2020. január 16., csütörtök

Popper Péter: Az Istennel sakkozás kockázata


Amikor írtam a Belső utak könyve alkalmazott (máshonnan nézve: szelíden vizezett) kelet-képéről, utaltam már rá, hogy meglehetősen bonyolultan alakult Popper Péter műveivel a viszonyom. Mostanra épp elég a távolság, hogy egyszerűen szeressem, ahogy kérdez, morfondírozik, óg-móg, s ahogy nagyon óvatosan, folyton valaki más szavai (mester-tanításokból, szent iratokból és versekből vett idézetek) mögé bújva válaszol. Jó vitatkozni vele, mert mindezt elég magas nívón teszi; a magáét a közérthetőségre törekvés szándékával is elég pontosan fogalmazza ahhoz, hogy olykor minden keserűség nélkül ne értsek vele egyet. Azt hiszem, valójában erre szánta a könyvét - edzőpartnert akart a kezünkbe adni. Hiszen hatszor leírja legalább, hogy ő nem guru. Nem mester, következésképpen nem lehetnek tanítványai. És legalább hatszor leírja azt is: valójában úgyis kizárólag a magad mestere lehetsz - csak az számít, amit magadból merítve tanulsz, mert általad az él. A többi úgyis papírra, képernyőre szórt jel, elhamvad, kikapcsolódik.

Felépít ehhez egy (irodalmi) legendát, vagy visszaemlékszik egyre? A kötetvégi öninterjúban gunyorosan eljátszik a kétellyel, hogy élt-e valaha egy Mysore-i szent ember, akit Pandit Gandolnak hívtak, avagy kitaláció az egész, a gondolat ruhája, a saját gondolaté. Ahogy Sári László szeretni való Lin-csi apátja, vagy még nyilvánvalóbban Király László György Nin-csen apátja; elképzelt kolostorok valóságos élményanyagra húzott kereteinek bölcs, szentember vezetői. Valóság, egykor élt, meghalt, meggyászolt, megidézett valóság Gandol? Vagy egy ruha, ami a kimondott szónak különös méltóságot ad, mert elköteleződést jelző, hiszen szerzetesi? Érdekes módon teljesen mindegy. Mert Popper Péter ebben a sajátosan felépített kis könyvben úgy jár el, ahogy az evangélikusok: tanúskodik. Ezt ennél pontosabban nem akarom szavakba bontani, hiszen ez egy érzés: hogy tanúság tétetik. Ott áll a szavai mögött - mint ahogy a valóságos tanítvány is (úgyis) kizárólag arra emlékszik a mester tanításából, amivel azonosulni tudott. Buddha és például Asvaghósa, Jézus és például János, de másfelől Szókratész és például Platón - a mesterek nem írnak, mert nem élő közlés, a tanítványok írnak, mert az élő közléssel vele jár a feledés.

Gandol ebben a szövegben személlyé válik, mégpedig ezer hibát elkövető, azokból okuló megvilágosodottá, aki köré odaülnek az olyan keresők, mint Popper Péter. Akik kérdeznek, és választ kapnak, és soha, soha nem azt a választ, amit jól esne hallani. Ezek a válaszok nyitva hagyott ajtók, még úgy is, hogy a lejegyzőjük, amikor csak teheti, odavonja a kulturális analógiákat, idéz, magyaráz, fénybe helyez. Ez a megoldás, a válasz, mint nyitva hagyott ajtó a megkérdőjeleződés erényeiről és veszélyeiről egyaránt beszél, s ez által a kérdésfeltevésről tanít a legtöbbet. Miközben azért hallatlan távlatokba von, ami az emberi kultúra hagyományait illeti. Mert tényleg egy transzcendencia van - ezerféle kulturális nyelven. Gandol ebben a szövegben boldogítóan nyitott, bátor tanítványságra tanít, hiszen Buddha tanításaitól a Taón át a kereszténység sajátos felvételéig jut - sajátos felvétel, mert semmit el nem enged abból, amit továbbra is igaznak érez, sőt, úgy érzi, azzal, hogy elismeri Jézust, valójába zsidóvá lett, visszamenőleg, a tanítás közös gyökerén át... Játékos világ-ökumené ez egyfelől, másfelől annak paródiája is - mert csak látszat, hogy vak mindarra, ami kizárja egyik hitelvből a másikat.

Valójában egyszerűen elviseli a paradoxont. Elviseli, ahogy az egyik hitelv (az egyik ige) megkérdőjelezi a máshol, más kultúrában, más fogalmi környezetben adekvát másik hitelvet (a másik igét). Hiszen csak szavak. Mint a tanítás foglalata, a Csan Tao. Csak szavak, amiket aztán úgyis mi, az olvasók töltünk meg élettel. Vagy nem. A szabadságunkban áll. Azt hiszem, ez benne a legszimpatikusabb, még mindig, mert ez a hozzáállás lehetetlenné tesz bármiféle fanatikus elvakultságot. Kineveti azt, akinél úgymond ott az igazság. De persze beszél a csapdáról is, amit ez a nevetés jelenthet - ha megmaradsz ebben a sajátságos attitűdben, a 'semmi sem igaz, vagy mindennek az ellenkezője is az' jellegű relativizmusban. Hiszen miközben a mester, Gandol valóban lélegzi ezt a paradox tanítást a válaszaiban, a tanítvány, Popper Péter a megidézés magyarázatában, a vonatkozó kulturális elemek között szabadon válogatva azért leteszi ide-oda a garast. Megosztja velünk a meggyőződéseit. Mindig minden dogmatikus dörgedelem nélkül, de elmeséli, e tanításokkal mire jutott. És miközben felhívja a figyelmet, az Istennel sakkozni kockázatos, neked azért jó szívvel felállítja a táblát és a bábukat. Tudja, hogy te vagy fehérrel - te nyitsz, kedves olvasó, könyvet, hogy okulj, és létet, magadnak. Te lépsz, hiszen életben vagy. Úgyis te lépsz, hiszen te még léphetsz.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...