Csernobil - sorozat

Nagyon sokan leírták már, úgyhogy nem ismétlem: a televíziózás idei legfontosabb eseményei közé tartozik az HBO saját gyártású, öt részes minisorozata Csernobilról. Minden kockáján látszik, hogy szerelemprojekt volt - minden bizonnyal Craig Maziné, aki a pénzt összekalapozta rá, és nem akármilyen érzékenységgel megírta. Minden kockáján látszik: a többek közt Dawid Bowie utolsó leforgatott klipjét jegyző rendező, Johan Renck megfeszített koncentrációval ügyelt rá, hogy a valóság diktálta történetből látomás legyen és ne tényeket pátosszal porzó mese. Láthattuk, hogyan lényegültek át a színészek szinte egytől egyig a valóságban is élt (és halt) alakokká. Bekúszhatott a bőrünk alá az a minimalista volta ellenére gyilkos jelentőségű kísérőzene, amit Hildur Guðnadóttir hallott a képek alá. Láthattuk az aprólékos kutatómunka eredményét a képeken, ahogy megelevenedik az esemény körüli kor, ahogyan például Szvetlana Alekszijevics könyvében rajzolódik; ahonnan az írók tán a legtöbbet merítettek. És a légkörét e kornak, legalább annyira élesen, ahogy a radioaktív porszemeket a róla szóló kép fénypászmájában. Ez a sorozat tényleg mérföldkő a maga nemében, hiszen vállalta a dokumentarista megközelítés objektivitásra törekvését egy dramaturgiai szövegkörnyezetben, ami ennek az attitűdnek expresszív, vagy lírai megközelítéseit hagyja csak élni. Mert tényleg egyszerre szeretett volna emlékművet állítani, gyászbeszédet mondani az áldozatok hantjai felett és vádbeszédet fogalmazni: rámutatni a felelősség lehető legtöbb szintjére. Összemarkolni egy máig érő "ember, ne tedd" tanulságait.

Mert amúgy a sorozat játékfilmes alapokon, drámai dramaturgiában mesélő szerkezete mindig illusztráció marad, festmény, nem pedig tükör. Nekem ez a sorozat a jól keltett hatásán túl, és a gondolkodni valón túl, amit adott, ezért annyira fontos: mert elmegy a jelnyelvi faláig. Nem törheti át - mert a közönsége nincs arra kondicionálva, hogy oda is kövesse. Kell az adrenalin-keltés, fékekkel és folyamatos részvét-keltéssel felépített részvétel-keltés; az ezt minden szinten támogató időkezelés, egyszerűen kell nekünk a mesélés. Ezt a mesélést itt mesterfokon űzték, és azt hiszem, a mainstream (és a stream) útja is ez, amíg ezek a hallatlanul fontos, múltunkba leszúrt időjelzők eladandó termékek is, amelyeknek meg kell élniük egy fikciós elemekkel és gátlástalansággal bőven injekciózott (majdhogynem azt mondom: doppinghasználó) versenytársakkal hintett pályán. Amíg versenyezniük kell a pénzünkért.

Úgyhogy amikor a hibáit sorolják, nagyon sokszor e széles körben alkalmazott formanyelv korlátait kérik számon a sorozaton. Tény, minden figyelmes odahajlás mellett maradtak benne olyan elemek, amit egyszerűen a helyismeret bizonyos hiánya gerjesztett (például a tény, hogy egy kegyvesztett atomtudós lakókörnyezete is messze tárgy-gazdagabb, inkább elit-ízű, mint egy fiatal csernobili tűzoltóé...). De ez messze nem a hollywoodi "amcsi Móricka így képzeli" szintje, amit nagyon sok nagy költségvetésű moziban röhöghettünk ki itt, a szomszédban, kissé vaskosabb hely- és helyzetismeret birtokában. Viszont például az utolsó epizód tárgyalási jelenete markánsan e jelnyelv rabjaként mutatta fel: milyen, a fogyasztók és alkotók által széles körben elfogadott konszenzusok határozzák meg, mit tartunk ütős mesélésnek. A hős kiáll, és elmondja az igazat, vállalva a következményeket... Vagy ott van példának Uljana Homjuk fiktív figurája (Emily Watson emlékezetes alakításában) a szobányi tudós helyett, akik minden felmerülő kérdést megvitattak Valerij Legaszovval (Jared Harris - nincsenek rá szavak...), mielőtt az eredményeiket a funkcionárius Borisz Scserbina (Stellan Skarsgård bőven hozta, amit kellett) elé tárta volna. A játékidőbe nem fér egy délutánokon át lefolytatott tizenöt-szereplős vita a reaktor alatti talaj hűtésének lehetőségeiről...

Értsük meg: egy komoly költségvetésű, elsősorban pénzt termelni, s nem utolsó sorban szórakoztatni akaró filmes produktum ma legfeljebb megkísérelhet igazat hazudni. Ez a sorozat legalább nem (nem túl gyakran) cserélte le a hiteles motivációkat közérthetőekre, nem (avagy nem kizárólag) ferdített, csalt és tipizált, amikor figurákat vonultatott fel elénk a képernyőre. Ez se kevés. Hogy mit is értek az alatt, hogy igazat hazudni? A tárgyalótermi jelenet egyik kulcspontja, amikor Legaszovtól már elvennék a szót, és a teremben tartózkodó legmagasabb rangú funkcionárius, a Minisztertanács elnökhelyettese, Scserbina felszólal: hadd fejezze be. Ez így, ebben a formában drámai fikció (aminek előtte egy szelídebb dialógusban a betegségéről beszélő Scserbinával és Legaszovval az alkotók gyönyörűen meg is ágyaznak) - egyszerűen nem történt így. Hazugság. Viszont tökéletesen feltárja a kor mély igazságát: abban a rendszerben valóban folyamatosan fogalmatlan és ostoba pártfunkcionáriusok döntöttek az esetek döntő többségében életbe vágó kérdésekről, és a valódi szakértők tényleg akkor szólhattak érdemben a történésekbe, ha szót kaptak a pártfunkcitól. Ez az igazat hazudni filmes szerkezete - ábrázolásnak is szokták nevezni, s amikor szeretem ezt a sorozatot, akkor az összes ilyen csalást is szeretem benne.

Viszont a mesélés e módja talán magyarázatot adhat arra, miért kontraproduktív annyi emberben az epizódokba csomagolt érzékenyítés. Miért kelnek útra önmutogató influencerek a Zónába - ami a számukra csak egy sajátosan, borzongatóan izgalmas kulissza -, miért gerjeszt a részvét mellett "részvételkényszert", katasztrófaturistáskodást a katarzis. A meséink fikciós szerkezetűek. A valóságot is rendre fikciós szerkezetekben mesélnénk. Felneveltünk több generációt ezekkel a mese-szerkezetekkel, amelyek nem tűrik az unalmat, a tanulási folyamatok sikert előző 23 kudarcából nem mutatnak, csak talán három vicceset, és csurog belőlük az adrenalin. Az érzékenyítés a népszerű meseszerkezetekben rendre visszahatást szül: érzéketlenséget. A mélyebb szinteken, ahol a félelmeink és szerelmeink kelnek, ezek a mesék fikcióalkatúak - és a zsigeri szinten így is szólítják meg a fogyasztóikat. Hiába írjuk oda, hogy "megtörtént események alapján", hiába vezetik végig a dokumentum-képek a szereplők további sorsát feltáró narrációt. Az a réteg, ahol a valódit szagolja-ízleli a fogyasztója, mindezt mesének érzi. És legfeljebb benne akar lenni a mesében. 

Benne van... A körülöttünk kibontakozó éghajlat-katasztrófa kommunikációja (tudományos, nemzetközi-tudományos, politikai és nemzetközi-politikai szinteken is) kísértetiesen ugyanolyan, mint ahogy a saját presztízsveszteségtől rettegő szovjet kommunikáció működött Csernobillal kapcsolatban. Számomra a film legfontosabb rétege tényleg ez a szlogenné váló néhány mondat: „A titkaink és a hazugságaink határoznak meg minket. Amikor feltűnik az igazság, akkor csak hazudunk és hazudunk, amíg már nem is emlékszünk, hogy van-e ott egyáltalán igazság. Pedig ott van. Minden hazugság, amit elmondunk, adósság az igazság felé, és előbb vagy utóbb ezt a tartozást ki kell fizetni. Így robban fel egy RBMK reaktormag. Hazugságokkal.” Úgy tűnik, e téren (rendszerektől függetlenül) az ember, az emberiség nem tanul. Félek, amíg ragaszkodunk a nagyon sokaknak szóló mesélés jelenleg űzött, fikciókkal (akár jó szándékkal) manipuláló módjaihoz, nem is fog.