2015. február 18., szerda

Sráckor - film

Mason 6 éves, mindjárt Houstonba költözik a nagymamájához - anyjával, aki egyedül neveli és nővérével, aki blöe. Az apja mindjárt hazajön Alaszkából, lehet, hogy dalszövegeket ír, lehet, hogy dolgozott halászhajón, de nem látott jegesmedvét, ami gáz. Mason 8 éves, ki nem állhatja anyja új pasiját – persze az is nyíltan utálja őt. Ahogy az alkoholt – bár Masont biztosan nem szereti annyira titokban. Mason az iskolában, otthon, a barátaival, mostohatestvérével, a nővérével, aki egészen jó fej (a közös ellenség... ugye). Mason 12 éves, az apjával egyre jobb a viszonya, az anyjával egyre kevésbe, bár az anyja új pasija veterán létére legalább nem egy agresszív barom. Mason szerelmes, bár nem abba, akivel lóg – és nem tudja, hogy abba, akivel lóg. Bekamuzza magának a tapasztalatot, de mit tehetne mást: ezt várják tőle. Mason 14 éves, érdekli a fotózás, a lányok, a sötétkamra, a lányok, a lányok (leginkább Sheena). A foci nem érdekli. Nem arra néz a kamerával. Mason 18 éves, az apjával egészen haverok, a nővére főiskolába jár, Mason is oda készül. Nyaranta mosogat – lehetne rosszabb. Vagy jobb. Hiszen szeret és szeretik, aztán szeret és elhagyják. A pillanatban, amikor elidőzik rajta a kamera.

Richard Linklater teljesen normális dolgot művelt a filmjével. 12 nyáron át kivárta az idejét. Nem gondoltam volna, de tényleg hallatlan hitelt ad a valóban láthatóan eltelt idő, amikor a színész önmagát adja, nem pedig eljátssza az idősebb önmagát. Persze, ki tudja – lehet, ez a nehezebb: hosszú szünetek után visszahelyezkedni a szerepbe, vagy ilyen hosszú időn át tétlenül is éltetni a figurát. Nem tudom, nem vagyok színész… ami látható, és nem kérdés: megoldják. A sztárok is, a gyerekek is – nem tudom, kinek volt a könnyebb. Linklater teljesen normális filmet forgatott a teljesen (annyi, amennyi) normális életekről. Engem ezzel vett le a lábamról: hogy egy pillanatra sem csöpögteti a hírértékűt a szereplői életébe. Ez sok apró, egymás mellé helyezkedő hétköznapi élet, a felnövekvő Masonnal a fókuszban olyan mértékig hiteles, hogy szinte nem is értem, mit keresek a fotelben, amikor vége – egy történetben ültem eddig, és nagyon sajnálom, hogy nem ülhetek benne tovább.

Nagyon komoly mélységű bátorság kell az ilyen mélységű klisékerüléshez. Ezek valóban a mi drámáink, szétesett családok korában növekvő nemzedékeké. Amikor nem dönthető el, ki mennyire hibás, hogy így cseperedik az ember, szinte dudvamód; pedig figyelni próbáló anya és voltaképp jófej apa különélésében, mostohák jobb-rosszabb figyelmében él. Mégis: ezt a magára hagyottságot volt a legnehezebb látnom, mert hangsúlyok eltolódásaival ezt egykori nyakbankulcsos panelgyerekként én is, saját tapasztalatokból ismerem. A dudvamódra növést a társadalomban, amely valójában minden hamis szólama, álságos figyelme ellenére magára hagy. A néhány önmegnyugtató kérdéssel útra bocsátó felnőttet, aki pontosan tudja, az idő hiányában milyen szülő, milyen tanár, milyen felnőtt – s hogy mennyire nem a szándékain múlik, ilyen felnőtt lesz majd a gyerek. Aki ebben a rászakadt, korántsem korláttalan szabadságban teljesen értelemszerűen követi az ellesett példát – a felnőttét, aki nem figyel.


Két felidézett pillanattal szeretném megmutatni, miben rejlik a teljesen szenzáció-mentes filmnyelv zsenialitása. Mason a sötétkamrában, a vörös fényben, az előhívásban… bejön a tanára, és egy teljesen elfogadható monológot nyom le a társadalom feladatrendszerébe, jutalmazó mechanizmusaiba való beilleszkedés szükségességéről; egyszerűen megmutatja a járható utat, a kitaposott ösvényt. Abban a minden szót átfényező vörösben… Ahol Mason közönye és aprócska lázadása, a művészkedés, az „előhívás” egyszerre az adható egyetlen reakció – ahogy nem ugrik a szóra, ahogy nem köszöni meg a feladatot, amit kap, a lehetőséget; hiszen neki nem az. A társadalom lehetősége… a választás lehetősége… abban a minden szót átfényező vörösben.

Tegyük mellé a záró képsor alkonyatát. A felismerést a természetes vörösbe hajló arcokon: csak arra van lehetőségünk, hogy megéljük a következő pillanatot. Amely megajándékoz egymással. Azzal, akit melléd sodort. Van választásod, ahogy neki is. Lehet, lesz majd egy fiad, ahogy lehet neki is. Akár tőled is lehet, csak ragadd meg. A tekintetét, a pillanatot. Lehet, együtt nevelitek, lehet, hogy a felelősség elől te is Alaszkába szöksz, mint az apád. A világ ott terül előtted. Ezt tanulja felnövekedtében Mason. Hogy ezek a valódi választásaink. Nem stratégiák kellenek, hanem a jelenlét.

És ezt tanítaná. Azzal is, hogy miközben nézed ezt az annyiféleképpen ismerős történetet, pont az érintkező felületek sokaságában te is jelen lehetsz benne. A filmben és általa jobban az életedben. Nagy ajándék ez a film, mert tényleg rólunk szól. Rólunk és nekünk.

3 megjegyzés :

Susannicon írta...

IGEN!

shizoo írta...

:)) Majd ha lesz mód, végre megnézem a nap járását Linklater-módra... szégyen, nem szégyen, kimaradtak. Eddig is eszembe jutott olykor, hogy meg kellene nézni - most már kénytelen leszek, mert ezt a szelíden kíméletlen kamerát még látni szeretném.

shizoo írta...

Lesz mód, nemsokára itthon lesz mind a három :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...