A sziget szellemei - Film

Közeledik a kopár, kőkerítésekkel szabdalt tájad útján, feléd tart az élő banshee (Bean Si, kelta szellemasszony, ami a tündérkirálynőből korunkra maradt) és te hiába bújsz el a kerítés mögé, hogy köszönni se kelljen. Valaki meghal, lehet, hogy kettő, mondja. Hogy tovább élhessen a banyában aszalódó átok? Ez a mitikus rétege. Hogy A sziget szellemei áldozatot követelnek. Hogy vannak helyek, idők, változások - de vannak időtlen mélységeik, amik áldozatot követelnek. Ez egy 1923-as történet. Egy számomra hitellel érző, kedves barátném szerint (aki hangolt a sikolyra), mára azt a szigetet is elhagyták a szellemei. De ez egy olyan történet, ahol még jelen vannak. Régi történet.

Másfelől ez nagyon mai történet. Ez a (jóval vastagabb) reális rétege. Van két barát, az egyik sok- a másik együgyű. Elvoltak, ahogy a világban élő különbözők: ugyanúgy szerették a barna sört (amit a régi csapolások emlékére így kérnek: korsóval – holott polackból tölti már a csapos), szeretik az esti kocsmázást, egymás ismerős gesztusait. Aztán a sokügyű megunja a másik balgaságát. Ezer dolga volna, nyomot hagyna a világban, ha csak egy kotta lapjaira pöttyözve is – nem kíváncsi arra, aki két órákon át csacsiságokat (nem figyeltél: póniságokat) beszél. Aki csak úgy magvas, ahogy a házi kedvence trágyája. Az értelmiségi, a zenész (lehetne bármi ebből a szerepkörből – mindegy az eszköz) megunja a taníthatatlan balgát, akinek egyetlen mentsége, hogy kedves. Hogy mindenkivel kedves. Ez az egy ügye van. Tényleg kevés annak, aki úgy érzi, fogy az ideje. Akit a kétségbeesés környékez.

Nagyon mai történet, mert így fogy a mi időnk is a számos eltölthetőben, ráadásul bennünket már ringat a rengeteg impulzus a virtuális hullámain is – és idő, akarat hiányában mi is magukra hagyjuk a balgáink. Magukra hagyjuk a harmincpár százalékot, aki a mi bonyolult tehetetlenségünkhöz, a kétségbeeséshez képest aztán egyszerűbb igazságokat keres. Még segítünk is neki ebben: csalódik bennünk, hiszen magára hagytuk. Hiszen elvesszük a kedvét. Mert ezer önigazoló gesztussal egyszer-egyszer szólunk hozzá, leereszkedően, ahogy az értelem a butasághoz, de aztán (amikor már építene ránk) se időnk, se energiánk rá. Nem fér az énidőnkbe. A film az érzést mutatja meg, ahogy elvesszük a kedvességből a kedvet.

Miközben nem vagyunk vele erőszakosak. Colm nem erőszakos, legfeljebb saját magával. Úgy fenyeget, ahogy a Macskafogóban az utcaegér: ide a dohánnyal, vagy ízekre pofoztatom magam. Öncsonkítással fenyeget, azzal, hogy „te leszel a hibás, ha ártok magamnak. Miattad lesz ez is. Ha szólsz hozzám, ha természetednél fogva kedves vagy velem, te, aki buta vagy, és ezt tudod magadról. Csekély értelmű ember, bocs; hagyjál békén, nincs hozzád kedvem”. Ez egy pokolian mai történet, mert így nincs hozzájuk kedvünk – és bár észrevesszük, ahogy az elfogyó figyelem érzést, kedvet pusztít, csak úgy bánunk ezzel is, ahogy a kocsmában a törzsvendég. Felíratjuk a többihez. A többihez, ami lükteti bennünk a kétségbeesést. Ez a racionális rétege. A végével együtt, ahol kiderül, itt már nem lesz béke, itt örökös, örökölt polgárháború lesz, mert már senkiben nincs béke a felek közül.

Martin McDonagh ebben a múlttal matekozó, hibátlanul 1923-as realitásban, amit film gyanánt elénk pakol egyfelől megcsinálta a maradéktalan ír elszámoló-filmjét; ahogy a Három óriásplakát Ebbing határában volt kőpontosan középnyugati (heartland-i, sun belt-i); A hét pszichopata és a si-cu kaliforniai (rémálom), és az Erőszakik szinte betegségig (nyaralgató) brit. Másfelől ennél sokkal többet tett (megint, hiszen a három korábbi említett filmje se csak ennyi). Víziók birtokosa – írtam róla korábban; és imígyen abban a ligában focizik, ahol az igazi, kíméletlen kedveseim, Tarkovszkij, Sorrentino, Kuroszava. Valahol vicces, hogy ennek fényében játékhoz engedem magamban bármelyik Tarantino-t, vagy Damian Chazelle míves puncspancsait – a másféle reflexiót. Timinek igaza volt, amikor azt kérte, ne is hasonlítsam Hollywood legjobb pillanatait McDonagh dolgaihoz, de látnunk kell ezt is, hogy az a színes és szagos filmnyelv mire nem alkalmas, és emez mire igen. És hogy nagyon ritkán vegyül a kellő mértékig a kettő - ahogy a pszichopaták filmjében vegyítette direkt fárasztásig Martin McDonagh. Aki ebben a kíméletlenül múlttal matekozó filmben megint nem a filmcsinálásnak, a megszólalás lehetőségének, a hazugság természetrajzának (az álomgyár az álomgyárnak) tart tükröt, hanem nekünk. Csak legyen bátorságunk belenézni.

Nagyon jó játszótársakkal. Colin Farrell úgy Pádraich itt, úgy együgyű, úgy kedves, és úgy kedvetlenül el, hogy elfelejtem Colin Farrellt, miközben nézem. Átkattan valami, és csak a film után borzong bennem, hogy ez a sokra hivatott srác talán még soha nem pirított nekünk ekkorát. Ahogy Sam Rockwell repült óriásit az ebbingi redneck szerepében, úgy kap Farrell is sokadik remek lehetőséget és legalább úgy él is vele. Jó dolog lehet Martin McDonagh színész haverjának lenni, két komolyan vett bohócság között időről időre (tényleg komoly) mélységet kaphat a színészkarrier. Nekem ez a játék díjat ért, még ha csak annyi is részemről ez a díj, hogy ha akarnám, se tudnám innentől kiverni a fejemből. Ahogy Brendan Gleeson Colmját se. De tőle már szinte személyes sértésnek venném, ha valamiben nem volna jó. McDonagh zseniálisan vezethet, ha ebben a filmben láttam volna elsőnek Barry Keoghant, azt hinném róla, tényleg együgyű (ahogy anno Lukáts Andorról hittem tudatlanul, az Eszkimó asszony... után, hogy tényleg süketnéma). Zseniális, ahogy a rendező két jelenetben megmutatja, hogyan születik a halálmadár, a banshee, az öregasszony (akit Sheila Flitton mintáz betegre), hogyan formálódik, milyen éhségek és érzéketlenségek árán: a boltos- és postáskisasszony lényén át (Bríd Ní Nachtain játssza – mennyi jó színészt nem ismerünk!). Akiben ott a mérgező élősködő csírája már, és kibomlik, ha megéri. Elég kedvetlen hozzá.

Meg kéne becsülnünk a kedvességet. És most már meg kéne néznünk tényleg Martin McDonagh valamelyik drámáját. Időnként játsszák őket. Hadd játsszon velünk el megint valami, ami egyszerre a legteljesebben és a legkevésbé sem játék.