Good Omens - Elveszett Próféciák - sorozat

Kint úgyis megbolondult az időjárás, viharosan fúj a szél, eső veri a magát már kisebbre összehúzni képtelen, szerencsétlen vegetációt, rázza a leeresztett redőnyöket; szörnyű hírek érkeznek innen meg onnan, halál, háború, járvány, éhínség, menekülők, és akik nem menekülnek (meg) - úgyhogy hörpöljük ki teáinkat, és dőljünk hátra a karosszékben: itt az Apokalipszis. Közeledik a stílusosan motorizált Négy Lovas, mert megszületett és felcseperedett a Sátán kicsi fia. Igaz, nem ott, és nem úgy nevelkedett, ahogy azt eltervezték a mennybéli és pokoli nagyhatalmak - de mindig ez történik, ha egymásra fenekedésükbe, a Nagy Tervbe (amely meg vagyon írva) belekavar az a picurka emberi, ami valahogy mégis mintha jobban tükrözné a Teremtő szándékát (amely, mint tudjuk: ki-für-kész-he-tet-len). De ha így, a Fény és a Tűz figyelmének háta mögött is, de cseperedik az Antikrisztus. Tizenegy éves, és Adam Youngnak hívják... Kár hogy senki nem olvasta erről Agnes Nutter Szép és Igaz Próféciáit (hiszen egyetlen maradék nélkül pontos látnokként ő ezt előre látta) a családi hagyományokat ápoló örökösein kívül. Kár, hogy a Boszorkányvadász Hadsereg már csak két kócos lélekből áll. S hogy a nagy hadra készülésből csak egy itt igen kényelmesen berendezkedett angyal, Aziraphael, és egy hasonlóképp elkényelmesedett, igazán laza démon Crowley marad ki. Úgyhogy végünk van, kész, slussz és passz.

Ezt az alaphelyzetet csavarta egykor igen kedvünkre való mesévé Neil Gaiman és Terry Pratchett - én nagyon szerettem olvasni; úgyhogy felkavart, amikor híre jött, hogy sorozat lesz belőle, és felvillanyozott, amikor megláttam, kikkel. Nem kellett csalódnunk a várakozásban - az Amazon és a BBC által összekalapált kis hatrészes könnyedén hozta, amit a könyvben is annyira szerettünk. Nemcsak a két főszereplő, az angyal és az ördög miatt - bár tény, ritkán látszik ennyire nyilvánvalóan, mennyi minden múlik a megfelelő színészválasztáson. Kis túlzással kijelenthető, hogy ilyennek képzeltem őket - ennyire hitelesnek és ripacsnak, hiszen Michael Sheen és David Tennant is bátran elmegy ebben a nekik való játékban a bohóságig, ami bárhol máshol soknak bizonyulna. Gyönyörűen teregetik elénk ennek a világvége-mesének az összes abszurditását. Merthogy mélységesen abszurd és nagyon angol az egész; azzal a humorral, ami ritkán ingerel harsány röhögésre, de folyamatosan melenget. Ahogy egy csésze tisztességes tea. Szóval nemcsak miattuk jó ez az egész - nemcsak az összes játszótól, a gyerekszereplőktől a belekameózó sztárokig. Hanem attól a filmes közegtől, ami körülöttük van, amit az alkotók minden gátlás nélkül alkalmaznak: a Monty Python elvetemült gegjeit is kitermelő klasszikus angol humorsorozat-hozzáállás hagy itt mindenkinek pont elég (ripacskodással is bátran tölthető) helyet.

Durván szólva ez a játék a széllel szembe pisál. Mintha nem is estünk volna túl a CGI-forradalmon, a "legyen minél valóságosabb" köteleződésén... Gaimanben lehet egy ilyen hajlam, az Így csajozz egy földönkívülivel kapcsán már dadogtam erről, hiszen tény: a mese "realitását" sokkal kevésbé hitelesíti a reális látvány illúziója, mint a fantáziánk. Ezzel együtt az a film bukta volt - de ez a sorozat szerintem nem az. Talán mert a televíziózás nagy korszakának nézői ugyanúgy találhatnak benne maguknak való ízeket, ahogy a könyv rajongói - s talán mert aki így ismeri meg a mesét, azt is lenyűgözheti az ügyetlen képek ügyes humora. Nyilván elengedhetetlen ehhez, hogy a (multi)kulturális utalások egy részét legalább értse a nézője. Mondjuk, akit kizárólag a Nagy Durranások szuperhős-rucis, intelligens páncélos, vagy űrjáró hősei és hősnői neveltek a képre, az ezt a humort életszerűre rajzolt formában sem értené...

Mert amúgy az adaptáción túl ez a hagyományos trükkökkel, maszkokkal és montázsokkal operáló eszközhasználat teszi nyilvánvalóvá azt is (ami amúgy a könyv egyik ránk vigyorgó erénye volt): minden ilyen vége-megúszó mesénk irdatlan (olykor arcátlan) csalás. Komolyan vehetetlen, hogy az általunk elszabadított, nálunk méreteiben összehasonlíthatatlanul nagyobb erők (legyenek "képzeltek", mint az isteneink - vagy valóságosak, mint a megapoliszaink, a démoni mintázatokat föld-arcra rajzoló közlekedési hálózataink, vagy a környezet-szennyezésünk mértéke) visszaverhetőek pusztán szerencsés szerencsétlenkedéssel. Viszont tényleg nincs egyéb esélyünk, mint reménykedni ebben. Az örök emberiben, ami lehet rendszerhiba a globális rendszerben, mint a bárki iránt érezhető részvét, a jövőnkbe vetett hit, vagy képességünk az indokolhatatlan szeretetre. Vagy mint egy ördögi angyal és egy angyali ördög humora - valami, ami indokolhatatlan, irracionális. Hinni valamiben, például. Hogy alkalmanként talán ügyetlenkedésünk közben a rosszat rontjuk el...

Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

„A könyvem nem tetszett neki, keményen leszólta, amivel nagyon megbántott, igaz, ez volt az egyik ritka alkalom, amikor őt is sírni láttam. Most már nem haragudtam rá becsmérlő szavaiért, sőt, örömmel töltött el, hogy tévedett. Gyerekkorunk óta felnéztem rá, és most végre nem nyomott a tekintélye súlya. Különbözünk: ő nem én, és én nem vagyok ő.  Megvagyok a véleménye nélkül, megvan a saját véleményem. Erőt éreztem magamban: nem áldozata vagyok az eredetemnek, hanem hatalmam van felette, képes vagyok formát adni neki, újrateremteni, és megváltani saját magam, Lilát és a többieket. Ami mostanáig húzott le a mélybe, az mostantól anyag, amely révén magasba emelkedhetem.”

Ha az első rész untatott, a második végletekig felbosszantott, a harmadik pedig ennyire magával ragadott, a befejezéstől nem várok kevesebbet, mint mindezek szintézisét, olyan tűzijátékot, amit még nem olvastam, az elmúlt évek tán legfontosabb női regényfolyamának méltó lezárását – írtam nem is olyan régen a Nápolyi regények tetralógia harmadik része kapcsán. Nos, Elena Ferrante méltán világhírű és a magyar olvasókat is egyöntetűen elbűvölő regényfolyama véget ért, a nápolyi briliáns barátnők, Lila és Elena öregen, számos csalódással a hátuk mögött, saját játszmáikba beleőrülve búcsúznak az olvasóktól – már csak az a kérdés, az olvasó vajon csalódással csukja-e be az utolsó könyvet? Igen is meg nem is. Valljuk be: túlzottak voltak az elvárásaim a harmadik rész után – ritka az, nem hogy egy sorozatban, de egy életművön belül is, hogy egy írónak sikerüljön megismételni azt a hatást, amit az Aki megszökik és aki marad kiváltott belőlem. Másrészt viszont: a vég a maga módján csodálatos, és bár a kötet összességében többször bosszantott, mint nem, Ferrante gyönyörű lezárást adott nem csak a két barátnő történetének, hanem annak az ívnek is, amit ezek az elbeszélések húznak.

Valahol ez a csoda: a négy különböző kort bemutató kötet négy teljesen különböző elbeszélésmódot alkalmaz, ami csak most, az utolsó után kristályosodik ki. Az első rész a gyermekkoré, egyszerű, drámai, szinte mesés próza, klasszikus lányregényeket idéző fordulatokkal, konfliktusokkal, gyermeki tragédiákkal. A második rész a kamaszkor és a fiatal felnőttkor regénye, csupa düh, feszültség, elsietett döntések, meggondolatlanul bevágott ajtók, szenvedélyes szerelem, szenvedélyes kitörni vágyás jellemzi – az elbeszélést is szétfeszíti az indulat, hirtelen, csapongó, szélsőséges. A harmadik rész a felnőttkoré, házasság, gyerekek, önérvényesítés, útkeresés, szakmai sikerek, kapcsolati válságok és önmagunk megkérdőjelezése fémjelzi – a próza egyre elmélkedőbb, ahogy a döntések egyre komplikáltabbak, ahogy az önismeret mélyül, ahogy a rossz döntések egyre nagyobb súllyal bírnak. A negyedik rész immáron az érett felnőttkoré és az időskoré, minden lassabb, a kitörni vágyás helyét átveszi a nosztalgia, a múlt történései újra meg újra más fénytörésbe kerülnek, ahogy másképp emlékszünk vissza rájuk, minden döntést százszor átrágunk, minden apróságnak már-már gyermeki módon túlzott jelentőséget tulajdonítunk: a próza visszatalál az első rész klasszikus elbeszéléséhez, a kísérletezés már a múlté, ahogy hősienk, úgy az író is megnyugszik az ismerős bizonyosságban.

Elena is visszatér. Először csak Nápolyba, az előző részben kézen fogott ifjúkori szerelem, Nino oldalán – maga mögött hagyva férjet, karriert, azt az új közeget, amiért előtte foggal-körömmel harcolt. Maga mögött hagyva az új Elenát, aki kitört Lila bűvköréből, aki ledobta magáról a „Lila Cerullo briliáns barátnője” címkét, aki újrafogalmazta önmagát Lila nélkül, Nápoly nélkül, a telep nélkül. Elena visszatér. Bizonyos szempontból önmagához, ami egyszerre bosszantó és méltánylandó. Hisz az előkelő milánói professzorfeleség szerepe is csupán magára erőltetett szerep volt – éppúgy nem Elenáról szólt, ahogy a briliáns barátnő szerepe sem. Ahogy erőszakkal szakította ki magát a telepről, úgy erőszakkal szakítja ki magát a házasságából is – hogy megtalálja valódi önmagát. Ám egészen addig, amíg el nem veszti újra a lába alól a talajt, ez nem sikerülhet. Elena igazi tragédiája, hogy - noha kétségkívül okos, érzékeny, remek író és remek emberismerő - újra meg újra függőségi viszonyokba menekül: Lilával, a férjével, Ninoval. Csak amikor képes elhagyni Ninot és egyedül, három gyerekkel a hátán, az összes kudarcával és sikerével képes visszamenni a telepre és már nem a telep ellenében, Lila ellenében, Nino ellenében meghatározni önmagát, hanem minden átélt tapasztalat szintéziseként tekinteni a frissen megszülető új Elenára, akkor mondhatja ki, hogy már nem a gyermekkori telep eszméjének foglya. Amikor vissza tud térni, anélkül, hogy a telep lerántaná, akkor szabadul valójában a hatása alól.

Mégis: élete tán legnagyobb hibája, hogy visszatér. Lilához. Hogy lányait is visszaviszi oda, hozzá, Lila mételyező személyiségének bűvkörébe. Mert Lila méreg. Fúria, aki hiába halmoz sikert sikerre, nem képes egy percre sem elszakadni a gyerekkortól, aki hiába hagyhatná már rég maga mögött Nápolyt, nem képes kitekinteni saját kis birodalma határain túlra, aki életét áldozza arra, hogy átvegye a telep feletti uralmat a Solara testvérektől, s közben elfelejt – élni. Lila sikere telepi siker és a kudarca is telepi kudarc – írtam korábban, és ez ismétlődik újra meg újra. A gyűlölt Solarák pénzéből épít vállalkozást, az ő hátukon lépdel egyre magasabbra, miközben csak a bosszúvágy élteti – évtizedes sérelmekért állna bosszút, s közben elveszti maradék emberségét, feláldozva azokat, akik a legfontosabbak voltak számára. S amikor már azt hisszük, nem árthat többet, és neki sem árthatnak többet, bekövetkezik a felfoghatatlan – és Lila újfent aláhull a telep mocskába.

Hiába ér össze az életük újra, hiába szülnek szinte egyszerre kislányokat, hiába elevenítik fel a régi barátságot, hiába költöznek egymás szomszédságába, Elena és Lila élete már soha nem lesz ugyanaz – az egyik felemelkedett, a másik elsüllyedt a mocsárban. Elena ereje és Lila tragédiája: egymás komplementerei ők, a briliáns barátnők, akik soha nem tudták megbocsátani a másiknak egy percre sem, ha az valamiben jobbnak bizonyult. Elena sikeres íróként is attól retteg, hogy Lila egész pályáját megsemmisíti, és leleplezi, hogy csak az ő kevésbé tehetséges árnyéka; Lila pedig soha nem tudja megemészteni, hogy Elena nem csak elhagyta, de fel is használta a gyermekkorukat. Hogy amibe ő belehalt, abból a másik építkezni tudott. Egészen le, a kezdetekig, az elveszett babák történetéig.

Két pincébe dobott játékbaba – így kezdődött. Egy elvesztett gyermekkel végződött. Ferrante gonosz játékot űz, amikor Elena bőrébe bújva összeköti a babák gyermeki drámáját az eltűnt kislány valós tragédiájával; az utolsó lapokig nem is hisszük, mennyire. Hisz ha a babák eltűnése előrevetíti az Elena babájának nevét viselő kislány eltűnését, akkor miféle fénytörésbe kerül a babák előkerülése? Micsoda gonoszság, micsoda önsorsrontás, micsoda elképzelhetetlen sötétség lappang a mélyben? Meddig terjed Lila őrülete? És meddig az önáltatása, hogy ő teremtette a briliáns barátnőt? Vagy épp ellenkezőleg: végre, a babák előkerültével, végre felszabadulhatnak az évtizedes átok alól? Fellélegezhet-e az olvasó és elengedheti-e két hibát hibára halmozó szerencsétlen nő kezét? Megnyugvásra lelnek-e valaha?

„Azt szerettem volna, hogy megálljon előttem, és gunyoros modorában megkérdezze: na, hogy tetszik az ajándékom? De nem jött, nem kérdezett, és én sírva fakadtam. Tessék! Ezt művelte! Már a kezdet kezdetén, barátságunk hajnalán megtévesztett, s azóta dróton rángatott. Egész életünkben mást sem csinált, csak a maga üdvtörténetét mesélte, az én bőrömbe bújva, az én életemet élve.

De lehet, hogy nem is így van. Lehet, hogy az évtizedek mélyéről Torinóba röppenő két baba csak annyit jelent, hogy Lila él, jól van, szeret engem, átszakítja végre a gátakat, és körülnéz a világban, amely éppolyan kicsi lett, mint az ő világa, és öregségére új igazságokat felismerve éli majd az életét, úgy, ahogy fiatalon nem élhetett.”

Kiadó: Park

Fordító: Verseghi Anna

Eufória – sorozat

A tavalyi év legnagyobb hatású új sorozata a Csernobil mellett kétségkívül a szintén HBO által gyártott Eufória volt – nem véletlen, hogy az én év végi összegzésemben is sokáig e kettő versengett az első helyért, egész addig, amíg surranópályán beelőzte őket Patrick Melrose. De az Eufória tényleg veszettül jó – annyira, hogy most, amikor egyébként állandóan (de tényleg: állandóan) azon nyígok, hogy nincs elég időm megnézni mindent, ami érdekel, muszáj volt újráznom. Minden perce mesteri, még az a borzasztóan elnyújtott, sokértelmű, vizuálisan és érzelmileg is minden határt áthágó befejezés is. Ami meg előtte van, az nyolc órányi tömény gyönyör.

Amerikai fiatalok, tizenhét-tizennyolc éves középiskolások, a felnőttélet küszöbén, mondhatnánk nagy nosztalgiázva – közben meg már túl drogelvonón, szexvideókon, bántalmazó kapcsolatokon, abortuszon, nemváltoztató műtéten, prostituálódáson. Egy generáció, amit az előtte lévők a legkevésbé sem értenek (nem is fogjuk soha), tizenévesek, akik abba születtek bele, hogy minden egy kattintásnyira van, akik úgy kapkodják a partidrogokat ahogy szüleik gurítanak le minden este egy martinit, akik számára a magánszféra fogalma már jószerivel ismeretlen, akiknek a netes szexvideó csupán könnyű pénzkereset. Akiknek egy meztelen fotó a kapcsolat valutája, ahogy egy ponton elhangzik.

Az Eufória sokkolni akar és ez sikerül is: ilyen expliciten tán még egy sorozat sem nyomott az arcunkba mindent, amit a középosztálybeli kertvárosok fehér léckerítései mögött oly gondosan el akarnak kendőzni: drogok, alkohol, farokszelfik, pedofil szexvideókat rejtegető mintaapák, elvonóról frissen szabadult, az élő fába is belekötő, dühös, kiállhatatlan tinilányok, pomponlányok és sztársportolók erőszakos, mérgező kapcsolata, a bálkirálynők mögött örökkön háttérbe szorított „csúnya lányok” szexuális ébredése. Ám mindez eltörpül amellett, ahogy megmutatja: ezek a gyerekek (hisz bármit tesznek, azok) mindezt meg is osztják. A medencés buli nyilvános dugása öt perc alatt kétezer lájkot kap az instán – nem csak kitörölhetetlen nyomot hagyva a hálón, de veszélybe sodorva egy emberéletet is. A kamaszkor romantikája az okostelefonokkal vész el: nincsenek már ifjúkori botlások, amikre a feledés jótékony homálya borul és maximum az osztálytalálkozón röhögtök rajta két sör mellett a haverokkal. Minden botlás fent van a neten, minden kaland lájkokra vadászik, minden farokszelfi potenciális rendőrségi bizonyíték ellened. Mindenki kihasználja, mit osztasz meg magadról – miközben senki nem veszi észre, hogy valójában a világháló használja őket.

Persze a sokk és a köztörvényes bűncselekmények és tökélyre fejlesztett önsorsrontás közepette ezek a srácok is csak érző lények, akik szeretetre, kapcsolódásra, megértésre vágynának. Csak már rohadtul azt se tudják, hol keressék és hogyan kérjék. Ami nyilván a szüleik, nagyszüleik, az összes megelőző generáció hibája is. Honnan is tudná egy dühtől fuldokló drogos lány, hogyan kell szeretni, azok után, hogy gyerekkorában a haldokló apja ágya mellől elcsent fájdalomcsillapítókkal szokott rá bipoláris zavara tüneteinek enyhítésére – anélkül, hogy ez feltűnt volna bárkinek? Ebben a kertvárosban (is) mindenki sérült: a srác, aki kisiskolásként fedezte fel apja szexvideóit, aki abba nőtt bele, hogy a városka mintacsaládfője rendre alázza az anyját, péntek esténként meg fiúprostikat erőszakol, aki sztársportolóként kénytelen elnyomni a legkisebb homoszexuális hajlamot is, hogy is teremthetne egészséges kapcsolatot a lánnyal, aki tizennégy éves kora óta használja testét arra, hogy uralkodjon a pasikon és megfogjon valakit, aki kiszabadítja csóró közegéből? Hogy tudna megnyugodni egy normális fickó mellett az iskola szépe, aki dédelgeti magában imádott apja lelépésének traumáját és alkoholista anyja mellől folyvást újabb kapcsolatokba menekül, beleszeretve minden szembejövőbe?

Az egyetlen, aki a helyén van ebben a kavalkádban, az Jules, a transznemű új lány, aki visszaadja a drogokkal leszámoló Rue életkedvét – az egyetlen, aki már megvívta a maga harcát, aki túl van a legrosszabbon, és nem hajlandó másként élni, mint önazonosan, magasról téve az elvárásokra. De még Jules is kis híján elsüllyed a kertváros szőnyeg alá söpört mocskában. Egyszerre gyönyörű és ocsmány az, ahogy a legkülönbözőbb önsorsrontó szereplők mintha egy emberként fognának össze azért, hogy lehúzzák magukhoz azt az egyet, aki nem követi a játszmájuk szabályait. Baromi nehéz úgy ábrázolni ezeket a kegyetlen játékokat, hogy ne legyen nevetséges – önmagában a ténytől, hogy kamaszok játsszák őket, könnyen azzá válhatna. A sorozat legnagyobb erénye épp az, hogy, talán elsőként a képernyőn, úgy tudja hitelesen elénk pakolni ezeket a felnőttet játszó gyerekeket, hogy nem lesznek sem nevetségesek, sem erőltetettek. Hogy elhiszem, ez a két egymást tépő szerelmes tizennyolc éves korára már annyit bántotta egymást, hogy az elég egy életre – és mégis, simán el tudom képzelni, hogy folytatják még negyven éven át. Ehhez a remek fiatal színészeken túl kellett a kiváló forgatókönyv és egy elképesztő pszichológiai érzékenységgel megáldott rendező.

S ha már pszichológiai érzékenység: a legszebb pillanatok itt is azok, amikor a mocsokból kiviláglik az emberség. Amikor az egyébként szülőnek tökéletesen alkalmatlan alkoholista anya úgy engedi el abortuszon frissen átesett lányát az iskolai bálra, hogy „emelt fővel menj be közéjük”; amikor az apa legújabb fiúprostija előtt omlik össze, mert rákényszeríti az élet, hogy eltöprengjen, életmódja vajon milyen törést okoz a fiainak; amikor a drogdíler arcán hosszan kitartva látjuk az önvádat, mert a lány, akit titkon szeret, a tőle kapott drogba fog belehalni. Persze az élet egy szemét – az anya úgyis nyúl a borosüveg után, amint lánya kiteszi a lábát az ajtón, az apa megdugja az újabb prostit is, a díler meg dílerkedik tovább. A happy end elhagyta e vidéket. Mi meg itt maradtunk egy kibogozhatatlan, zavarba ejtő befejezéssel; a főszereplő ex-Disney sztár Zendaya képernyőt kiégető dühével; Rév Marcell zseniális, retinánkba égő képeivel; Luhrmann Rómeó + Júliáját idéző eksztatikus bulijelenetekkel (nem véletlen Jules kosztümje az álarcosbálon); és a tudattal, hogy valamit csinálni kéne ezzel a kurva világgal, hogy ne tegyük tönkre egymás életét ennyire módszeresen. Vagy legalább a gyerekeinknek ne hagyjuk. A végére marad a kérdés: hol rontottuk el?

Popper Péter: Az önmagába térő ösvény

Annak idején ezeket a köteteket (a szerintem Popper Péter szándékának is megfelelő) sorrendben olvastam. Először a Belső utak könyvének sajátos, önismereti módszertanná szelídített kelet-képét, aztán ezt a könyvet, s utána Az istennel sakkozás kockázata fejezeteit, ahol az író-pszichológus a legmélyebben feltárja saját megérintődéseit is. Ha valaki nem ismeri őket, még mindig ezt a sorrendet javasolnám, mert ugyan a szerző teljesen önkényes ösvényeket taposva kószál ezekben a miénktől olyannyira különböző szellemi birodalmakban, de valami tüneményesen bájos követhetőséggel teszi. Most, hogy újraolvastam őket (rákényszerülve a sorrendre, amit a könyvtárból kölcsönözhetőség diktált - folyton elajándékoztam a saját példányaim, hogy a végén pont ezekből a kötetekből ne maradjon saját), valahol tényleg megtaláltam azt a bölcs mosolyt, ami szerintem ennek a közvetítésnek a legnagyobb értéke Popper Péter nézetében. S most, hogy újraolvastam őket, ebben a megint inkább szegregációt diktáló korban látszik igazán, mennyire fontos tudomásul venni általuk: állandóan feltett legemberibb kérdéseinkre tényleg ennyiféle, összetett, egymástól gyökeresen különböző rendszerbe font válasz adható.

Sokan idejétmúltnak érezhetik a hozzáállását. Hiszen tényleg elérhető már magyar fordításban az összes szent irat és kommentár a keleti világképek különböző, máig élő életrendjeinek szellemi alapjairól; elérhető vallás- és kultúrtörténeti összehasonlítások egész sora - de ember legyen a talpán, aki puszta érdeklődésből ebben a hatalmas mennyiségű anyagban úgymond rendet vág a maga számára. Popper európai szemmel nekünk írt ismertetői értelemszerűen egyszerűsítenek, számtalan alkalommal csak bepillant velünk az ösvényen kapaszkodás mellett húzódó szellemi szakadékokba, a más kultúra egét is leginkább a maga által feleregetett papírsárkányok körül mutogatja, de ezzel együtt is megteremti azt a tágas érzetet, amit a hindu, vagy a Buddha követésére elhivatott életrend valójában tartalmaz. És nagyon ritkán engedi meg magának, hogy értékítéletet fogalmazzon az annyira más alapokról annyira másképp növekvő eszméletbokrok levélzetének alakjáról a saját kultúránk jelenlegi eszméleti végpontjából, a tudományos világképből (főleg a pszichológiából), vagy a saját gyökérzetünkből, amely (ha bevalljuk, ha nem) a fogalmi alapjaiban máig zsidó-keresztényi. 

Érzékelteti, hogy életrendekről van szó. Amelyek ott, ahol nőttek sem kizárólagosak, olykor nem is általánosak már, bonyolult és hatások cincálta viszonyban állnak egymással a mai napig. Az önmagába térő ösvény a hindu és a buddhista életrend körüljárását szeretné - valójában csak kóstolgat, csippent innen és onnan is, olykor nem választ ott sem szigorúan az ismertetésben, ahol nem ártana - viszont kiváló kínáló-tál, ahol megismerheted ezeket az ízeket. Fontos alapokat fektet le, ahonnan aztán a további ismerkedés jóval könnyebben folytatható. Lesz amit később megmosolyogsz a megállapításaiból, de azzal a jó érzéssel, hogy maga Popper is mosolyogva venné tudomásul, hogy bizonyos nézeteit elveted. Azt hiszem, tényleg ez a legfontosabb, amit a két alkalommal megejtett hosszabb indiai tartózkodásából hazahozott: a másik (másfelé) eszméléseit mélyen megtisztelő tolerancia.

Nagyon fontos, hogy megérezteti, ezek nem vallások, abban az elkülönített értelemben, ahogy mi gondolkodunk róluk, hanem életrendek. Hogy látni kell: a kelet legfontosabb szellemi áramlataiban (úgy, ahogy a monoteista világvallások többségében igen) nem vált szét a szent idő a profán időtől. A hindu az élete minden egyes percében égre (is) vetett pillantással létezik, Buddha követője a léte minden egyes pillanatában élné a tanítást. Ez ilyen hallatlanul egyszerű - a mi vallásaink életrendje valójában vallástalan, az övék még nagyobbára nem. Persze ha sorsom van, amit előző életeim formáltak, az minden pillanatomban az enyém - és ha le akarok kerülni a kerekéről, azt is minden pillanatomban akarnom kell. Ez a legfontosabb szemléleti különbség - és ezt Popper Péternél alig láttatta valaki plasztikusabban a kelet magyar barátai közül (még Sári László jut az eszembe - mindenki más a tudás nyelvezetének nehezebben bevehető, szaknyelvi bástyái közé zárja ezt a tapasztalatot is...). Ez nem egy nézetből nyilván látszhat felületességnek, de tény, ennél kevesebb szóval alig beszéltek ennyire kiterjedt módon hindu életrendről, vagy Buddha követéséről.

És még rengeteg mindenről, ami az analógiák mentén csapongva az eszébe jut. Hallgassuk csak: A világ meg nem értése szorongásokat szül. S a szorongásoktól szabadulni akar az ember. Álracionális magyarázatok segítségével. A mítosz átmenet a mágikus és racionális gondolkodás között. A mítosz álracionális magyarázat. A mi időnkben tán még a hatalom is azé a szervezett csoporté lesz, aki megnyugtatóbb mítoszokat tud adni az embereknek. Mítoszok burjánzanak körülöttünk... Miközben a gondolatmenet számos elemével nem értek egyet (sőt, magával a végkövetkeztetéssel sem, hiszen nem a legmegnyugtatóbb, hanem az önfelmentésre leginkább alkalmas, félelemkeltő és felkavaró - magas izgalmi faktorú - mítosz-szurrogátum diktál ma), a szellemisége, a megközelítése által megnyíló tér betölthetősége számomra sem kérdés. Ahogy írtam A belső utak könyve kapcsán, a rácsodálkozástól ájult tiszteleten, majd időleges elutasításon át tartó úton mára tényleg eljutottam vele egy (szerintem) egészségesnek nevezhető viszonyba - amit tényleg hívhatok szeretetteljes, a tanítót méltán megillető tiszteletnek.

Hamvas Béla: Arkhai

Ezt a gyűjteményt, ha rám hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti olvasmány, főleg nem strand-könyv - és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye, nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a másra figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a 341. oldalon, és kezdd el.

Óda a XX. századhoz

Szóval arra kérlek, hogy olvasd el a végét. Ezt az esszét az írója 1945-ben írta, az addigi élete romjain, a pillanatban, amikor megváltozott az egész addigi életszemlélete. Az Óda számomra körülbelül annyira fontos lett, mint az Apokaliptikus monológ, vagy mint a Karnevál - miközben mind a mai napig képes vagyok beleálmosodni, elkalandozni, valaki bennem folyvást tiltakozik a befogadó olvasása ellen, egyszer sem sikerült egyvégtében koncentráltan végigderülni. Mert végig kell mosolyogni, az ironikus felhangok áthangolta papos komolyság minden öngúnnyal átitatott morzsájáért hálásan. Vigyázni kell, hogy egy pillanatig se fogjon el áhítat. Ne a mesteri elme tanítását lásd, hanem azt a hallatlanul szabad gesztust, amikor valaki (végre) nem veszi (nem veszi véresen) komolyan önmagát, és a világát, amelyben tükröződik.

Valaki bennem egyfolytában a tanítást akarná - holott ez a szöveg nem tanítana, hanem felébresztene. A saját (akár jogos) büszkeségeiből is paródiát formálva. A szavak mély tiszteletét is odahajítva a romok közé, a többi szemétre. Az olvasása visszamenőleg megértette velem, hogyan irritál az írója szándékosan a Karneválban. Hiszen mikor felméri a világát, nem a maradványok közt kutat, hanem provokál. Kihajigál mindent, hiszen a javát úgyis elvette a lakását és minden értékét, kéziratát hamuvá oldó bomba; és ami maradt, tényleg szemétre való. Tetszeleg ebben. Arra ébredtem rá, hogy ezzel is gyanút akar kelteni a mondatok iránt. Ébreszteni akar.

Meghökkentő gesztus ez pont akkor és ott. Amikor a túlélők kurkászták a romokat - szellemi értelemben is, keresve, hogy mit hagyott meg érvényesnek az átélt borzalom. Iszonyatosan irritáló lehetett a kortársak számára ez az alapállás, amely a felszabadultság pillanatában így összegez, ennyire gátlások nélkül. Egyáltalán - hogy valaki a túlélő pozíciójából így ironizál. Mert egyet ne felejts el: az írója nem veszi ki magát ebből az összegből. Minden felsorolt vétket belülről ismer, hiszen tényleg érteni akarta, hogyan lesz valakiből például tömeggyilkos. Megérteni, hogyan jut el idáig a másik, anélkül, hogy megcselekedné azt, amit a másik. Hogy ilyen mondatokat írjon aztán: A nagyszerű nem az, hogy létünk egyre világosodik, és az Utópiához egyre közelebb jutunk, hanem az, hogy egyre több lesz a monumentális gond és szomorúság, és veszély és borzalom és így egyre nagyobb lehetőség kínálkozik az emberben szunnyadó végtelen ellenerők kifejlesztésére. Századomnak éppen ezért hálás szívvel köszönetet mondok, mert megtanított a legnagyobb dologra, a derűre.   

Folyton beleálmosodom, elkalandozom, amikor olvasom - a mániáim, a rögeszméim, a kísérteteim: magamra hívott élet-formáló eszméim így védekeznének bennem ellene. Az eszmélés (ami még valahol álom, ájultság) helyett a felébredés... Pedig meg kell éreznem, hogyan jut Jézushoz, minden klasszikus értelemben vett vallásos felhang nélkül (sőt, talán ellenére). Vagy lehet, hogy nem kell? Elég volna csak érezni a példában azt a példátlan lehetőséget, amitől tényleg irritálódtak a kortársak? Lesz még dolgom ezzel a szöveggel, ahonnan kezdve (a magam számára) a maradéktalanul hozzám beszélő Hamvas Bélát számon tartom.

Ha rám hallgatsz, ezek után tetszés szerinti sorrendben jöhet a Regényelméleti fragmentum, vagy a Májá - szerintem az utóbbi a nehezebb dió. Csak ne felejtsd el (folyamatosan ne felejtsd el), mikor olvasod őket, hogy ezek nem tanítások. Hanem edzőpartnerek. Nemcsak iróniával átitatott rétegük van, de van egy olyan, markáns rétegük is, ami az Óda szellemében adná át a tant: amit mond, azzal mérhetetlen ellenerőket ébresztene benned. Amit nem úgy hívnak, hogy saját felismerés (fel a magadra hívott kísérteteid ismered), hanem úgy, hogy ébredés, vagy (ha már folyamatba raktad) éberség.

S ha rám hallgatsz, mindezek után olvasod csak el a fiatal Hamvas hascsikarásig komoly, sötétlila tónusú, gránitkeménységű alapnak szánt, tanító szándékkal írt munkáit; a címadó Arkhai esszégyűjteményének sajátságos, a világégés utáni ébredést megelőző delíriumait. Amelyek nem egy megállapítása benne marad a későbbi érvelésekben is, mint (hol kigúnyolt, hol komolyan vett) fixa idea, de amelyek szellemisége megsemmisült a tapasztalatban. A szemléletmód, ami áthatja őket, belehalt a háborúba. Van, aki ezt ma is másként gondolja a rajongók és tanítványok köréből - de ne rajtam (s főleg ne Hamvason) kérjétek számon, hogy aki szöget akar beverni, az mindent kalapácsnak néz. Ha ezekkel az írásokkal kezded az olvasást, jó eséllyel el sem jutsz az Ódáig. Ami amúgy azt is jelenti: nincs ennél a kötetnél (az általam amúgy nagyra becsült) Dúl Antal szerkesztési módszerének eklatánsabb kritikája.

(Ez az írás jelentősen kibővítve a Hamvasnak szentelt blogomon is megjelent)

Polcz Alaine: Macskaregény

Tényleg az. Macskaregény. Emberi értelemben is. Egy macskaöregasszony regénye. Aki makacs ösztönlény és számítás és értelem - de közben ugyanakkora eséllyel beleérző, veled érző, ha akarja, a tenyeredbe bújik, még így, a szavakon át is. Valaha nagyon szerettem. A hangját. Az egyik könyv a kevésből, amelyikben tényleg hallottam a mesélője hangját. Ez a hitele - és pontosan ez teremti a hiteltelenségét is. A macskasága. Mert a macskát valójában nem érdekli, hogy mit gondolok róla. Most is nagyon szeretem, de sokat koptatott rajta a telő idő. Jobban látszik, ami nem macska benne. Hogy valójában tényleg érdekli, mit gondol róla a világ - Polcz Alaine-ről, az írófeleségről, a bennfentesről, a legendákat keresztnéven emlegetőről. Hogy egy rétegében (ez is) védőbeszéd, ahogy az én-irodalom java. Ahogyan a memoárok többsége. Jobban látszik, hogy a macskák ürügyén ez is egy memoár.

Epizodikus és anekdotikus. Mesél, ahogy eszébe jutnak a dolgok, egyik dolog a másikról. Elmeséli a macska-történeteit. Talán akkor írnék róla a legpontosabban, ha én is macska-történeteket mesélnék. Érintett vagyok, hiszen voltam (vagyok?) macska életen át tartó rabszolgája. Érintettek a barátaim - hiszen most is ápolom a kapcsolatot egy párral, akik szinte az egész házukat a környék macskáinak rendezték be immár; igazi macskarabszolgák, nemcsak az életük terét, de az életük teljes ritmusát a macskák adogatják. Talán akkor írnék róla a legpontosabban, ha elmerengenék ezen - hogy a macskát szerető emberek mennyire szeretnének belesimulni a környezet diktálta ritmusokba, míg a kutyások inkább diktálnák azt; hogy ez a legtöbbünkben éles határvonallal rajzolt szeretet-választás mennyire determinált. A macska-embereket tényleg terrorizálják, harapják a kutyák. Mert ebben a belesimulásban paradox módon több az autonómia, mint a csináló-emberek, a vezényszóra tanítók, hűséget és engedelmességet követelők világképében és életritmusában. Játszom itt - ne sértődj meg, ha kutyás vagy. Csak játszom itt egy könyv nyelvezetével, csapongó jellegével, olykor sommás megállapításaival. Hiszen én pontosan tudom, milyen méltó lehet a hűség. Mennyire méltó társad lehet egy kutya.

És hogy minden mondatnak az ellenkezője is igaz lehet. És hogy a mondatok is nagyon sokszor harapnak.

Most már nem sok van hátra, és nyugodt. Kis Picur távoli lett. Elmehetek. Be kellett mennem Szentendrére a villanyszámla miatt. Elindultam. Mikor késő délután hazaérkeztem, a doboz kint állt a verandán. Kis Picur teste már merev, ugyanolyan lágy mozdulatban. Miklós mesélte, hogy miután elmentem, megérkezett Kata, a takarítónő. Nem vártam aznapra, erre nem számítottam. Porszívózni kezdett. Éppen ott a szobámban. Kis Picur megrándult, nyávogott. Mindig nagyon félt a gép berregésétől.

A haldokló mellett nem szabad zajt csapni, a hallás az utolsó kapocs, és kiélesedik.

Ennyire nem tudtam én, a Hospice-dolgozó, a Magyar Hospice-alapító segíteni egy macskát nyugodtan meghalni.

Polcz Alaine nagyon sok fontos dolgot megérintett a szavakkal. Asszony a fronton, Egész lényeddel, Kit siratok? Mit siratok? Felsorolhatnám itt mind. De valahol nekem ez a könyve. A békétlenségé és megbékélésé. Fiatalon is öreg hangja volt, és öregen is csitri-hang. Ott áll a szavai mögött, de úgy, ahogyan a macska, amikor a pillantásával megmér: bölcs közönnyel. Maga iránt is bölcs közönnyel. Még csak vitatkozni sem lehet vele - akárcsak a macskával. Mert leírja: sajnos mindig csak a valóságot tudom írni. Mert érzed: a maga szempontjából igaza van. Semmit nem alakít át a kedvedért az időből. Megmutatja a szégyent is - és ettől lesz mindkét értelmében szégyentelen. Megmutatja az örömét - de minden dicsekvés nélkül. Az élet apróságait, hogy nagyra nőjenek benned. Nem az igaza érdekel. Nem a bennfentessége. Nem a memoár. Látszik rajta a telő idő, ahogy egy megvénült macskán, aki már nem tudja a gerincét az alapos macskamosdáshoz görbíteni. Mégis. Időről időre a kezembe kéredzkedik. Hogy megsimogassam. Hogy megsimogasson.

John le Carré: Ügynök a terepen

„- Kisétáltok Európából a magasan hordott angol orrotokkal. Mert ti olyan különlegesek vagytok, mi? „Nekünk nincs szükségünk Európára. Mi egyedül nyertük meg az összes háborúnkat, az amerikaiak meg az oroszok vagy bárki más nélkül. Mi supermanek vagunk.” Úgy hallom, a szabadság nagy rajongója, a tiszteletre méltó Donald Trump fogja kihúzni a szarból a gazdaságotokat. Tudod te, milyen ember Trump?

- Milyen?

- Ő Putyin vécépucolója. Mindent megcsinál kis Vlagyiknak, amit a kis Vlagyik nem tud maga megcsinálni. Beleszarik az európai egységbe, az emberi jogokba, a NATO-ba. Nagy hangon bizonyítja, hogy a Krím-félsziget és Ukrajna a szentséges orosz birodalomhoz tartozik, hogy a Közel-Kelet a zsidóké és a szaúdiaké, és picsába a világrenddel. Erre ti angolok mit csináltok? Szopjátok a faszát és meghívjátok teázni a királynőtökhöz. Fogjátok a piszkos pénzünket, és tisztára mossátok. Úgy fogadtok minket, mintha nagypályás bűnözők lennénk, a legjobb házaitokat adjátok el nekünk, széttárt karokkal nézitek, ahogy megmérgezzük az árulóinkat, és azt nyafogjátok, „drága orosz barátaink, bizniszeljetek velünk”. Ezért tettem kockára a seggemet? Nem hinném.”

John le Carré még nyolcvan felett is nagyon érzi az idők szavát. Legutóbbi regényében, A kémek örökségében egykori kémek gyászoló leszármazottjainak a múlt feltárásáért vívott harcán keresztül mesélt a globális terror-paranoiának köszönhetően megnyirbált szabadságjogokról, a titkok feltárásának és a valódi bűnösök elszámoltatásának lehetetlenségéről, az emberi jogok értelmezhetetlenségéről egy kétpólusú világrendben. Sűrű, keserű mese volt az is, és remekül reflektált a 2010-es évek egyik leggyötrelmesebb dilemmájára: vajon, ha minden sarkon ott ólálkodik a terror, akkor mit kell feláldoznunk a szabadságunkért – s vajon érdemes-e mindezt feláldozni, ha a szabadság épp ezen áldozatok és korlátok miatt lesz csupán illúzió?

Az Ügynök a terepen szintén aktuális eseményekre reflektál – a Brexit és Donald Trump megválasztása után megroggyant titkosszolgálat regénye ez, azoké a kémeké, akik életüket szentelték a hidegháborús ellenféllel szembeni harcnak, és most faarccal, ugyanazon zászló előtt tisztelegve kell végignézniük, ahogy a demokratikus jogállam, amelyben hittek, néhány egoista őrült kezében porrá omlik, és a Nyugat, amelyért harcoltak, egy ex-KGB ügynök vezette posztszovjet maffiaállam lábtörlőjévé válik. Le Carré tán még sosem volt ennyire indulatos – a huszonéves, Trump-gyűlölő, szabadságjogokért küzdő hőse szájába adott kirohanások sorai közt jól olvashatók a csalódott hazafi sérelmei. Ahogy egyébként teret ad azon, egykoron az angol titkosszolgálatnak kémkedő oroszok csalódottságának is, akik most értetlenül nézhetik, ahogy a demokratikus nyugat, melynek illúziójáért elárulták egykori hazájukat, behódol Putyinnak.

Szerencsére e sérelmek sorolása közepette nem felejt el történetet szőni: Nat, az angol szolgálat 47 éves veteránja épp a visszavonulásra készül, amikor derült égből az ölébe pottyantanak egy utolsó utáni megbízatást – vállalja el az egyik majdnem-jelentéktelen londoni alállomás, a Menedék irányítását. Néhány középkategóriás kém, egy feltörekvő tehetség, egy ukrán oligarcha beszervezett szeretője, egy-két alvóügynök – semmi különös. Natet lepi meg legjobban, amikor egyik alvóügynöke megbízást kap Oroszországból, mégpedig akkorát, ami a hidegháborús klasszikusokat idéző fogással kecsegtet.

Mindeközben az egyébként egyéniben klubszinten londoni bajnok Natet kihívja a tollaslabdapályán egy fiatal, sikerre szomjazó játékos. A magányos farkas Ed minden tollaslabdameccs után világpolitikai kirohanásokkal szórakoztatja Natet – aki nem csupán azért kedveli meg a fiút, mert radikális emberi jogi ügyvéd felesége szavait hallja vissza a szájából, hanem mert elidegenedett lányával való rossz kapcsolatáért vezekelne azzal, hogy mentorként terelgeti az apátlan fiatalembert. Aztán persze beüt a krach: Nat életének két szelete a legváratlanabb ponton ér össze és hirtelen minden előzetes ismeret megkérdőjeleződik. Kicsoda Ed valójában? Mi köze Nat családjához? Ki a „nagy fogás” és miért árulná el a hazáját épp az oroszoknak? Vagy lehet, hogy semmi nem az, aminek látszik? Mi a jelentősége egy grúz származású orosz titkosszolgálati legenda német akcentusának?

Rutinos le Carré olvasók persze hamar felfejtik a szálak egy részét, de ne legyenek illúzióink: a nagy öreg még mindig képes az orrunknál fogva vezetni minket. Olykor kicsit túl sok a véletlen a történetben, még az is felmerült bennem itt-ott, hogy ez már sok a jóból, hogy épp ő és épp ott és épp az ő ügynöke és épp ez a nagy fogás – de persze sosem voltam kém, tehát nem tudhatom: lehet, hogy világunk sorsa olykor tényleg néhány fatális véletlenen múlik. Oly keveset tudhatunk valójában arról, mi zajlik a színfalak mögött és hogy az emberek, akik körülvesznek minket, vajon milyen titkokat rejtegetnek. Az igazi kérdés meg, mint a legtöbb le Carré-regényben, itt sem az, hogy ki kémkedik és kinek és miért, hanem hogy hogyan lehet mindezt józan ésszel túlélni. Mikor jön el a pont, amikor egy Brexit-kaliberű őrületben a politikai semlegességre felesküdött közszolga is azt mondhatja: eddig és ne tovább? Mikor jön el a pont, ahol a felelős kisembernek kötelessége lépni? Ki mondhatja meg, hol húzódik az állampolgári engedelmesség és az állampolgári lelkiismeret közti határ? És a másik oldalon: vajon fel vagyunk-e készülve rá, hogy ha lépnénk is, bármerre, minden oldalról koncra éhes nagyvadak vesznek körül minket, akik alig várják, hogy kihasználjanak sértettséget, vak jóakaratot, ostobaságot? S vajon milyen büntetés jár annak a megvezetett szerencsétlennek, aki az ideáljai mentén, puszta jóakaratból elárulja hazáját a leggyűlöltebb ellenségnek? Le Carré a lehetetlennel kacérkodik e regényben: azt akarja megmutatni, hogy ezekben az őrült időkben, amikor a világ ismét kifordulni készül sarkaiból is meg lehet próbálni embernek maradni. Bár igaza lenne.

Kiadó: Agave

Fordító: Orosz Anna

Donna Tartt: A kis barát

„Később, amikor Harriet erre a napra gondolt, úgy érezte, ez volt az egyértelműen meghatározható, kikristályosodott, tudományosan megjelölhető pont, ahol élete nyomorúságosra fordult. Sohasem volt éppenséggel boldog vagy elégedett, de az előtte álló különös sötétségre nem készült fel. Egész életében fájdalmasan összerezzen majd a gondolatra, hogy nem volt mersze ott maradni az utolsó délutánra (a legutolsóra!), amikor Ida székének lábánál, fejét az ölébe hajtva ülhetne. Vajon miről beszélnének? Már soha nem tudja meg. Örökre bánni fogja, hogy gyáván megfutamodott, mielőtt Ida utolsó munkanapja véget ért; bánni fogja, hogy furcsa módon valamiképp az egész félreértés az ő hibája volt; örökre bánni fogja, iszonyúan bánni, hogy nem búcsúzott el Idától. De főképp azt fogja bánni, hogy gőgjében nem mondta meg Idának, mennyire szereti. Mérgében és büszkeségében nem fogta fel, hogy soha többé nem látja. Egészen új, ronda élet telepedett Harrietre ott a sötét hallban a telefonasztalnál; és bár akkor újnak érezte, az előtte álló hetekben szörnyűségesen ismerős lett neki.”

Donna Tartt a világirodalom egyik legérdekesebb rejtőzködője – három nagyregényt publikált eddig, átlag tízévente egyet, az első, A titkos történet nem csupán világhírt hozott, de manapság egyre ritkább kultstátusszal ajándékozta, főleg az amerikai bölcsész-egyetemisták körében (nem véletlenül); a harmadik, Az Aranypinty pedig Pulitzer-díjat hozott és a Time magazin listáján a 2014-es év legbefolyásosabbjai közé lőtte szerzőjét (és még a félresikerült hollywoodi adaptáció sem tudott ártani a hírének). A kettő között mondhatni észrevétlenül bújik meg A kis barát – s bár valóban, e mindössze három kötettel is határtalanul gazdag életműben e regény a legkevésbé emlékezetes, borzasztó nagy kár lenne fajsúlyosabb testvérei árnyékában elmenni mellette.

Három kötet után kijelenthető: Donna Tartt életművének középpontjában a felnövés áll. Az a meghatározhatatlan, rejtélyes pont - olykor egy nyár, olykor egy egyetemi kurzus, olykor szó szerint egy pillanat - amelynek során a gyermekből, aki azt hitte, övé lehet a mindenség, felnőtt lesz, aki élethosszig vonszolja maga után elveszett illúziói árnyékát. Az Aranypinty Theo Deckerének életében ez a pont egy robbanás, melyben elveszti édesanyját; A titkos történet Richardja számára az ógörög szak Dionüszosz-kultuszának gyilkosságba forduló rituáléi; A kis barát Harrietjének az a nyár, amikor elhatározza, megkeresi testvére gyilkosát, és bosszút áll rajta.

Illúzióvesztés és bűntudat lesznek Harriet leghűségesebb társai a felnőtté válás útján – a tizenkét éves kislány, aki a végeérhetetlen, forró, poros, unalmas nyári szünetet bosszúhadjárattal töltené ki, hamar rájön: azzal, hogy mindent feláldoz vélt vagy valós sérelmek megtorlásáért, csak saját gyermekkorát teszi tönkre. Már azt, ami még maradt belőle. Amit még nem emésztett fel a körülötte élő felnőttek menekülése saját traumáik elől, félrenézése, ostobasága, mániái. Egy lecsúszott déli család, négy idős hölgy, akik körömszakadtig kapaszkodnak családjuk egykorvolt dicsőségébe; egy tizenkét évvel korábbi tragédia, mely megrengette a család életét; egy anya, aki beleőrült a kilencéves fia meggyilkolása feletti bánatba és képtelen nevelni másik két gyermekét; egy apa, aki inkább elmenekült a tragédia elől és egy másik városban kezdett titkon új életet – ők veszik körül Harriettet.

Harriettet, aki kisbaba volt, amikor bátyját, Robint felakasztva találták a család kertjében és aki egész életében meg akarta ismerni a báty életét és halálát – de senki nem beszél róla. A felderítetlen gyilkosság és a feldolgozatlan trauma elől a Cleve család a hallgatásba menekül – az egyébként mindent erős kézzel irányító, zsarnoki nagymama inkább nem megy lánya házába, csak hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hogy az asszony beleőrült a veszteségbe és képtelen ellátni másik két gyermekét; a nővér, aki négyévesen talán látta a tragédiát, talán nem, úgy tesz, mintha sosem lett volna bátyja, de mániásan ragaszkodik Robin egykori macskájához; a városka lakói csavargókra terelik a gyanút, nehogy szembesülni kelljen azzal: esetleg közülük került ki a gyilkos.

Harriet pedig addig unatkozik (hisz mi mást is tehetne egy kislány, akivel senki nem foglalkozik, egy végeérhetetlen nyáron?), amíg el nem határozza: majd ő felderíti a rejtélyt és véres bosszút áll a gyilkoson. A kalandregények és Houdini bűvöletében élő, örökké bajba keveredő kis vakarcs talál is magának ideális gyanúsítottat, és megkezdődik a hajsza – melynek végére Harriet kényszerűen rájön: az élet nem kalandregény, a gyilkosság nem játék és azért elég ritkán fordul elő, hogy tizenkét évesek sikerrel álljanak bosszút droggal kereskedő, fegyverrel hadonászó rosszfiúkon. Kegyetlen felnövéstörténet ez, néhány iszonytató pofonnal és megbocsáthatatlan bűnökkel – épp olyan kegyetlen, mint a gyerekgyilkosság, ami a lavinát elindította, vagy mint az őrületbe kergető forró déli nyár egy lerobbant lakókocsiparkban, melynek mocskát nem könnyen feledjük.

Tartt legnagyobb erőssége e felnőtté válásról szóló gonosz mesékben az atmoszféra: úgy húz be saját világába, hogy olykor szinte erővel kell kiszakadni belőle és folytatni saját, huszonegyedik századi városi életünket. Minden lépéssel tovább süllyedünk Mississippi kígyóktól hemzsegő mocsaraiba, szánkban érezzük a víztározó poshadt vizének gyomorforgató szagát, látomásaink támadnak a szereplők által fogyasztott metamfetamintól, vándorprédikátorok kígyóit látjuk a szobánk sarkában tekeregni. Undorít ez a világ, a nagymúltú családoknál éhbérért dolgozó fekete szolgákkal, kik tán az egyetlenek, akik törődnek e család gyermekeivel, s akiket mégis egy szó nélkül dobnak utcára; a városszéli lakókocsiparkokban tengődő, kocsmázó, börtönből ki-be mászkáló, kilátástalanságukat drogba és kegyetlenkedésbe fojtó, polgárháborús gyűlölködéseket dédelgető fehérszegényekkel; a bibliatábor képmutatásával és a tizenkét éves gyerekek egymást kínzásaival; a békés egymás mellett élést ellehetetlenítő társadalmi feszültséggel, álságossággal, a félig múltban rekedt, félig jövőbe tekintő, a mában élni képtelen közösségével. Undorít, mégis falom minden sorát, képtelen vagyok elszakadni tőle, minden apró információmorzsáért odaadnám a fél karom, a végtelenségig olvasnék az Istencsapásról (micsoda név egy déli udvarháznak!), Cleve bíró négy lányának mindennapjairól, Allison első szerelméről, mely tán képes lesz kibillenteni őt a fivére meggyilkolása óta tartó letargiából.

Vékony jégen egyensúlyoz A kis barát, akárcsak Az Aranypinty: könnyű túlírtnak érezni, a cselekmény feszessége olykor hagy maga után kívánnivalót, előfordul, hogy úgy érezzük, kétszáz oldalon át nem történik semmi – valójában megtörténik minden. Ami csak egy gyerekkel megtörténhet. Minden egyes kígyó vájta ösvény, minden ránc az ágytakarón, melyet az imádott házvezető utoljára vetett be, minden víz alatt töltött másodperc, mellyel Houdini rekordjára törünk megkapja azt a jelentőséget, amit egy tizenkét éves fejében betölt. Donna Tartt az apró részletek királynője – ezúttal e részleteket csak még inkább felértékeli a gyermeki szemszög. Gyönyörű, aprólékos, zsigerekig ható műalkotás A kis barát – lassan, aprólékosan kell befogadni is, ízlelgetve minden tökéletesre csiszolt mondatát, hagyni, hogy minden részlet megkapja azt a jelentőséget az olvasóban is, amit betöltött Harriet kis fejében. S hogy végső soron nem is a bosszúról szól, ahogy a borító állítja? Dehogyisnem… Minden egyes sora a bosszú hiábavalóságáról regél. És arról, hogy csak magunknak ártunk, ha hagyjuk, hogy életünket a traumáink, tragédiáink, bosszúvágyunk határozza meg.

Kiadó: Park

Fordító: Kada Júlia

Popper Péter: Az Istennel sakkozás kockázata

Amikor írtam a Belső utak könyve alkalmazott (máshonnan nézve: szelíden vizezett) kelet-képéről, utaltam már rá, hogy meglehetősen bonyolultan alakult Popper Péter műveivel a viszonyom. Mostanra épp elég a távolság, hogy egyszerűen szeressem, ahogy kérdez, morfondírozik, óg-móg, s ahogy nagyon óvatosan, folyton valaki más szavai (mester-tanításokból, szent iratokból és versekből vett idézetek) mögé bújva válaszol. Jó vitatkozni vele, mert mindezt elég magas nívón teszi; a magáét a közérthetőségre törekvés szándékával is elég pontosan fogalmazza ahhoz, hogy olykor minden keserűség nélkül ne értsek vele egyet. Azt hiszem, valójában erre szánta a könyvét - edzőpartnert akart a kezünkbe adni. Hiszen hatszor leírja legalább, hogy ő nem guru. Nem mester, következésképpen nem lehetnek tanítványai. És legalább hatszor leírja azt is: valójában úgyis kizárólag a magad mestere lehetsz - csak az számít, amit magadból merítve tanulsz, mert általad az él. A többi úgyis papírra, képernyőre szórt jel, elhamvad, kikapcsolódik.

Felépít ehhez egy (irodalmi) legendát, vagy visszaemlékszik egyre? A kötetvégi öninterjúban gunyorosan eljátszik a kétellyel, hogy élt-e valaha egy Mysore-i szent ember, akit Pandit Gandolnak hívtak, avagy kitaláció az egész, a gondolat ruhája, a saját gondolaté. Ahogy Sári László szeretni való Lin-csi apátja, vagy még nyilvánvalóbban Király László György Nin-csen apátja; elképzelt kolostorok valóságos élményanyagra húzott kereteinek bölcs, szentember vezetői. Valóság, egykor élt, meghalt, meggyászolt, megidézett valóság Gandol? Vagy egy ruha, ami a kimondott szónak különös méltóságot ad, mert elköteleződést jelző, hiszen szerzetesi? Érdekes módon teljesen mindegy. Mert Popper Péter ebben a sajátosan felépített kis könyvben úgy jár el, ahogy az evangélikusok: tanúskodik. Ezt ennél pontosabban nem akarom szavakba bontani, hiszen ez egy érzés: hogy tanúság tétetik. Ott áll a szavai mögött - mint ahogy a valóságos tanítvány is (úgyis) kizárólag arra emlékszik a mester tanításából, amivel azonosulni tudott. Buddha és például Asvaghósa, Jézus és például János, de másfelől Szókratész és például Platón - a mesterek nem írnak, mert nem élő közlés, a tanítványok írnak, mert az élő közléssel vele jár a feledés.

Gandol ebben a szövegben személlyé válik, mégpedig ezer hibát elkövető, azokból okuló megvilágosodottá, aki köré odaülnek az olyan keresők, mint Popper Péter. Akik kérdeznek, és választ kapnak, és soha, soha nem azt a választ, amit jól esne hallani. Ezek a válaszok nyitva hagyott ajtók, még úgy is, hogy a lejegyzőjük, amikor csak teheti, odavonja a kulturális analógiákat, idéz, magyaráz, fénybe helyez. Ez a megoldás, a válasz, mint nyitva hagyott ajtó a megkérdőjeleződés erényeiről és veszélyeiről egyaránt beszél, s ez által a kérdésfeltevésről tanít a legtöbbet. Miközben azért hallatlan távlatokba von, ami az emberi kultúra hagyományait illeti. Mert tényleg egy transzcendencia van - ezerféle kulturális nyelven. Gandol ebben a szövegben boldogítóan nyitott, bátor tanítványságra tanít, hiszen Buddha tanításaitól a Taón át a kereszténység sajátos felvételéig jut - sajátos felvétel, mert semmit el nem enged abból, amit továbbra is igaznak érez, sőt, úgy érzi, azzal, hogy elismeri Jézust, valójába zsidóvá lett, visszamenőleg, a tanítás közös gyökerén át... Játékos világ-ökumené ez egyfelől, másfelől annak paródiája is - mert csak látszat, hogy vak mindarra, ami kizárja egyik hitelvből a másikat.

Valójában egyszerűen elviseli a paradoxont. Elviseli, ahogy az egyik hitelv (az egyik ige) megkérdőjelezi a máshol, más kultúrában, más fogalmi környezetben adekvát másik hitelvet (a másik igét). Hiszen csak szavak. Mint a tanítás foglalata, a Csan Tao. Csak szavak, amiket aztán úgyis mi, az olvasók töltünk meg élettel. Vagy nem. A szabadságunkban áll. Azt hiszem, ez benne a legszimpatikusabb, még mindig, mert ez a hozzáállás lehetetlenné tesz bármiféle fanatikus elvakultságot. Kineveti azt, akinél úgymond ott az igazság. De persze beszél a csapdáról is, amit ez a nevetés jelenthet - ha megmaradsz ebben a sajátságos attitűdben, a 'semmi sem igaz, vagy mindennek az ellenkezője is az' jellegű relativizmusban. Hiszen miközben a mester, Gandol valóban lélegzi ezt a paradox tanítást a válaszaiban, a tanítvány, Popper Péter a megidézés magyarázatában, a vonatkozó kulturális elemek között szabadon válogatva azért leteszi ide-oda a garast. Megosztja velünk a meggyőződéseit. Mindig minden dogmatikus dörgedelem nélkül, de elmeséli, e tanításokkal mire jutott. És miközben felhívja a figyelmet, az Istennel sakkozni kockázatos, neked azért jó szívvel felállítja a táblát és a bábukat. Tudja, hogy te vagy fehérrel - te nyitsz, kedves olvasó, könyvet, hogy okulj, és létet, magadnak. Te lépsz, hiszen életben vagy. Úgyis te lépsz, hiszen te még léphetsz.

Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok

„A világon a legreménytelenebb eset a buta emberek romlottsága; ezek az első szóra megadják magukat, bár sejtelmük sincs, hogy miért. Elég, ha valaki ostromolja őket, ellenállásra nincs bennük erő. Az én szememben az ilyen nők közönséges automaták, melyek gombnyomásra szolgáltatják a gyönyört.

Maga most arra gondol, hogy a mi terveinkbe az is belevág, ha elzüllik a kicsike. Hát én azt se bánom. De résen kell lennünk, mert az ilyen automatáknak hamarosan mindenki kiismeri a tervezőjét és a hajtó erejét; ha tehát nem akarunk bajba kerülni, akkor ezt gyorsan kell lebonyolítani, idejében meg kell állítani a gépet, és mindjárt összetörni.”

Ahogy az évzáró posztomban is írtam, a tavalyi év egyik legemlékezetesebb olvasása Choderlos de Laclos 1780-as években megjelent levélregényének, a Veszedelmes viszonyoknak az újraolvasása volt. Közel tizenöt év után vettem kézbe: először kamaszként olvastam, amikor még gyanítom, sokat nem értettem belőle, de amúgy kamaszosan halálosan szerelmes voltam a filmváltozat Valmont-jába (John Malkovich), ezért végigküzdöttem; aztán friss szerelmesként (immáron nem Valmont-ba, hanem a férjembe), amikor a játszmák helyett az ember csak a rózsaszín ködöt látja, az sem segített hozzá a teljes képhez. Most, érettebben, néhány veszedelmes viszonnyal és számos ócska emberi játszmával a hátam mögött borzaszt el és nyűgöz le igazán.

A kisnemesi származású tüzértiszt-forradalmár Laclos levélregényének cselekménye (már ha lehet „cselekményről” beszélni e forma esetén egyáltalán) papírvékony: egy romlott és saját romlottságába szerelmes, a hivatásos csábító szerepében tetszelgő arisztokrata elhatározza, hogy - miután a párizsi előkelő körök minden valamirevaló szépasszonyát meghódította - romlásba dönti a korabeli társaság nagyjából egyetlen számára elérhetőnek tűnő erkölcsös tagját. Ebben segítségére lesz az egykori szerető, a jóbarát szerepében tetszelgő Merteuil márkiné – és persze akadályozzák is, számos oldalról. Akad társasági hölgy, aki annyira, hogy mellékvágányként Valmont kénytelen megrontani ártatlan lánykáját. Valmont, a világirodalom egyik leggyönyörűbben megírt parazitája ott találja magát három nő szerelmének, rajongásának, játszmáinak középpontjában: a hős férfiú, akinek egész léha élete a másik nem romlásba döntéséről szól, végre méltó ellenfélre talál. Ám az ellenfél ezúttal nem egy másik hódító, még csak nem is egy meghódíthatatlan, avagy hozzá méltóan romlott nő, pláne nem a kis ártatlanság, hanem az egész szövevény. Valmont életében tán először, szerelembe esik – legalábbis ő úgy hiszi, szerelmes. Tourvelné kegyeit már elnyerte, ám ami fogadásnak indult, tragédiába torkollik – itt van valaki, akivel a hivatásos játékos nem tud játszani. Aki szerelmet csak tisztán ad, és akihez - valóban először tán - tiszta érzelmek is fűznék. De ott az ellenpont: a métely maga, az egykori szerető, az egyetlen, aki romlottságban felveheti vele a versenyt, akit szeretni képtelenség, akinek megfelelni lehetetlen, éppúgy, mint kihívását visszautasítani. Hogy Valmont valójában szerette-e Tourvelnét, vagy szerette-e Merteuil márkinét, arról míg világ a világ, vitázhatnak az irodalomtörténészek – az én olvasatomban Valmont soha senkit nem szeretett, csupán saját magát, a végső döfést pedig nem a szeretett nő halála, hanem az a tudat vitte be neki, hogy amikor végre levetette örökkön hordott álarcait, és megadathatott volna neki, hogy önmagáért szeressék, nem mert élni a lehetőséggel.

Szerepek és játszmák regénye a Veszedelmes viszonyok: őszinteséget nyomokban sem tartalmaz, legfeljebb a kis Cecile kamaszos rácsodálkozásaiban. Egy olyan kor terméke, amikor (mikor nem?) a tisztesség látszatáért játszi könnyedséggel áldozták fel a tisztességet, egy világé, melyet a társadalmi feszültség már épp robbanásközelbe sodort, egy világrendé, melyben az örökölt vagyon és nemesi cím védelmében élősködők bárkit feláldozhattak kisded játékaik során. Laclos később forradalmár lett – a forradalmár hevülete ott van már e lapokon is. A pénztelen kisnemes minden indulatával gyűlöli Valmont-t, veti meg Merteuil márkinét, teszi nevetségessé Cecile-t és a másik oldalról a párizsi „előkelő társaságot” – míg a tisztességes polgárasszony Tourvelnének adja minden szánalmunkat. Társadalom- és valláskritikája vaskos, szereplőit gyűlöli és megveti, érzelmeiket folyvást hitelteleníti, olvasóját ő maga próbálja meggyőzni e levelek színvonaltalanságáról és ocsmány mivoltáról. Mégis olvassuk, kétszáz év múltán is – azzal együtt is, hogy a forma a legkevésbé sem segít divatossá válnia, korában erkölcstelennek számító viszonyai és szereplői vergődése pedig ma már itt-ott megmosolyogtatóak.

Van viszont valami, amiben Laclos nem hogy megelőzte korát, de kétszáz év elmúltával is a legnagyobbak közt említhető: mély emberismerete és az a pszichológiai alaposság, amivel a két nem közti játszmákat ábrázolta. Szinte hihetetlen, de olvasás közben nem poros klasszikusok, hanem Edward Albee és a Nem félünk a farkastól jutott eszembe – Albee egymást végletekig kínzó, a közös játszma szabályait a legocsmányabb módon felrúgó, egymásra utaltságukba és az egymás iránti szeretetbe és gyűlöletbe beleőrülő házaspárjának mesterkedéseit idézi fel bennem Valmont és Merteuil márkiné játszmája. Micsoda megfigyelőképesség kellett ahhoz, hogy ez a nem is különösebben iskolázott tüzértiszt korát majd’ százötven évvel megelőzve így írjon arról, mily borzalmas mélységekbe tudja lökni magát az ember gyűlölet és szeretet béklyóiba gabalyodva…

Kiadó: Magvető

Fordító: Örkény István

Tanács Eszter: Nők gyermek nélkül

„A bőrünkön érezzük a társadalmi nyomást, az elvárást: a nő arra született, hogy anyává váljon. A legmélyebb magánügyünk, életünk egyik legintimebb szelete, és mégis mindenki bele akar szólni.”

Tavaly a korábbiakhoz képest sok non-fiction került a kezembe, főleg pszichológiai témájú könyvek – megvan ennek is az oka, mindig megvan: fontos önismereti időszakokban nekem rengeteget segítenek ezek az írások, jó pár éve gyakorlom az önanalizálást a könyveken keresztül. Ezekről ritkán írok, egyrészt, mert szakmaiság híján nem mindig érzem, hogy okoskodnom kéne pszichológiai témákról, másrészt, mert a hitelességhez szükséges önfeltárást nem mindig engedem meg magamnak. Felületesen meg minek – ez, ahogy az irodalomban, úgy a pszichológia terén is alapvetésem. Részben ezért is töprengtem sokáig, írjak-e egyáltalán Tanács Eszter nekem nagyon fontos könyvéről, vagy sem. Elkerülhető-e az önvetkőztetés egy ilyen téma kapcsán, ha meg akarom őrizni a hitelességem minimumát? Vagy burkolózzak valamiféle áltudományos köpenybe és próbáljam a majdnem-szociológus távolságtartásával ajánlani a könyvet? Esetleg kezeljem pusztán könyvpiaci érdekességként és maradjak a felszínen?

Nos, dobjuk be a gyeplőt a lovak közé, meglátjuk, hova írja magát ez a poszt… Nem döntök el előre semmit.

Fontos könyv a Nők gyermek nélkül, és ahogy napról napra fogy körülöttünk a levegő, úgy érzem napról napra fontosabbnak. Én egy alapvetően szabad légkörben nőttem fel (a szabadság illúziójában, persze…), a kilencvenes években, amikor épp senki nem akarta megmondani, mi az egyetlen helyes út. Nem is gondoltam soha, hogy szűk két évtized, és beleérünk abba, hogy óriásplakátokról vigyorog ránk a „szültél-e ma már” propaganda. Hogy meg kell éreznem a tüskét, amit az okoz, hogy a társadalomban, ahol élek, már intézményesülten is kevesebbnek számítok csak azért, mert nincs gyerekem. Hogy másodrendű állampolgár lettem egy tollvonással. Hogy többé nehéz kizárólag a vájtfülű irodalmár iróniájával olvasni Atwood disztópiáját… A legjobbkor taposott bele a hazai közbeszédbe ez a könyv – igazából valahol csodálom a bátorságát, még ha a meglévő könyvpiaci tapasztalatnak hála a reklámértékkel is tisztában vagyok.

Persze a propaganda és a „családvédelmi” intézkedések sokasága csak az összkép egyik fele – sokszor fájóbb és valójában fontosabb (mert hosszabb távú, alapvető társadalmi dinamikákról és rossz beidegződésekről szól, melyeket jóval nehezebb megváltoztatni, mint egy-egy kormányrendeletet) az, ahogy a környezet (család, barátok, munkatársak) reagálnak arra, ha valaki nem vállal gyereket. Már önmagában a tény, hogy mindenki úgy érzi: reagálnia kell. Hogy köze van hozzá. (Szögezzük le már most: nincs. Az egyetlen ember, akivel egy nő meg kell ossza a döntést, hogy vállal-e gyereket vagy sem, a társa, akivel összekötötte az életét. Senki másnak semmi köze hozzá.) Hogy ez TÉMA, csupa nagybetűvel. A vasárnapi családi ebédnél. Az ötévenkénti osztálytalálkozón. Az új munkahelyen az ismerkedési fázisban. Hogy az általános nézőpont még mindig az, hogy ha valakinek nincs gyereke, ott valami baj van: ha egészségügyi okból – szegény (de azért biztos ő tehet róla, lehet lelki oka van, vagy nem eszik eléggé egészségesen, vagy nem járt szűrővizsgálatra, vagy…); ha nincs hozzá megfelelő társ – ugyan már, csak válogat, ki kell kötni valaki mellett, aztán egy-két gyerek, és utána úgyis együtt kell maradni, majd megszokják egymást, nagyszüleink is ezt tették; ha nem akar – olyan eleve nincs, tuti akar, csak nem jön össze és nem vallja be, biztos valami súlyos trauma van a háttérben, ki kell beszéltetni, aztán majd rájön, hogy akar ő; ha meg még így sem akar: egyértelmű deviancia. A sor a végtelenségig folytatható…

Mert olyan nincs, hogy ezt egyszerűen annyiban hagyjuk. Van egy roppant okos kérdésfeltevés a könyvben (már nem emlékszem, hogy valamelyik interjúalany mondja vagy a bevezetőben szerepel): a gyerekesektől sosem kérdezzük meg, miért vállaltak gyereket. És tényleg. Érdemes amúgy kipróbálni, meglepő lehet, mennyire kevesen tudnak rá érdemi választ adni – egyáltalán hányan gondolkodnak el vajon rajta? A leggyakoribb válasz, hogy „mert így szokás”. De tényleg? Azért hívunk a világra újabb kis életeket, mert „így szokás”? Félreértés ne essék: végtelenül tisztelem azokat, akik valós benső igény által hajtva vállalnak gyerekeket és képesek őszinte szeretetben felnevelni őket. De sajnos mellettük ott vannak, akiknek a gyerek csak státuszszimbólum, vagy kipipálandó tétel, vagy eszköz a pasi, a létbiztonság, a babaváró hitel megszerzésére. Nem ebbe az irányba halad a közbeszéd, de igenis ki kell mondanunk: azért gyereket szülni, hogy megfogj egy pasit vagy rendbe hozd haldokló kapcsolatod vagy megszerezd a hitelt / házat / adómentességet, miközben nem akarsz anyává válni, sokkal nagyobb deviancia, mint tudatosan nemet mondani.

Tanács Eszter könyve tizennyolc nő történetén keresztül ad betekintést a gyermektelenség sokféleségébe (érdekes egyébként a szóhasználatunk, magam is automatikusan használom a fosztóképzővel ellátott „gyermektelen” kifejezést, miközben egy olyan könyvet ajánlok, amely épp arról szól, hogy ne érezzük és ne éreztethessék velünk, hogy „gyermek nélkül” kevesebbet érünk – ennyire mélyen beleivódott a mindennapi szóhasználatunkba is a negatív ítélet). Tizennyolc történet, a legkülönbözőbb életutakról, melyek három nagyobb csoportba rendeződnek: ahol egészségügyi okokból nem lehet gyerek; ahol valamiféle trauma váltotta ki, hogy az illető nem akar gyereket; illetve ahol sem hátráltató ok, sem trauma nem játszik szerepet, egyszerűen tudatos döntés eredménye a gyermek nélküli élet.

Nyilván az olvasó saját élete / döntése nagyban meghatározza a viszonyulását a történetekhez. Nekem az utolsó csoportba tartozókat volt a legkönnyebb olvasni-emészteni, ezekben látom viszont a saját döntéseimet, és végtelenül hálás vagyok azoknak a nőknek, akik vállalták, hogy betekintést engednek e legbensőbb döntés miértjeibe. Az utóbbi évek számos pszichológiai tárgyú olvasmánya és saját magamon végzett poszttraumás terápiás munkája után a súlyos traumák illetve negatív családi behatások, gyermekkori tapasztalatok kiváltotta idegenkedés elborzasztott, de nem lepett meg – ezekben sok esetben egyébként ott láttam azt is, hogy feldolgozatlan traumák vannak a háttérben, volt interjúalany, akit szelíden pszichológushoz tereltem volna, és a legkevésbé sem azért, hogy megváltoztassa a döntését… Érdekes módon, amit nekem a legnehezebb volt olvasni, az azon nők vallomása, akik vágynak-vágytak volna gyerekre, de egészségügyi okból nem lehet(ett).

Az elsődleges olvasata e könyvnek általában az, hogy a többségi (gyerekes) társadalom tagjait érzékenyítse a kisebbség (a gyermek nélküliek) irányába – ehhez képest épp a saját olvasatom ébresztett rá, hogy a kérdés ennél is komplexebb: a gyermek nélküliek csoportja sem homogén és itt is szükség van arra, hogy lássuk a „többiek” nézőpontját. Én például, bevallom, sosem tudtam igazán mit kezdeni azon nőtársaimmal, akik „belebetegedtek” abba, hogy nem lehet gyermekük. Egyszerűen nem értettem, miért kell ekkora jelentőséget adni a dolognak. Annyira nem akartam, és annyira el voltam foglalva a saját nemakarásommal, hogy nem voltam képes látni az ő drámájukat: hogy ha valaki igazán akar gyermeket, épp annyira bele tud őrülni abba, hogy nem jön össze, amennyire én bele tudtam őrülni abba, amikor rám akarták volna kényszeríteni, hogy legyen. Furcsán működünk mi, emberek, de olykor nem árt egy ilyen pofon a kis egónknak és berögződéseinknek. Egyébként az értetlenség oda-vissza megvan: még tán a legszenvedélyesebb anya ismerősömtől sem kaptam annyira értetlen reakciót tudatosan választott gyermeknélküliségemre, mint attól, aki szeretne, de nem lehet: mondván, ha ő annyira szerencsés lenne, mint én, hogy lehetne, akkor szakmányban szülne, én meg elpazarolom itt a petesejtjeimet lehetőségeimet… Ez is egy olvasat, ugye.

Jó lenne, ha minél többen olvasnák ezt a könyvet és jó lenne, ha elindulna egy egészségesebb társadalmi párbeszéd a témában – mondjuk illúzióim azért nincsenek. Politikai propagandát és hatalmi játszmákat nem fog megváltoztatni némi „szociológiai okoskodás” – de már annak is örülni kell (én legalábbis örülök), ha néhány értő olvasóhoz eljut a könyv és elgondolkodik azon, hogy nem ártana eggyel nyitottabban állni egymáshoz és legalább megkísérelni elfogadni a másik döntéseit. Hadd éljük már úgy az életünket mindnyájan, ahogy szeretnénk!

Kiadó: HVG Könyvek