2020. február 10., hétfő

Hamvas Béla: Arkhai


Ezt a gyűjteményt, ha rám hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti olvasmány, főleg nem strand-könyv - és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye, nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a másra figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a 341. oldalon, és kezdd el.

Óda a XX. századhoz

Szóval arra kérlek, hogy olvasd el a végét. Ezt az esszét az írója 1945-ben írta, az addigi élete romjain, a pillanatban, amikor megváltozott az egész addigi életszemlélete. Az Óda számomra körülbelül annyira fontos lett, mint az Apokaliptikus monológ, vagy mint a Karnevál - miközben mind a mai napig képes vagyok beleálmosodni, elkalandozni, valaki bennem folyvást tiltakozik a befogadó olvasása ellen, egyszer sem sikerült egyvégtében koncentráltan végigderülni. Mert végig kell mosolyogni, az ironikus felhangok áthangolta papos komolyság minden öngúnnyal átitatott morzsájáért hálásan. Vigyázni kell, hogy egy pillanatig se fogjon el áhítat. Ne a mesteri elme tanítását lásd, hanem azt a hallatlanul szabad gesztust, amikor valaki (végre) nem veszi (nem veszi véresen) komolyan önmagát, és a világát, amelyben tükröződik.

Valaki bennem egyfolytában a tanítást akarná - holott ez a szöveg nem tanítana, hanem felébresztene. A saját (akár jogos) büszkeségeiből is paródiát formálva. A szavak mély tiszteletét is odahajítva a romok közé, a többi szemétre. Az olvasása visszamenőleg megértette velem, hogyan irritál az írója szándékosan a Karneválban. Hiszen mikor felméri a világát, nem a maradványok közt kutat, hanem provokál. Kihajigál mindent, hiszen a javát úgyis elvette a lakását és minden értékét, kéziratát hamuvá oldó bomba; és ami maradt, tényleg szemétre való. Tetszeleg ebben. Arra ébredtem rá, hogy ezzel is gyanút akar kelteni a mondatok iránt. Ébreszteni akar.

Meghökkentő gesztus ez pont akkor és ott. Amikor a túlélők kurkászták a romokat - szellemi értelemben is, keresve, hogy mit hagyott meg érvényesnek az átélt borzalom. Iszonyatosan irritáló lehetett a kortársak számára ez az alapállás, amely a felszabadultság pillanatában így összegez, ennyire gátlások nélkül. Egyáltalán - hogy valaki a túlélő pozíciójából így ironizál. Mert egyet ne felejts el: az írója nem veszi ki magát ebből az összegből. Minden felsorolt vétket belülről ismer, hiszen tényleg érteni akarta, hogyan lesz valakiből például tömeggyilkos. Megérteni, hogyan jut el idáig a másik, anélkül, hogy megcselekedné azt, amit a másik. Hogy ilyen mondatokat írjon aztán: A nagyszerű nem az, hogy létünk egyre világosodik, és az Utópiához egyre közelebb jutunk, hanem az, hogy egyre több lesz a monumentális gond és szomorúság, és veszély és borzalom és így egyre nagyobb lehetőség kínálkozik az emberben szunnyadó végtelen ellenerők kifejlesztésére. Századomnak éppen ezért hálás szívvel köszönetet mondok, mert megtanított a legnagyobb dologra, a derűre.   

Folyton beleálmosodom, elkalandozom, amikor olvasom - a mániáim, a rögeszméim, a kísérteteim: magamra hívott élet-formáló eszméim így védekeznének bennem ellene. Az eszmélés (ami még valahol álom, ájultság) helyett a felébredés... Pedig meg kell éreznem, hogyan jut Jézushoz, minden klasszikus értelemben vett vallásos felhang nélkül (sőt, talán ellenére). Vagy lehet, hogy nem kell? Elég volna csak érezni a példában azt a példátlan lehetőséget, amitől tényleg irritálódtak a kortársak? Lesz még dolgom ezzel a szöveggel, ahonnan kezdve (a magam számára) a maradéktalanul hozzám beszélő Hamvas Bélát számon tartom.

Ha rám hallgatsz, ezek után tetszés szerinti sorrendben jöhet a Regényelméleti fragmentum, vagy a Májá - szerintem az utóbbi a nehezebb dió. Csak ne felejtsd el (folyamatosan ne felejtsd el), mikor olvasod őket, hogy ezek nem tanítások. Hanem edzőpartnerek. Nemcsak iróniával átitatott rétegük van, de van egy olyan, markáns rétegük is, ami az Óda szellemében adná át a tant: amit mond, azzal mérhetetlen ellenerőket ébresztene benned. Amit nem úgy hívnak, hogy saját felismerés (fel a magadra hívott kísérteteid ismered), hanem úgy, hogy ébredés, vagy (ha már folyamatba raktad) éberség.

S ha rám hallgatsz, mindezek után olvasod csak el a fiatal Hamvas hascsikarásig komoly, sötétlila tónusú, gránitkeménységű alapnak szánt, tanító szándékkal írt munkáit; a címadó Arkhai esszégyűjteményének sajátságos, a világégés utáni ébredést megelőző delíriumait. Amelyek nem egy megállapítása benne marad a későbbi érvelésekben is, mint (hol kigúnyolt, hol komolyan vett) fixa idea, de amelyek szellemisége megsemmisült a tapasztalatban. A szemléletmód, ami áthatja őket, belehalt a háborúba. Van, aki ezt ma is másként gondolja a rajongók és tanítványok köréből - de ne rajtam (s főleg ne Hamvason) kérjétek számon, hogy aki szöget akar beverni, az mindent kalapácsnak néz. Ha ezekkel az írásokkal kezded az olvasást, jó eséllyel el sem jutsz az Ódáig. Ami amúgy azt is jelenti: nincs ennél a kötetnél (az általam amúgy nagyra becsült) Dúl Antal szerkesztési módszerének eklatánsabb kritikája.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...