Donna Tartt: Az Aranypinty

„A festmény miatt kevésbé halandónak, kevésbé hétköznapinak éreztem magam. Támaszt és védelmet jelentett; fenntartott és tartalmassá tett. Ez volt a katedrális talpköve. És amikor hirtelen eltűnt alólam, lesújtott a felismerés, hogy felnőtt életem során valójában mindvégig ez a hatalmas, rejtett, vad öröm éltetett: a tudat, hogy egész életem egy olyan titok fölött egyensúlyoz, amely bármelyik pillanatban szétrobbanthatja.”

Theo Decker tizenhárom éves, amikor az élete egy valós robbanás során kettészakad: a manhattani Frick Gyűjteményben elkövetett bombamerénylet során elveszíti rajongva szeretett édesanyját, hogy aztán előbb egy gazdag barát neurózisok sorával sújtott családjához, majd korábban cseppet sem elegánsan lelépő apjához és új asszonykájához, végül egy sors által nekirendelt jóbaráthoz csapódva áttébláboljon a felnőtté válásnak nevezett kalandparki sétányon. Amúgy nagyon mai, nagyon amerikai, nagyon sérült módra – eltévelyedésekkel, mellékvágányokkal, tudatmódosításokkal, csalásokkal és megcsalatásokkal, átverésekkel és bűnözéssel való kacérkodással tarkítva. Puttonyában az anya halála miatt érzett félig-meddig jogos bűntudat, a soha véget nem érő önmarcangolás, valós bánat és kamaszkorban megrekedt szenvelgés mellett egy, a robbanásból kimentett  (no ne szépítsük: ellopott) festménnyel. Az Aranypinttyel.

„A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba” – idézi a regény egy fejezetnyitányában Donna Tartt Nietzsche-t. Monumentális regénye pedig nem más, mint e tézis illusztrációja: a fiú története, aki egy elveszettnek hitt remekműbe kapaszkodva éli túl a túlélhetetlent. Az Aranypinty, a tragikus sorsú Carel Fabritius igéző műve lesz a horgony, ami megtartja, amikor irdatlan mennyiségű droggal és piával töltené be azt a múzeum lépcsőjén ballonkabátban felszaladó anya alakú lyukat a bensőjében, amit soha semmi nem tölthet be. Az Aranypinty lesz a túlélés, az értelem, a szépség egy világban, ahol az apa alkoholfüggésről szerencsejáték-függésre váltva rohan a vesztébe; ahol a kifinomult felszín alatt a jóbarát családja több elfojtással terhelt, mint egy pszichiátria-tankönyv; ahol a művészettörténész anya melletti elegánsan bolondos New York-i létet felváltja a Las Vegas-i szellem-külváros fojtogató forrósága, kihalt házai, lecsúszott házfoglalói, a kaszinók kirakatcsillogása és a Juicy Fruit-illatú „mostohaanya” közönségessége.

Nehéz nem odamérni Az Aranypintyet a szerzőjének világhírt hozó, remek A titkos történethez – és bizony lesznek, akik szemében ez a regény nem állja az összehasonlítást. Míg az előző már-már tökéletesen feszes, lélektani thrillerként is olvasható fejlődéstörténet volt, ez sok helyen túlírtnak ható és a végére némiképp széteső, szószátyár nagyregény. Ami nem feltétlen negatívum. Tartt vállaltan idézi a klasszikusok, Dickens, Proust, Dosztojevszkij szellemét – ami a ma olvasójához nehezen ér el. A kortárs (poszt-posztmodern) szépirodalom rajongóinak túlságosan kevéssé mai, túl hagyományos; a szórakozásra vágyóknak pedig unalmasan túlírt lesz.

Pedig ez valójában egy rém szórakoztató regény, amellett hogy veszettül okos és egész egyszerűen szép. Tartt nagyon tud írni, minden során érzik a végletekig csiszoltság (nem véletlen, hogy átlag tízévente publikál egy regényt), minden leírása egy-egy lírai remekmű, mely olvastán könnyen beleszerelmesedünk sosem látott festményekbe, bútorokba, ezerszínű sálakba, antik ékszerekbe. Az aprólékos részletek királynője, akinél egy szereplő, egy helyszín, egyetlen kósza használati tárgy sem marad karakter nélkül – valahol félelmetes ez az aprólékosság, egyúttal tiszteletre méltó, mert azt jelzi: mindennek jelentősége van. Az anya utolsó félredobott könyvének éppúgy, mint a szerelem vörös hajának vagy a terápiaként restaurált bútorok apró sérüléseinek. Érdekes ilyen szép és melankolikus szerelmi vallomást olvasni a tárgyakhoz manapság, amikor világunkat minimum kettős viszony fűzi hozzájuk: egyfelől iszonyú tárgykultusz és fogyasztási kényszer van körülöttünk, másfelől mindennek szélsőségekbe hajló elutasítása, mely oda bomlik ki, hogy minden tárgy csak megköt és szabadulnunk kell tőle. Tartt egyfelől végtelenül leegyszerűsített, másfelől valamiféle szentséggel megáldott módon vágja át ezt a gordiuszi csomót (az olvasói fejben): ami szép és igazi és képes megszólítani azt, aki kézbe veszi, az sérülései és látszólagos feleslegessége ellenére is hordozhat értéket. (Persze látjuk ennek groteszkül vicces ellenpontját is a nászajándéklista-összeállítás során kézbe vett bántóan tökéletes porcelánok jellemzésében – mert igen, Tartt néha groteszkül vicces is tud lenni.)

Valahol ez a részletekbe szerelmesedő, aprólékos tárgy-, helyszín-, szereplőleírásokkal bíbelődő; érzelmeket, vágyakat, félelmeket, önmarcangolást költői finomsággal, mégis sebészi pontossággal boncolgató írói attitűd az, amely hitelt ad annak a valószínűtlen sztorinak, hogy itt egy tizenhárom éves kis hülyegyerek meglovasít egy felbecsülhetetlen értékű festményt, mert a robbanás előtt megismert és kamaszos beleszerelmesedést kiváltó vörös hajú tünemény kísérője, egy haldokló öregember rábízza. Hogy aztán ez a festmény lesz a halott anya emlékének életben tartója, a szalmaszál, amibe kapaszkodva elhisszük mi is: amíg a pinty a miénk, addig az anya sem veszett el, addig még őrizünk valamit az idilli gyermekkorból. Elhisszük, hogy a gyász belecsordulhat az éjszakákon át csodált ecsetvonásokba. Hogy megtarthat egy tárgy, ami a mindenkinél jobban szeretettre emlékeztet.

Persze mi, olvasók tudjuk azt is, amit Theo nem, sem tizenhárom, sem huszonhét évesen, amikor a karácsonyra készülő Amszterdamban üldözi a pintyét, groteszk alvilági kalandokba csöppenve az évek óta nem látott Las Vegas-i jóbarát oldalán: hogy amíg el nem engedi a pintyet, addig nem is szabadulhat ki a bűntudat, bánat, önsorsrontás köreiből. Addig ott fog állni, megrekedve abban a pillanatban, amikor a múzeum felrobbant és egész addigi élete összeomlott.

Őszintén? Fogalmam sincs hogy Donna Tartt regénye valójában hibátlan-e vagy sem. Nem tudom, hogy jobb-e mint A titkos történet, vagy sem. Nem tudom, húsz év múlva fogják-e ezt is kortárs klasszikusként olvasni, mint azt. De azt tudom, hogy számomra letaglózó erejű remekmű. Hiába a majd’ nyolcszáz oldal, ha dupla ennyi lenne azt sem bántam volna. Mert minden egyes sora szépséggel ajándékoz. Mert lehet, hogy a történet szövése nem hibátlan, hogy akadnak felesleges mellékvágányok, hogy nem áll jól neki az akció; lehet, hogy az élet értelméről filozofáló esszé nem illik tökéletesen a regénybe (DE!), az viszont biztos, hogy a szöveg, az hibátlan. Patikamérlegen kimért, tökéletes mondatok nyolcszáz oldalon. Na ez az, ami manapság nagyon ritka.

Kiadó: Park

Fordító: Kada Júlia