Báthori Csaba életművének gerincét a Napkút adta ki, s nekem volt alkalmam a kezemben tartani e köteteket - nem mondanám, hogy mélységében ismerem a munkáit, de a belelapozások öröme azért jelezte, ennek is eljön egyszer az ideje. Van valami egészen lenyűgöző abban, ha valaki ilyen makacsul halad a maga által feltárt és kijelölt úton, gyér visszajelzések, figyelemhiány, horribile dictu közöny sem bizonytalanítja. Ez a nyílt és nyitandó állapot "maga igazát" feltételez; olyan belső gondolati traverz-rendszert, amit mindig élmény megtisztelni a figyelemmel - hiszen tartást sugároz, amire most égető szükségünk van. Ezt a kötetet nagyon szerettem, szeressétek!
Nehéz megtartanom azt a szelíd követelést, amit oly szeretettel hordozok olvasás közben, hogy a puszta szövegből nyíljon mindaz, amit észreveszek – Báthori Csaba esetében nagyon nehéz. Hatalmas életmű teljesedik a tollából, verseskötetek tucatjai; lassú lüktetésű, míves próza Egymásodpercesektől Sétagyakorlatokig; tiszteletre méltó bátorsággal született átültetések – most csak a fordított helyzetet emelném ki: hogy lefordította egységes, ízt és eszmét tartó szépséggel a teljes József Attila-életművet németre… s Rainer Maria Rilke eddig németül publikált levelezésének javát, ami általa férhető hozzá más nyelven – csak magyarul – ilyen terjedelemben: egységességben. Nehéz megtartanom a puszta szövegből kiindulást – hiszen a szerzője folyvást teljességre törekszik, s e teljességek egymásba nyúló, szakíthatatlan szálakkal szövik át az egész életművet. Egy folyton mozgásban imbolygó világ stabilitásfelelőse Báthori Csaba, nehéz a kezemben tartott egyetlen kötet arra provokáló szavait nem kutatni a többiben.
Mégis – most a kezembe vehető teljességet kell láttassam (miközben már most arra biztatok mindenkit, hogy ha megragadja e kötet, igenis keresse a hozzá foghatót a literátor többi művében is), ezt a teljességet kellene fejtsem, ezt az attitűdöt, amit a cím azonnal és pontosan jelez: a melankóliát. Mélabú, levertség, szomorkás hangulat, sőt: búskomorság – olvasom a szótárban. Annyiban valóban, hogy egy halkan lüktető szelíd szomorúság végigsuhog a kötet áradó szonettjein – ez egy szélfútta, szinte őszi áradás, olykor szinte hullt levelekként sodorja a verseket:
Hajnali tűzben vigaszt nem találtam
mást, mint elröppent madarat, tetőket, –
valamit megleltem az elmúlásban,
ami másutt zajlik, ami erősebb
mint lenge, lényegtelen anyagokkal
kipárnázott életem, lenti véglet, –
semmiből űrbe hullott szövedék lett
az idő, egyetlen perc sem vigasztal…
mondja a negyvenötödik Melankólia-vers, százhat verset jelöl ez a horgonyként saját verstengeranyagába kapaszkodó kötetcím. Ez a visszatérő, erős kényszer, hogy így kapjon újra és újra nyomatékot a címlapon is látható szó, egyfelől a rezignáció látszólagos nyugalma felett hullámverést és viharokat feltételez – másfelől mégsem teremt túlnyomást: tengerfenéki csendet. Holott tud erről a kísértésről, az Önvád kódájában így összegez: …önsúlyunkon fekszünk, mint a halottak. Tud a maga végességéről – a négy fejezetre osztott szonettgyűjtemény fejezetcímei kudarcba érkezések (Ikarosz leszáll, Orfeusz felszáll), az érkezések által keltett érzés (megint és helyénvalóan: Melankólia) s a kétely kitartott, nem múló pillanata (a messze leghosszabbra nyúló versív, a Megéri-e). Érzik az összegzés-jelleg – de mi mást érezhetnénk a kötetben, amiből süt az egyetemest el nem engedés elemi igénye?
A folytatásért kattintsatok:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése