2020. február 17., hétfő

Popper Péter: Az önmagába térő ösvény


Annak idején ezeket a köteteket (a szerintem Popper Péter szándékának is megfelelő) sorrendben olvastam. Először a Belső utak könyvének sajátos, önismereti módszertanná szelídített kelet-képét, aztán ezt a könyvet, s utána Az istennel sakkozás kockázata fejezeteit, ahol az író-pszichológus a legmélyebben feltárja saját megérintődéseit is. Ha valaki nem ismeri őket, még mindig ezt a sorrendet javasolnám, mert ugyan a szerző teljesen önkényes ösvényeket taposva kószál ezekben a miénktől olyannyira különböző szellemi birodalmakban, de valami tüneményesen bájos követhetőséggel teszi. Most, hogy újraolvastam őket (rákényszerülve a sorrendre, amit a könyvtárból kölcsönözhetőség diktált - folyton elajándékoztam a saját példányaim, hogy a végén pont ezekből a kötetekből ne maradjon saját), valahol tényleg megtaláltam azt a bölcs mosolyt, ami szerintem ennek a közvetítésnek a legnagyobb értéke Popper Péter nézetében. S most, hogy újraolvastam őket, ebben a megint inkább szegregációt diktáló korban látszik igazán, mennyire fontos tudomásul venni általuk: állandóan feltett legemberibb kérdéseinkre tényleg ennyiféle, összetett, egymástól gyökeresen különböző rendszerbe font válasz adható.

Sokan idejétmúltnak érezhetik a hozzáállását. Hiszen tényleg elérhető már magyar fordításban az összes szent irat és kommentár a keleti világképek különböző, máig élő életrendjeinek szellemi alapjairól; elérhető vallás- és kultúrtörténeti összehasonlítások egész sora - de ember legyen a talpán, aki puszta érdeklődésből ebben a hatalmas mennyiségű anyagban úgymond rendet vág a maga számára. Popper európai szemmel nekünk írt ismertetői értelemszerűen egyszerűsítenek, számtalan alkalommal csak bepillant velünk az ösvényen kapaszkodás mellett húzódó szellemi szakadékokba, a más kultúra egét is leginkább a maga által feleregetett papírsárkányok körül mutogatja, de ezzel együtt is megteremti azt a tágas érzetet, amit a hindu, vagy a Buddha követésére elhivatott életrend valójában tartalmaz. És nagyon ritkán engedi meg magának, hogy értékítéletet fogalmazzon az annyira más alapokról annyira másképp növekvő eszméletbokrok levélzetének alakjáról a saját kultúránk jelenlegi eszméleti végpontjából, a tudományos világképből (főleg a pszichológiából), vagy a saját gyökérzetünkből, amely (ha bevalljuk, ha nem) a fogalmi alapjaiban máig zsidó-keresztényi. 

Érzékelteti, hogy életrendekről van szó. Amelyek ott, ahol nőttek sem kizárólagosak, olykor nem is általánosak már, bonyolult és hatások cincálta viszonyban állnak egymással a mai napig. Az önmagába térő ösvény a hindu és a buddhista életrend körüljárását szeretné - valójában csak kóstolgat, csippent innen és onnan is, olykor nem választ ott sem szigorúan az ismertetésben, ahol nem ártana - viszont kiváló kínáló-tál, ahol megismerheted ezeket az ízeket. Fontos alapokat fektet le, ahonnan aztán a további ismerkedés jóval könnyebben folytatható. Lesz amit később megmosolyogsz a megállapításaiból, de azzal a jó érzéssel, hogy maga Popper is mosolyogva venné tudomásul, hogy bizonyos nézeteit elveted. Azt hiszem, tényleg ez a legfontosabb, amit a két alkalommal megejtett hosszabb indiai tartózkodásából hazahozott: a másik (másfelé) eszméléseit mélyen megtisztelő tolerancia.

Nagyon fontos, hogy megérezteti, ezek nem vallások, abban az elkülönített értelemben, ahogy mi gondolkodunk róluk, hanem életrendek. Hogy látni kell: a kelet legfontosabb szellemi áramlataiban (úgy, ahogy a monoteista világvallások többségében igen) nem vált szét a szent idő a profán időtől. A hindu az élete minden egyes percében égre (is) vetett pillantással létezik, Buddha követője a léte minden egyes pillanatában élné a tanítást. Ez ilyen hallatlanul egyszerű - a mi vallásaink életrendje valójában vallástalan, az övék még nagyobbára nem. Persze ha sorsom van, amit előző életeim formáltak, az minden pillanatomban az enyém - és ha le akarok kerülni a kerekéről, azt is minden pillanatomban akarnom kell. Ez a legfontosabb szemléleti különbség - és ezt Popper Péternél alig láttatta valaki plasztikusabban a kelet magyar barátai közül (még Sári László jut az eszembe - mindenki más a tudás nyelvezetének nehezebben bevehető, szaknyelvi bástyái közé zárja ezt a tapasztalatot is...). Ez nem egy nézetből nyilván látszhat felületességnek, de tény, ennél kevesebb szóval alig beszéltek ennyire kiterjedt módon hindu életrendről, vagy Buddha követéséről.

És még rengeteg mindenről, ami az analógiák mentén csapongva az eszébe jut. Hallgassuk csak: A világ meg nem értése szorongásokat szül. S a szorongásoktól szabadulni akar az ember. Álracionális magyarázatok segítségével. A mítosz átmenet a mágikus és racionális gondolkodás között. A mítosz álracionális magyarázat. A mi időnkben tán még a hatalom is azé a szervezett csoporté lesz, aki megnyugtatóbb mítoszokat tud adni az embereknek. Mítoszok burjánzanak körülöttünk... Miközben a gondolatmenet számos elemével nem értek egyet (sőt, magával a végkövetkeztetéssel sem, hiszen nem a legmegnyugtatóbb, hanem az önfelmentésre leginkább alkalmas, félelemkeltő és felkavaró - magas izgalmi faktorú - mítosz-szurrogátum diktál ma), a szellemisége, a megközelítése által megnyíló tér betölthetősége számomra sem kérdés. Ahogy írtam A belső utak könyve kapcsán, a rácsodálkozástól ájult tiszteleten, majd időleges elutasításon át tartó úton mára tényleg eljutottam vele egy (szerintem) egészségesnek nevezhető viszonyba - amit tényleg hívhatok szeretetteljes, a tanítót méltán megillető tiszteletnek.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...