Popper Péter: Az önmagába térő ösvény

Annak idején ezeket a köteteket (a szerintem Popper Péter szándékának is megfelelő) sorrendben olvastam. Először a Belső utak könyvének sajátos, önismereti módszertanná szelídített kelet-képét, aztán ezt a könyvet, s utána Az istennel sakkozás kockázata fejezeteit, ahol az író-pszichológus a legmélyebben feltárja saját megérintődéseit is. Ha valaki nem ismeri őket, még mindig ezt a sorrendet javasolnám, mert ugyan a szerző teljesen önkényes ösvényeket taposva kószál ezekben a miénktől olyannyira különböző szellemi birodalmakban, de valami tüneményesen bájos követhetőséggel teszi. Most, hogy újraolvastam őket (rákényszerülve a sorrendre, amit a könyvtárból kölcsönözhetőség diktált - folyton elajándékoztam a saját példányaim, hogy a végén pont ezekből a kötetekből ne maradjon saját), valahol tényleg megtaláltam azt a bölcs mosolyt, ami szerintem ennek a közvetítésnek a legnagyobb értéke Popper Péter nézetében. S most, hogy újraolvastam őket, ebben a megint inkább szegregációt diktáló korban látszik igazán, mennyire fontos tudomásul venni általuk: állandóan feltett legemberibb kérdéseinkre tényleg ennyiféle, összetett, egymástól gyökeresen különböző rendszerbe font válasz adható.

Sokan idejétmúltnak érezhetik a hozzáállását. Hiszen tényleg elérhető már magyar fordításban az összes szent irat és kommentár a keleti világképek különböző, máig élő életrendjeinek szellemi alapjairól; elérhető vallás- és kultúrtörténeti összehasonlítások egész sora - de ember legyen a talpán, aki puszta érdeklődésből ebben a hatalmas mennyiségű anyagban úgymond rendet vág a maga számára. Popper európai szemmel nekünk írt ismertetői értelemszerűen egyszerűsítenek, számtalan alkalommal csak bepillant velünk az ösvényen kapaszkodás mellett húzódó szellemi szakadékokba, a más kultúra egét is leginkább a maga által feleregetett papírsárkányok körül mutogatja, de ezzel együtt is megteremti azt a tágas érzetet, amit a hindu, vagy a Buddha követésére elhivatott életrend valójában tartalmaz. És nagyon ritkán engedi meg magának, hogy értékítéletet fogalmazzon az annyira más alapokról annyira másképp növekvő eszméletbokrok levélzetének alakjáról a saját kultúránk jelenlegi eszméleti végpontjából, a tudományos világképből (főleg a pszichológiából), vagy a saját gyökérzetünkből, amely (ha bevalljuk, ha nem) a fogalmi alapjaiban máig zsidó-keresztényi. 

Érzékelteti, hogy életrendekről van szó. Amelyek ott, ahol nőttek sem kizárólagosak, olykor nem is általánosak már, bonyolult és hatások cincálta viszonyban állnak egymással a mai napig. Az önmagába térő ösvény a hindu és a buddhista életrend körüljárását szeretné - valójában csak kóstolgat, csippent innen és onnan is, olykor nem választ ott sem szigorúan az ismertetésben, ahol nem ártana - viszont kiváló kínáló-tál, ahol megismerheted ezeket az ízeket. Fontos alapokat fektet le, ahonnan aztán a további ismerkedés jóval könnyebben folytatható. Lesz amit később megmosolyogsz a megállapításaiból, de azzal a jó érzéssel, hogy maga Popper is mosolyogva venné tudomásul, hogy bizonyos nézeteit elveted. Azt hiszem, tényleg ez a legfontosabb, amit a két alkalommal megejtett hosszabb indiai tartózkodásából hazahozott: a másik (másfelé) eszméléseit mélyen megtisztelő tolerancia.

Nagyon fontos, hogy megérezteti, ezek nem vallások, abban az elkülönített értelemben, ahogy mi gondolkodunk róluk, hanem életrendek. Hogy látni kell: a kelet legfontosabb szellemi áramlataiban (úgy, ahogy a monoteista világvallások többségében igen) nem vált szét a szent idő a profán időtől. A hindu az élete minden egyes percében égre (is) vetett pillantással létezik, Buddha követője a léte minden egyes pillanatában élné a tanítást. Ez ilyen hallatlanul egyszerű - a mi vallásaink életrendje valójában vallástalan, az övék még nagyobbára nem. Persze ha sorsom van, amit előző életeim formáltak, az minden pillanatomban az enyém - és ha le akarok kerülni a kerekéről, azt is minden pillanatomban akarnom kell. Ez a legfontosabb szemléleti különbség - és ezt Popper Péternél alig láttatta valaki plasztikusabban a kelet magyar barátai közül (még Sári László jut az eszembe - mindenki más a tudás nyelvezetének nehezebben bevehető, szaknyelvi bástyái közé zárja ezt a tapasztalatot is...). Ez nem egy nézetből nyilván látszhat felületességnek, de tény, ennél kevesebb szóval alig beszéltek ennyire kiterjedt módon hindu életrendről, vagy Buddha követéséről.

És még rengeteg mindenről, ami az analógiák mentén csapongva az eszébe jut. Hallgassuk csak: A világ meg nem értése szorongásokat szül. S a szorongásoktól szabadulni akar az ember. Álracionális magyarázatok segítségével. A mítosz átmenet a mágikus és racionális gondolkodás között. A mítosz álracionális magyarázat. A mi időnkben tán még a hatalom is azé a szervezett csoporté lesz, aki megnyugtatóbb mítoszokat tud adni az embereknek. Mítoszok burjánzanak körülöttünk... Miközben a gondolatmenet számos elemével nem értek egyet (sőt, magával a végkövetkeztetéssel sem, hiszen nem a legmegnyugtatóbb, hanem az önfelmentésre leginkább alkalmas, félelemkeltő és felkavaró - magas izgalmi faktorú - mítosz-szurrogátum diktál ma), a szellemisége, a megközelítése által megnyíló tér betölthetősége számomra sem kérdés. Ahogy írtam A belső utak könyve kapcsán, a rácsodálkozástól ájult tiszteleten, majd időleges elutasításon át tartó úton mára tényleg eljutottam vele egy (szerintem) egészségesnek nevezhető viszonyba - amit tényleg hívhatok szeretetteljes, a tanítót méltán megillető tiszteletnek.

Popper Péter: Az Istennel sakkozás kockázata

Amikor írtam a Belső utak könyve alkalmazott (máshonnan nézve: szelíden vizezett) kelet-képéről, utaltam már rá, hogy meglehetősen bonyolultan alakult Popper Péter műveivel a viszonyom. Mostanra épp elég a távolság, hogy egyszerűen szeressem, ahogy kérdez, morfondírozik, óg-móg, s ahogy nagyon óvatosan, folyton valaki más szavai (mester-tanításokból, szent iratokból és versekből vett idézetek) mögé bújva válaszol. Jó vitatkozni vele, mert mindezt elég magas nívón teszi; a magáét a közérthetőségre törekvés szándékával is elég pontosan fogalmazza ahhoz, hogy olykor minden keserűség nélkül ne értsek vele egyet. Azt hiszem, valójában erre szánta a könyvét - edzőpartnert akart a kezünkbe adni. Hiszen hatszor leírja legalább, hogy ő nem guru. Nem mester, következésképpen nem lehetnek tanítványai. És legalább hatszor leírja azt is: valójában úgyis kizárólag a magad mestere lehetsz - csak az számít, amit magadból merítve tanulsz, mert általad az él. A többi úgyis papírra, képernyőre szórt jel, elhamvad, kikapcsolódik.

Felépít ehhez egy (irodalmi) legendát, vagy visszaemlékszik egyre? A kötetvégi öninterjúban gunyorosan eljátszik a kétellyel, hogy élt-e valaha egy Mysore-i szent ember, akit Pandit Gandolnak hívtak, avagy kitaláció az egész, a gondolat ruhája, a saját gondolaté. Ahogy Sári László szeretni való Lin-csi apátja, vagy még nyilvánvalóbban Király László György Nin-csen apátja; elképzelt kolostorok valóságos élményanyagra húzott kereteinek bölcs, szentember vezetői. Valóság, egykor élt, meghalt, meggyászolt, megidézett valóság Gandol? Vagy egy ruha, ami a kimondott szónak különös méltóságot ad, mert elköteleződést jelző, hiszen szerzetesi? Érdekes módon teljesen mindegy. Mert Popper Péter ebben a sajátosan felépített kis könyvben úgy jár el, ahogy az evangélikusok: tanúskodik. Ezt ennél pontosabban nem akarom szavakba bontani, hiszen ez egy érzés: hogy tanúság tétetik. Ott áll a szavai mögött - mint ahogy a valóságos tanítvány is (úgyis) kizárólag arra emlékszik a mester tanításából, amivel azonosulni tudott. Buddha és például Asvaghósa, Jézus és például János, de másfelől Szókratész és például Platón - a mesterek nem írnak, mert nem élő közlés, a tanítványok írnak, mert az élő közléssel vele jár a feledés.

Gandol ebben a szövegben személlyé válik, mégpedig ezer hibát elkövető, azokból okuló megvilágosodottá, aki köré odaülnek az olyan keresők, mint Popper Péter. Akik kérdeznek, és választ kapnak, és soha, soha nem azt a választ, amit jól esne hallani. Ezek a válaszok nyitva hagyott ajtók, még úgy is, hogy a lejegyzőjük, amikor csak teheti, odavonja a kulturális analógiákat, idéz, magyaráz, fénybe helyez. Ez a megoldás, a válasz, mint nyitva hagyott ajtó a megkérdőjeleződés erényeiről és veszélyeiről egyaránt beszél, s ez által a kérdésfeltevésről tanít a legtöbbet. Miközben azért hallatlan távlatokba von, ami az emberi kultúra hagyományait illeti. Mert tényleg egy transzcendencia van - ezerféle kulturális nyelven. Gandol ebben a szövegben boldogítóan nyitott, bátor tanítványságra tanít, hiszen Buddha tanításaitól a Taón át a kereszténység sajátos felvételéig jut - sajátos felvétel, mert semmit el nem enged abból, amit továbbra is igaznak érez, sőt, úgy érzi, azzal, hogy elismeri Jézust, valójába zsidóvá lett, visszamenőleg, a tanítás közös gyökerén át... Játékos világ-ökumené ez egyfelől, másfelől annak paródiája is - mert csak látszat, hogy vak mindarra, ami kizárja egyik hitelvből a másikat.

Valójában egyszerűen elviseli a paradoxont. Elviseli, ahogy az egyik hitelv (az egyik ige) megkérdőjelezi a máshol, más kultúrában, más fogalmi környezetben adekvát másik hitelvet (a másik igét). Hiszen csak szavak. Mint a tanítás foglalata, a Csan Tao. Csak szavak, amiket aztán úgyis mi, az olvasók töltünk meg élettel. Vagy nem. A szabadságunkban áll. Azt hiszem, ez benne a legszimpatikusabb, még mindig, mert ez a hozzáállás lehetetlenné tesz bármiféle fanatikus elvakultságot. Kineveti azt, akinél úgymond ott az igazság. De persze beszél a csapdáról is, amit ez a nevetés jelenthet - ha megmaradsz ebben a sajátságos attitűdben, a 'semmi sem igaz, vagy mindennek az ellenkezője is az' jellegű relativizmusban. Hiszen miközben a mester, Gandol valóban lélegzi ezt a paradox tanítást a válaszaiban, a tanítvány, Popper Péter a megidézés magyarázatában, a vonatkozó kulturális elemek között szabadon válogatva azért leteszi ide-oda a garast. Megosztja velünk a meggyőződéseit. Mindig minden dogmatikus dörgedelem nélkül, de elmeséli, e tanításokkal mire jutott. És miközben felhívja a figyelmet, az Istennel sakkozni kockázatos, neked azért jó szívvel felállítja a táblát és a bábukat. Tudja, hogy te vagy fehérrel - te nyitsz, kedves olvasó, könyvet, hogy okulj, és létet, magadnak. Te lépsz, hiszen életben vagy. Úgyis te lépsz, hiszen te még léphetsz.

Popper Péter: A belső utak könyve

Külön, komoly és hosszas bejegyzést érdemelne, hogy alakult a viszonyom Popper Péter életművéhez az évek hosszú sora alatt. Amikor ha akartam, hallgathattam élőben, ha akartam, a könyveit beszerezhettem újra, miután elajándékoztam őket - mindenkinek a neki épp aktuálisat -, amikor különböző alkalmakkor akár kérdezhettem volna, ha lett volna hozzá bátorságom. A visszatekintésben mindenképpen ő következik – mert ugyan kevésbé rejtett utakon (s így felszínesebben) mint a szépirodalmak, de sokat formált rajtam a vele való rendszeres olvasói találkozás. A rácsodálkozástól az ájult tiszteleten át a (belső) vitáig, majd az időleges elutasításig hosszú és fáradságos utat jártunk be együtt – mostanra talán elmondhatom, egyfajta szeretetteljes tisztelet érzésével forgatom újra, amikor valami eszembe juttatja és a kezembe veteti valamelyik kötetét.

Bizonyos mértékig első fecske volt, nem csoda, hogy a békesség kedvéért verébnek szeretett volna látszani. Amikor 1981-ben kijött A belső utak könyve, a megjelenés kedvéért a szerző kínos pontossággal választotta le szeretett Keletjéről mindazt, ami nem fért az önismeret és önfejlesztés kalickájába. A megnyilvánuló szellemi éhséget kielégítendő kilúgozta a kötetből mindazt, ami az európai pszichológiai irányzatok módszertanát valamilyen formában nem vette figyelembe. Sőt, mondatokon át magyarázza, milyen veszélyeket rejthet a pszichére, ha az (akkoriban frissen divatos) transzcendentális érdeklődés hatása alá kerülve növekszik az európai tudományos világképhez szokott alany belső rendezetlensége. Milyen veszélyeket rejthet a szemléleti zűrzavar, ha egy egészen más (le is írja: primitívebb) gazdasági és kulturális alapokon álló világszemléletet és gondolkodásmódot - az aktuális fejlődési szintünkhöz mérve mindenképpen regressziót jelentő világnézetet - csak úgy, minden tudatos kontroll nélkül magunkra engedünk…  Ha valaki megkérdi, mit jelentett diktatúrában élni, érdekes módon elég lehet megmutatni neki ezt a kis ismeretterjesztő könyvecskét, és rámutatni benne a megfelelő helyekre. Mert ez jelenti a diktatúrát: amikor csak egyféle módon szabad gondolkodni – minden más elmaradott, meghaladott, visszalépés. Az író megfutotta a kötelező köröket, s még így is vitát generált az ingerült szakmában, hogy Popper pszichológus létére a nevét adta ehhez a kötethez.

Holott a kötet tényleg meglehetősen óvatosan nyúl a Kelet önismereti módszertanaihoz (direkt így fogalmazom – hiszen tényleg csak ezt a szintet látja és láttatja), egyfelől leszögezi: a könyv az egészségesek számára készült, semmilyen formában nem váltható ki vele a pszichés betegségek diagnosztizálása és kezelése. Azoknak szól, akiknek nincs diagnosztizálható bajuk, mégis rosszul érzik magukat a bőrükben. Másfelől megmarad azon a mezsgyén, amelyen az európai önsegítő könyvek általában járnak – úgymond hozzásegítene, hogy a magad mestere légy (magyarán: nem alapozható rá vallás). Segíts magadon, fokozatosan növelve a psziché tűrőképességét az alapgyakorlatok és az azokra épülő néhány elmélyülést igénylő, alapjában nem szellemtelen, de egyszerű koncentrációs és meditációs  gyakorlat segítségével. Mai szemmel nézve sem feltétlenül haszontalan – bár ugyanúgy hajlamos szögnek nézni (bizonyos szempontból) mindent, mint az Agykontroll (hogy a legkirívóbb mítoszfosztott „laikus” önfejlesztést hozzam példának), de legalább nem egyértelműen kalapácsot ad a használója kezébe…

Első fecske volt – a tekintetben is, hogy Tu Lung (Tu Csi Hsui) taoista szövegeit illesztette (úgymond pihenésképpen) az önfejlesztő részek közé. (ez egyébként régebben megjelent, például Lin Ju Tang: A bölcs mosoly című művében 1939-ben - de a szocializmusban e kötet is beszerezhetetlen volt, ahogy általában a Kelet forrásirodalmai mind). Többszöri próbálkozásaim alkalmával a legnagyobb élvezettel mindig Ming Liao Ce utazásainak történetét követtem – aki nem érte el a Tao-t, csak szereti a Tao-t, aki otthagyta a hivatalt a kötetlen, szemlélődő utazás és a koldustarisznya kedvéért. Ezek a finoman válogatott részletek vezették a kezem, amikor később kinyitottam Popper Az önmagába térő ösvény című könyvét, s még inkább, amikor Az Istennel sakkozás kockázata tanításai elragadtak – amikor hosszú évekkel később megértettem a kötetekbe rejtett kudarcot és Popper Péter legszebb felismerését: nem tudott nem európai lenni – s ha nem is azon a kimért-kidekázott módon, ahogy A belső utak könyve lapjain, de óhatatlanul a ráció szemüvegén át tekintett mindarra, amit tanítani próbáltak neki. Végül eljutott egyfajta finom, keresztényi alapú miszticizmusig a Pilátus testamentumában -  mintegy a saját kultúrája gyökérzetében felkutatva azt az erőt, amit kétségtelenül tapasztalt a Kelet irányzataiból. Számomra mégis elsősorban mint a „bizonytalanság guruja” maradt meg fontosnak, ő volt az első tanítóm, aki a szemem láttára kísérelte meg tudomásul venni és hordozni a tanítások sokféleségét – s elviselni az életében így folyvást jelen lévő paradoxont.

Most, hogy szinte minden forrás elérhető a maga teljes világképével együtt, nem tűnik e könyve annyira lényegesnek – holott azért a szkeptikusoknak (mondjuk ki: a hitetleneknek) ma is nyugodtan a kezébe nyomható volna. Bajt biztosan nem okoz…