Donna Tartt: A titkos történet

Donna Tartt regénye 19 évvel első magyar megjelenése után, immáron új kiadó gondozásában röpült vissza idén tavasszal a boltok polcaira – mi tagadás, nagyon ideje volt! Hogy az első kiadás hogy sikkadt el és került viszonylag hamar az antikváriumok és könyvtárak elfeledett hátsó soraiba, örök rejtély marad – már csak azért is, mert egy világszerte több millió példányban eladott, számos nyelvre lefordított, a kritika és a közönség által egyaránt elismert kortárs remekműről van szó. Szerencse, hogy az amúgy híresen rejtőzködő, visszavonult életet élő, a közösségi médiától és az internettől ódzkodó, tíz évente publikáló szerző harmadik regénye, az Aranypinty tavaly Pulitzer-díjat nyert – ráirányítva ezzel a figyelmet Tartt korábbi műveire is. Csak remélhetjük, hogy a közeljövőben az Aranypinty és A kis barát is ott landol nagytestvére mellett a hazai boltok polcain.

Öt évvel első olvasása után A titkos történet azzal okozza az első sokkot, hogy ugyanúgy, ha nem még intenzívebben hat. Behúz a világába, kiszorítja belőlünk a levegőt, nem hagyja magát eltenni (direkt fogalmazok így – ha le is teszed fizikailag a könyvet, veled marad). Nem könnyű olvasmány, minél több rétegét bontjuk ki, annál kevésbé. Mikor először olvastam, „csupán” egy remekbeszabott pszichothrillernek gondoltam, hangulatos amerikai főiskolai környezettel, saját ideáik fogságában vergődő, mániás főszereplőkkel. Valójában sokkal több ennél. A szépség, az élet, a gyönyör, az intenzív, mindent átható vágy dicsérete – még úgy is, hogy lépten-nyomon halottak és tragédiák szegélyezik.

Vágy a szépségre – tán ez a vezérfonal, a mágikus fénynyaláb, mely a főhős-elbeszélőt, a kisvárosi Kalifornia forró, korlátolt poklából az eldugott vermonti főiskolára zarándokoló Richardot az intézmény legelzártabb, legtitokzatosabb társaságához, az ógörög szak hallgatóihoz vezeti. Öten vannak – négy fiú, egy lány. Gyönyörűek, okosak, éterien tiszták. Kiválasztottak, akikhez nem érhetnek fel a campus hippijei, drogdílerei, művészpalántái és álentellektüeljei. Egy más minőséget képviselnek, más síkon léteznek, más szabályok szerint tanulnak, vizsgáznak – élnek. Éppúgy, mint mentoruk, a földre szállt istenség képében jóízűen tetszelgő Julian, ők is úgy tesznek, mintha nem vonatkoznának rájuk e föld korlátai. Végzetszerű már az is, ahogy a korlátoltság és ostobaság elől földrésznyi távolságra futó Richard épp a klasszika-filológia világában találja otthon magát – hát még hogy annak is legelvarázsoltabb, mindenféle korlátot borzongató, ámulatba ejtő könnyedséggel ledöntő kompániájában lel társakra.

Társakra, akik elképzelhetetlen mélységekbe és magasságokba röpítik – ők ugyanis nem csupán tanulmányozzák az ógörög nyelvet és művészeteket, őt megélik szenvedélyük tárgyát. Ógörögül beszélnek, ógörögül gondolkodnak, ógörög eszményeket vallanak – szerelemben, testiségben, mámorban egyaránt. A patakokban folyó bor és szabadon kezelt drogok mellett elsőre semmi meglepő nincs abban, hogy a maga valójában hódolnának a Dionüszosz-kultusznak; ám kísérletük még számukra is beláthatatlan, tán nem is e világi borzalmakba fordul. Gyilkosság követ gyilkosságot, álarcok hullnak a porba, az eszmények és földöntúli szépség birodalmából a nagyon is földhözragadt bűnök ragacsos valóságába csöppenünk. Ahol rögvest kiderül: sosem a tett a legnagyobb próbatétel, hanem hogy tovább éljünk. Eltitkolt vágyak, gyűlöletek, féltékenységek, mindennapi játszmák kapnak önmagukon messze túlmutató jelentést, démonok uralkodnak el a fiatal és könnyelmű bűnösök felett, fáradhatatlanul járjuk haláltáncunkat valami elkerülhetetlen, mocskos vég felé. Egyszerre magasztos és borzasztóan alpári, ahogy a gyilkosság terhét viselni képtelen főiskolások belesüllyednek az önsajnálat, drog, alkohol, önpusztítás mocsarába. Ahol már nincs más, csak a bűn és a gyűlölet – önmagunk és a másik iránt. Ahol a valaha volt eszmények mind sárba hullnak és megmutatják igaz valójukat: csak áltatások, menekülési kísérletek, nagyzási hóbortok voltak, semmi több. Ahol az angyali makacssággal ideologizált játék sírhalomba hulló földgöröngyök képében ránt le a földre.

Tartt a lélek sötétjébe ránt – alattomosan, kifinomultan, sorról sorra mélyebbre hatolva az illúzióink világába. Ott karcol, ahol a legkevésbé számítanánk rá: ifjúkori ideáinkat veszi célba. Mert mindannyian voltunk álmodozó fiatalok, mind hittünk a szépségben, a tisztaságban, saját kivételességünkben és egy tökéletes világban, ahol mindez megvalósulhat. Tartt leránt minket is a mocsokba – ahol édes emlékeket sejtettünk, ott sincs más, csak hazug illúziók és pusztító vágyak. Hajszoljuk az intenzíven megélt, értékes, szépséggel teli élet ideáját, ahelyett, hogy élnénk – a hajsza a tökéletes után öl meg minket. Leggonoszabb csavarja, hogy ezeknek a fiataloknak egytől egyig lett volna lehetőségük minderre – az egy Richard, az örök kívülálló kivételével nem akadályozta őket sem anyagi korlát, sem család, sem az intellektus hiánya. Meglehetett volna mindenük – percekre meg is volt. Miért dobták el a valós idillt holmi zavaros szépségeszményért? Gyönyörű bukástörténet ez, tanulságos, fájdalmas, magával ragadó – olyasfajta regény, ami az olvasás után fejti ki valódi, letaglózó hatását és utána sokáig, nagyon sokáig velünk marad…

Kiadó: Park

Fordító: Greskovits Endre