„A
könyvem nem tetszett neki, keményen leszólta, amivel nagyon megbántott, igaz,
ez volt az egyik ritka alkalom, amikor őt is sírni láttam. Most már nem haragudtam
rá becsmérlő szavaiért, sőt, örömmel töltött el, hogy tévedett. Gyerekkorunk
óta felnéztem rá, és most végre nem nyomott a tekintélye súlya. Különbözünk: ő
nem én, és én nem vagyok ő. Megvagyok a
véleménye nélkül, megvan a saját véleményem. Erőt éreztem magamban: nem
áldozata vagyok az eredetemnek, hanem hatalmam van felette, képes vagyok formát
adni neki, újrateremteni, és megváltani saját magam, Lilát és a többieket. Ami
mostanáig húzott le a mélybe, az mostantól anyag, amely révén magasba emelkedhetem.”
Ha
az első rész untatott, a második végletekig felbosszantott, a harmadik pedig
ennyire magával ragadott, a befejezéstől nem várok kevesebbet, mint mindezek
szintézisét, olyan tűzijátékot, amit még nem olvastam, az elmúlt évek tán
legfontosabb női regényfolyamának méltó lezárását – írtam nem is
olyan régen a Nápolyi regények tetralógia
harmadik része kapcsán. Nos, Elena
Ferrante méltán világhírű és a magyar olvasókat is egyöntetűen elbűvölő
regényfolyama véget ért, a nápolyi briliáns barátnők, Lila és Elena öregen, számos
csalódással a hátuk mögött, saját játszmáikba beleőrülve búcsúznak az
olvasóktól – már csak az a kérdés, az olvasó vajon csalódással csukja-e be az
utolsó könyvet? Igen is meg nem is. Valljuk be: túlzottak voltak az elvárásaim a
harmadik rész után – ritka az, nem hogy egy sorozatban, de egy életművön belül
is, hogy egy írónak sikerüljön megismételni azt a hatást, amit az Aki megszökik és aki marad kiváltott
belőlem. Másrészt viszont: a vég a maga módján csodálatos, és bár a kötet
összességében többször bosszantott, mint nem, Ferrante gyönyörű lezárást adott
nem csak a két barátnő történetének, hanem annak az ívnek is, amit ezek az
elbeszélések húznak.
Valahol ez a csoda: a négy különböző kort
bemutató kötet négy teljesen különböző elbeszélésmódot alkalmaz, ami csak most,
az utolsó után kristályosodik ki. Az első rész a gyermekkoré, egyszerű, drámai,
szinte mesés próza, klasszikus lányregényeket idéző fordulatokkal,
konfliktusokkal, gyermeki tragédiákkal. A második rész a kamaszkor és a fiatal
felnőttkor regénye, csupa düh, feszültség, elsietett döntések, meggondolatlanul
bevágott ajtók, szenvedélyes szerelem, szenvedélyes kitörni vágyás jellemzi –
az elbeszélést is szétfeszíti az indulat, hirtelen, csapongó, szélsőséges. A
harmadik rész a felnőttkoré, házasság, gyerekek, önérvényesítés, útkeresés, szakmai
sikerek, kapcsolati válságok és önmagunk megkérdőjelezése fémjelzi – a próza
egyre elmélkedőbb, ahogy a döntések egyre komplikáltabbak, ahogy az önismeret
mélyül, ahogy a rossz döntések egyre nagyobb súllyal bírnak. A negyedik rész
immáron az érett felnőttkoré és az időskoré, minden lassabb, a kitörni vágyás
helyét átveszi a nosztalgia, a múlt történései újra meg újra más fénytörésbe
kerülnek, ahogy másképp emlékszünk vissza rájuk, minden döntést százszor
átrágunk, minden apróságnak már-már gyermeki módon túlzott jelentőséget
tulajdonítunk: a próza visszatalál az első rész klasszikus elbeszéléséhez, a
kísérletezés már a múlté, ahogy hősienk, úgy az író is megnyugszik az ismerős
bizonyosságban.
Elena is visszatér. Először csak Nápolyba,
az előző részben kézen fogott ifjúkori szerelem, Nino oldalán – maga mögött
hagyva férjet, karriert, azt az új közeget, amiért előtte foggal-körömmel
harcolt. Maga mögött hagyva az új Elenát, aki kitört Lila bűvköréből, aki ledobta
magáról a „Lila Cerullo briliáns barátnője” címkét, aki újrafogalmazta önmagát
Lila nélkül, Nápoly nélkül, a telep nélkül. Elena visszatér. Bizonyos
szempontból önmagához, ami egyszerre bosszantó és méltánylandó. Hisz az előkelő
milánói professzorfeleség szerepe is csupán magára erőltetett szerep volt –
éppúgy nem Elenáról szólt, ahogy a briliáns barátnő szerepe sem. Ahogy erőszakkal
szakította ki magát a telepről, úgy erőszakkal szakítja ki magát a házasságából
is – hogy megtalálja valódi önmagát. Ám egészen addig, amíg el nem veszti újra a
lába alól a talajt, ez nem sikerülhet. Elena igazi tragédiája, hogy - noha kétségkívül
okos, érzékeny, remek író és remek emberismerő - újra meg újra függőségi
viszonyokba menekül: Lilával, a férjével, Ninoval. Csak amikor képes elhagyni
Ninot és egyedül, három gyerekkel a hátán, az összes kudarcával és sikerével
képes visszamenni a telepre és már nem a telep ellenében, Lila ellenében, Nino
ellenében meghatározni önmagát, hanem minden átélt tapasztalat szintéziseként tekinteni
a frissen megszülető új Elenára, akkor mondhatja ki, hogy már nem a gyermekkori
telep eszméjének foglya. Amikor vissza tud térni, anélkül, hogy a telep lerántaná,
akkor szabadul valójában a hatása alól.
Mégis: élete tán legnagyobb hibája, hogy
visszatér. Lilához. Hogy lányait is visszaviszi oda, hozzá, Lila mételyező
személyiségének bűvkörébe. Mert Lila méreg. Fúria, aki hiába halmoz sikert
sikerre, nem képes egy percre sem elszakadni a gyerekkortól, aki hiába hagyhatná
már rég maga mögött Nápolyt, nem képes kitekinteni saját kis birodalma határain
túlra, aki életét áldozza arra, hogy átvegye a telep feletti uralmat a Solara
testvérektől, s közben elfelejt – élni. Lila
sikere telepi siker és a kudarca is telepi kudarc – írtam korábban, és ez
ismétlődik újra meg újra. A gyűlölt Solarák pénzéből épít vállalkozást, az ő
hátukon lépdel egyre magasabbra, miközben csak a bosszúvágy élteti – évtizedes sérelmekért
állna bosszút, s közben elveszti maradék emberségét, feláldozva azokat, akik a
legfontosabbak voltak számára. S amikor már azt hisszük, nem árthat többet, és
neki sem árthatnak többet, bekövetkezik a felfoghatatlan – és Lila újfent aláhull
a telep mocskába.
Hiába ér össze az életük újra, hiába
szülnek szinte egyszerre kislányokat, hiába elevenítik fel a régi barátságot,
hiába költöznek egymás szomszédságába, Elena és Lila élete már soha nem lesz ugyanaz
– az egyik felemelkedett, a másik elsüllyedt a mocsárban. Elena ereje és Lila tragédiája:
egymás komplementerei ők, a briliáns barátnők, akik soha nem tudták
megbocsátani a másiknak egy percre sem, ha az valamiben jobbnak bizonyult. Elena
sikeres íróként is attól retteg, hogy Lila egész pályáját megsemmisíti, és leleplezi,
hogy csak az ő kevésbé tehetséges árnyéka; Lila pedig soha nem tudja megemészteni,
hogy Elena nem csak elhagyta, de fel is használta a gyermekkorukat. Hogy amibe
ő belehalt, abból a másik építkezni tudott. Egészen le, a kezdetekig, az
elveszett babák történetéig.
Két pincébe dobott játékbaba – így kezdődött.
Egy elvesztett gyermekkel végződött. Ferrante gonosz játékot űz, amikor Elena
bőrébe bújva összeköti a babák gyermeki drámáját az eltűnt kislány valós tragédiájával;
az utolsó lapokig nem is hisszük, mennyire. Hisz ha a babák eltűnése
előrevetíti az Elena babájának nevét viselő kislány eltűnését, akkor miféle
fénytörésbe kerül a babák előkerülése? Micsoda gonoszság, micsoda önsorsrontás,
micsoda elképzelhetetlen sötétség lappang a mélyben? Meddig terjed Lila őrülete?
És meddig az önáltatása, hogy ő teremtette a briliáns barátnőt? Vagy épp
ellenkezőleg: végre, a babák előkerültével, végre felszabadulhatnak az
évtizedes átok alól? Fellélegezhet-e az olvasó és elengedheti-e két hibát
hibára halmozó szerencsétlen nő kezét? Megnyugvásra lelnek-e valaha?
„Azt
szerettem volna, hogy megálljon előttem, és gunyoros modorában megkérdezze: na,
hogy tetszik az ajándékom? De nem jött, nem kérdezett, és én sírva fakadtam.
Tessék! Ezt művelte! Már a kezdet kezdetén, barátságunk hajnalán megtévesztett,
s azóta dróton rángatott. Egész életünkben mást sem csinált, csak a maga
üdvtörténetét mesélte, az én bőrömbe bújva, az én életemet élve.
De
lehet, hogy nem is így van. Lehet, hogy az évtizedek mélyéről Torinóba röppenő
két baba csak annyit jelent, hogy Lila él, jól van, szeret engem, átszakítja
végre a gátakat, és körülnéz a világban, amely éppolyan kicsi lett, mint az ő
világa, és öregségére új igazságokat felismerve éli majd az életét, úgy, ahogy
fiatalon nem élhetett.”
Kiadó: Park
Fordító: Verseghi Anna
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése