feszelgő rajz az Ílionban - így, hogy tudok róla - kíváncsivá tett a Lolita testvérregényére). Megdöbbentő, hogy az első pillantásra adottnak tűnő helyszínek-viszonyok a sokadik lapon mennyire bonyolult háttereket kapnak. Vegyük például Trója városának világát, a (számunkra ősi, persze értelemszerűen fiatalabb) Földet. Első pillantásra ez csak egy hozzávetőleges valószínűségű, szinguláris múlt - valójában a géniuszok által megalkotott költészet hozzávetőleges múltja; hogy értsd, elsősorban független attól, valóban megesett-e, s így esett-e a Homérosz megénekelte eseménysor. Másodsorban nemcsak Homéroszé - amikor a fondor Istenek lehetővé teszik, és megjelennek az amazónok, Pentheszileiával az élen, az esemény "megvalósulásában" szóhoz jut Vergilius, Seneca és Propertius is... szóval ez egy géniuszok által teremtett alternatíva, ahol a szkholiasztákra pont azért volt szüksége az olümposzi Isteneknek, mert nemcsak Homérosz álmodta ezeket a nőket és férfiakat (olyannak, amilyennek...).

Ha a jövő Földjére vetünk egy pillantást (főleg, ha már tudjuk, mit rejt az ekvatoriális és a poláris gyűrű), akkor tényleg egyértelmű: az ódivatúak tényleg kísérleti program-egerek egy kvantumszámítógépben, ahol a vojnixok a vírusirtók - hiszen ha minden "személy" adatait eltárolják a gyűrűk, gyakorlatilag bármikor törölhetők és újraírhatók-előhívhatók a tartályokból. Tényleg csak könnyen elhasználódó sakkfigurák Kirké-Sicorax, Prospero, Moira, vagy akármelyik istent játszó poszthumán, avagy az összenyitott világokból átszivárgó titán, ghoul, mesehős, miegyéb kezében, mint amilyen Setebos (aki e formájában Shakespeare mellett Robert Browning és immár Dan Simmons rémálma is). Kalibán a maga módján a "kettő között" állapotában valójában ugyanúgy a saját függetlenségének kovácsa, ahogy az eszközből saját önrendelkezésükért (Prospero által) játéktérre engedett emberek (meggyőződésem, hogy Senkise-t is ő tereli ki a végtelenített körből, amibe a mítosza zárta). Harman a legérdekesebb - és a Prométheusz-szerep, amit betölt. Egyrészt mert a megfelelő időben, megfelelő helyen való jelenléte nélkül a moravecek simán elrepülnek a valódi veszélyforrás, a tengeralattjáróban heverő, fekete lyukakat rejtő robbanófejek mellett (hiszen a képességeinek használata éleszti fel a tengeralattjáró MI-jének alvó rendszerét, s ez az a jel, amit a moravecek észrevesznek). Másrészt mert a prométheuszi tűz, a megnyitott képességek tárháza által az ódivatúak kvázi félisteni státusszal kerülnek a betelepülő, nyers (valódi ember? hiszen egy vagy több költő álmai) görögök mellé. Vagy inkább fölé... nem elfelejtve a faxolás képességének, meg a gyógytartályoknak köszönhető csaknem-halhatatlanságukat.

Az is világos, hogy a Shakespeare-i fantázia áttörése (talán már Prosperóval?) miatt kell a poszthumánoknak menekülőre fogniuk - így marad az ódivatúak laboratóriumának isten-ege hullaház. Márpedig ha az irodalom tört át, akkor nekik is ebben a relációban kellett szerepet nyerniük - s nem is találhattak volna kaja-gazdagabbat az antik görögségnél. Gondoljatok bele, a trójai hét éven s Odüsszeusz kalandjain túl ott a rengeteg dráma, meg a történetírás, a maga korabeli tapogatódzó túlzásaival, a korai filozófia... mindez az olümposzi pantheon égisze alatt... És a rengeteg kisebb-nagyobb háború, hogy az átállt (zsarolt? éppen visszavonulóban, vereséget kipihenő?) Setebos is jól érezze magát (mondjuk az más kérdés, hogy lakni nem merészelnek ott, az irodalom múltjában; azért húrozzák össze vele a terraformált Marsot...). Setebos bolygófalása megint csak irodalmi utalás, ráadásul remekül előkészít egy írói fogást, amit Simmons számtalanszor alkalmaz. Moravec moravechez, moravec emberhez, poszthumán emberhez számos alkalommal fordul a kulturális emlékezet bizonyos elemeinek birtokában a de buta vagy, ezt se tudod metódus által - de tényleg annyiszor, hogy előbb vagy utóbb az olvasó is így érzi magát... Valaki, akinek valami evidencia, rácsodálkozik a másik élő fogalomtalanságára. Egyfelől ez a tanulásra leginkább provokáló (harag)pozíció... Másfelől érezzük át, valójában mekkora fenyegetés a mindenkit emlékezet nélkül fogalomtalanná szipolyozó Setebos. A hatásra még rásegít az ilyen beszélgetésekbe rejtett információk parádés, utolsó oldalakig titkokat megőrző adagolása.

Az író rengeteg poént megenged magának. Külön poén, hogy Héphaisztosz hozza létre (teremti újra) Hockenberryt, ilyennek, amilyen, mégpedig Zeusz parancsára, aki az egyetlen Isten szeretne lenni. A történtek fényében Zeusz tényleg irtózatos pöcsfej - hiszen mint tudjuk a poszthumánok mind nőneműek voltak, tehát először is az olümposzi főisten egy péniszirigységben szenvedő fő-fő poszthumán lehetett, aki aztán ezt az új szerepet teljes átéléssel kiélvezi - és persze így természetéből fakad, hogy a végén elveti a sulykot. Ahogy Akhilleusz, újra, meg újra. Értem én, hogy remek lehet, ha valakinek nincsenek dühkezelési problémái, de hogy a környezete piszokul megszenvedi, az garantált. Valahol kedvesen kegyetlen gesztus, hogy a trószölő, apagyilkos (és előbb-utóbb tutira feleséggyilkos) hős a mesék földjén ragad... bár így talán tényleg meglelheti Patrokloszt.

A poszthumánok közül csak az a két nőszemély marad relációban, aki halandóba szeretett: Moira és Kirké. Moira szerepe súlyozott: ő az "emlékezet őre" - de ez a súly Prospero és Ariel vállát ugyanúgy nyomja. A Sycorax/Kirkének adott elégtétel jelentőségteljesebb: szerintem Simmons számára e történet egyik magva (s nem mellesleg ez az elégtétel az összes probléma megoldása...). Mintha az ilyen megidézve átformáló meséknek valójában ez volna a legfőbb értelme: az elmesélt mítoszba (mint borostyánba a szúnyog) beleragadt hősök olvasásainkkal végtelenített sors-körének megtörése. Kirkét minden Odüsszeián végigfutó olvasás ott hagyja a szigetén, ahol (mert szerette) ezt az egy férfit nem változtatta disznóvá, ahol ölelte (mert szerette), s minden hatalma ellenére végül engedi szökni (mert szerette) - hisz a hős hazavágyik, a feleségéhez és a fiához. Ez a kör ebben a mesében megtörik - és két ember ilyetén (mélységesen felnőtt) döntése véget vet az összes többi szenvedésének. Hogy aztán időtlen időkig szerelmes bakfisok lehessenek - ez (jegyzem meg) szintén egy Simmonsra jellemző fogás... Máskülönben az író pontosan úgy viselkedik a hőseivel, mint a megrajzolt istenei: nem kíméli őket. Érdekes helyet foglalnak el ezen a kínpalettán Savi és a zsidók - akárcsak a Hyperionban - de az meg egy kihagyhatatlan Szent Pál szavaira mutató poén, hogy a végén az új világot megint ez a két pólus öleli, zsidók és görögök (páli értelemben: farizeusok és hitetlenek...). A Jeruzsálemet történelmi hűséggel kettéosztó vojnixokról és kalibánokról nem is beszélve...

Simmons az utalásaival amúgy számos kisebb-nagyobb fejtörőt (és fejtörő viccet) is alkot - például jól mulattam, mikor megpróbáltam elképzelni, hogy Harman és Prospero utolsó általunk e kötetben hallott beszélgetésekor vajon milyen "kínai helyzetről" nem esik szó - mi lesz, amit majd az emberek megoldanak maguk; avagy (abból a gazdag hagyományból) milyen (rém)mese érkezett a Delphoi kék sugárral a költészet bolygójáról Harman földjére... Nagyon hosszúra nyúltunk, pedig iszonyat, mennyi mindent még csak nem is érintettem... Dan Simmons tényleg egy grafomán állat... de a legimádnivalóbb fajtából.

Kiadó: Agave

Fordította: Huszár András, Farkas Veronika