2013. szeptember 16., hétfő

József Attila: Ülni, állni, ölni, halni

Ülni, állni, ölni, halni

Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengő habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni -
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, -
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul -
vagy csak így megülni veszteg -
fölgyujtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretőm megríkatni,
kicsi hugát ölbe kapni
s ha világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson - -

ó köttető, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató! 


(Nehéz megszakítani ezt a verset, hogy közbefűzhessem a magamét, nehéz felszakítani azt az olvastató lüktetést, mondóka- avagy inkább ráolvasásjelleget, amely formailag a leginkább jellemzi. A huszonegy éves József Attila minden pökhendi dühe benne lakik, véglet ez is, majd kiderül, minek a véglete. Érdemes tehát először végigrohanni rajta, engedni az olvasói tekintetet vezető költői szándéknak – vagy a hallomás lüktetésének, hiszen e vers is remekül mutatja fel, hogy mondani kell. Hogy a verset mondani kell - hogy úgy tapadjon. De aztán érdemes pár soronként észbe venni; mert a meglehetősen szabadon versbe engedett tartalmak rengeteget elmondanak a költőről.

Hisz már a kezdősorától hullámvasútra ültet. Az első sor az „ülni, állni” rész, a jelentéktelen mozdulat, az említésre sem méltó cselekvés, mert valóban – mi múlhat azon, ha pár centire odébb tolódik a szék? De egyből rá megjön az „ölni, halni” rész is: vonat elé leguggolni... A jelentőségteljes cselekvés. Amin az élet múlhat. Ugyanazzal a hangsúllyal a kettő – s általuk először: a paletta. Ekkora spektrumból választhatok cselekedhetőt. Hogy mi mindent csinálhatok. Másodszor: benne van a „mit kellene csináljak”. Odább kellene tolnom a széket – nyilván útban van. De ha már megmozdulok, mozdulhatnék akkorát is, amitől minden kényszer, útban és úton levés egy csapásra véget ér. Ekkora távlatban nem a cselekvőképes ember gondolkodik. Hanem a tehetetlen ember. Aki – úgy képzelem – ágyon félig ülve, félig fekve fontolgatja a felállást. És listázza magának, játékos, de kegyetlen őszinteséggel, miért is kellene avagy miért is lehetne felállnia. Mi lehetne az, ami még nem veszítette el a tehetőből a jelentőségét.

Másodsorban. A vonat elé. Rémületes, hogyan vetül előre a huszonegy éves ifjú költő sorsa. Aki majd vasútnál lakik, és az érezhető teljes ambivalenciájával bámulja „a szösz-sötétben” az „örök sötétben” iramló „kivilágított nappalokat”. Aki majd csak a képzeletében áll „minden fülke-fényben”, könyököl a hálókocsi ablakában, a jövő eliramló vonatán – aki valójában alákerül, eltapostatik. Micsoda hallatlanul kegyetlen, korai csábítás lehetett ez, megkockáztatom, kora gyermekkori élmény – talán épp a szintén versbe font vonattetőn való utazásé. A nagyon korán horgonyként beléakadó, versek sorát képelő látomás. A beláthatatlanul sok, kezelhetetlenül terhes feladat elől való szabadulás. Vagy – ahogy itt érzem – a hiábavalóság érzete alól, a feleslegesség elől való szökés útvonala. Voltaképp a két dolog ugyanaz. A vonat elé. 

Fel kellene állni. Óvatosan hegyre mászni, vagy kiállni a legszélére, s kiszórni mindent. Akár önmagunkat. A völgybe rázott zsák az addig óvatosan cipelt fontostól való szabadulás. Akár önmagunktól. Akit egyébként jól kéne lakatni, aki egyébként a jóllakásért szégyentelen is, ha kell. Aki a hasznossal eteti a borzongatót – a maga démonait is, a szavaival, hátha jóllaknak vele. Aki vigyázna a cipőjére, hisz nincs másik, de – maga helyett, hogy lakjon jól az a démon, hogy csihadjon a borzongó kíváncsiság – sínre rakná eltapostatni a kalapját. Persze, lehet az is, hogy hetek óta beázik az a cipő, leválóban a talpa. Ezért kéne lábujjhegyen a sárban… Ez az önmagunk tanulhatna is, újfent. Leporolhatná a könyvet, bár ahhoz szembe kéne köpnie önmagát. Kuncsorognia kéne azokhoz, akik megítélték. Elleneivel kellene békülnie, akik eltanácsolták a tanári pályától – hogy legyen értelme tanulnia, hogy mintegy visszafogadja a társadalom azt, aki nem fogta be – soha nem fogta be pörös száját, permanens karriergyilkosságban veszítve el minden adódó lehetőséget.

Avagy aki ezt gondolja magáról, titkon kicsit tetszelegve is e szerepben. És valóban hosszú késsel ölné legszívesebben, akire haragszik. De persze nem teszi, megül veszteg – gyönyörűen tömör magyar kifejezése ez az ölbe ejtett, tehetetlen kézzel megejtett saját romjainkon ülésnek. A vereségben maradásnak. Nem csinál semmit, csak leírja, egyre nagyobb végletekbe zuhanva, mit tehetne – avagy érzése szerint mit kellene tennie. Merthogy.

Felgyújtani Budapestet. Az eddigiek tükrében ez a sor csak ugyanolyan tehetetlen fantázia-véglet, mint a vonat elé. Ha megéljük e vers sorok mögötti, sugallt állapotait, értenünk kell: az ember, aki épp leírja, mennyire képtelen bármit is tenni a maga – vagy bárki – érdekében; s aki sem önzésbe, sem bűnbe, sem bárgyúságba, sem gyönyörködésbe nem tudja belefordítani a tehetetlenségét, az nem indul el gyufát keresni sem. Viszont a hatalomnak – bármelyiknek – ennyi elég az újabb meghurcoláshoz, a gyanúsításhoz, a gáncs vetéséhez, ha csak a mellőzés és akadályoztatás szintjén is; a nem kívánt figyelemhez elég ennyi – így, ilyen momentumokkal fogy el a levegő folyvást József Attila körül. Aki a megélhető vágyak „jó szeretője” helyett folyton az elérhetetlen „kicsi húgát” kapná ölbe (nem zárva ki persze az igen őszintén kimondott valódi-élmény hús-vér lehetőségét sem – ki tudhatja…). Aki így veszíti el folyton a megélhetőt, s menekülne a világ elől – de ugyan hova… 

A megcselekedhető jelentőségének tökéletes elvesztése – a címben is megütő egyszerű, vesszőkkel elválasztott felsorolás bomlik itt verssé sorról sorra. Talán ezért nyilvánvalóan utólagos, rendkívül meggondolt, megfontolt címadással van dolgunk. Az ennyire szövegtartalmat összegző címek jellemzően utólag születnek. Mert a cím a maga teljességében kifejti már a választás kényszerét. A dolgok jelentőségvesztését. Hiszen ha ezeket mind választhatnám, akkor a dolgoknak nincs súlya. A választásom ad nekik súlyt. Hogy mit cselekszem. Vagy mit cselekednék – hiszen addig nem jutok el. Az életem köttet és oldoztat, nevettet és zokogtat, megíratja ezt a verset – de legfőképp választásra kényszerít. Az életem az én kezemben van. Enyém a döntés. Kár, hogy nem igazán tudok élni vele.

S itt kell visszatérnem a gondolathoz, hogy e vers a pályarajz szellemtörténeti értelmében minek is a véglete. Ez a vers valójában valóban „istentelen”, abban a határeseti értelemben, ahogyan az Istenem és társai „istenesek”. Azt mondja: választás van. Döntések kíméletlen és szakadatlan sora. Anyag van, formálandó matéria, s ilyen formálandó matéria maga az ember is. Magyarán: sorsom kovácsa lehetnék, de lám, valamiért nem bírok el vele. A költői én az egyetlen, ebből a mozdulatlan, tehetetlen mélázásból, aki „nem ül veszteg” – hanem dokumentálja ezt is. A verset író ember tehetetlen, vesztes a dolgaiban. S talán épp e dolgok, ezek a vereségek, e tehetetlenség elől érezte rejtegetni valónak az Istenét, amikor nagyon szerette.)

Istenem 

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítenék kiabálni néked. 

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítenék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném. 

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebben nyomjam. 

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarját
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád. 

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék. 

(Nyugodt lélekkel kiindulhatunk a szövegből, ha szeretnénk megérteni, mivel viaskodott József Attila - csak alkalomadtán nem biztos, hogy elég lesz egyetlen szöveg. Mert ő is egyszerre élte az önmagát a világ kegyelmére bízó ember életét; és azt a sorsot, amelyben a kegyelem szóról a kegyelemkenyér jutott egyedül az eszébe. Hosszú, és ellentmondásos utat járt az utóbbi végletig.) 


Utóirat

Harcsa Veronika a Quartet Lámpafény lemezén feldolgozta ezt a dalt... "Ezt sem gondoltam volna, de a mi plebejus lázadónknak igen jól áll az a karcos, keserves, zongorán és gitáron aláfoldozott blues-alap. A nyers jelző azért túlzás lenne, a Quartet nem tagadja meg önmagát, ha szólamokra bontjuk a határozottan döggel rakott összképet, azért számtalan rokon zenei irányzatokból beleépülő finomságot fedezhetünk fel benne – a zongora-felütés dúr hangnemére ráfutó moll gitár-rifftől a kipötyögött dobba, a meghúzódó bőgő szólamába rejtett kis poénokig. Persze arra sem gondoltam, hogy a nőiesen finom hang így tud fájni, ebben a dalban - ahol mindvégig elég helyet hagynak neki a hangszerek ehhez. Először végigdübörög a dal, a refrénszerűre hangolt, finomított lezárásig – ahol Gyémánt Bálint elszabadul, a dob és a bőgő kíséretében. Egymásra rögzített szólóelemek, két – olykor három – gitár érzete, igazi húrszaggatás… 

Amibe aztán Veronika mintegy véletlenszerűen suttogja a vágykép töredékeknek ható, egymásra hányt verssorokat. Az utolsó, borzongatóan helyén való, zene nélkül mikrofonba suttogott „vonat elé”-ig. Egyszer szívesen megkérdezném tőle, hogyan állt neki össze ez a varázsének-jellegű, keserves szerkezet, s hogyan rendeződtek véletlenszerűséggé a sorok – valóban a véletlen bizalma, akár a kiválasztott sorra tévedt ujj, avagy tudatos, átgondolt munka előzte meg, kísérte-e a felvételt. Arra emlékszem, mit éreztem a koncerten, amikor először hallottam – de arra minden tudományom kevés volna, hogy azt az érzést most nektek szavakba öntsem. Hallgassátok meg.

2 megjegyzés :

  1. Na, most tartsatok hülyének, de néha én is azt gondolom, mint amit a költő írt le az adott versben. Az érzéseim változékonyak mint az időjárás. Néha csendes, néha viharos.

    VálaszTörlés
  2. Nem tartalak hülyének, szerintem ember nincs, aki ne élt volna át hasonlót - talán ezért az egyik legtöbbet idézett verse az adott időszakából. Mert nemcsak a rá vonatkozót fogalmazta meg. Hanem egy sokak által átélhető érzést. A legtöbb jó vers titka ez, megfogalmazza helyetted, amit érzel.

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...