Mielőtt felkel a nap - film

Most már nem lehetett tovább halogatni – a Sráckor miatt, elsősorban, meg a meglepetés miatt, hogy két rajzolt szíven ütőm is Linklater-munka, a Waking Life és a Kamera által homályosan… lassú vagyok, néha nehezen rakom össze a nyilvánvalót. Látnunk kellett a két (akkor még) fiatal ígéret, Ethan Hawke és Julie Delpy játékát, látnunk kellett Jesse és Celine játékos egymásra hangolódását az egyetlen bécsi éjszakában. Az amerikai srác és a francia diáklány játékos és könnyed egymásba csavarodását… Próbálom visszafogni magam, de ha nem láttad, minden sorommal az élményt rombolom úgyis. Ha nem láttad, nézd meg! Aztán olvass tovább.

Linklater nagyon ügyes. Elhiteti velünk, hogy ez a helyzet, az „egymásnak is idegenül idegenben” életfolyamból-kivettsége önmagában őszinteséget generál. A cselekvés szintjén folyamatosan ezt építi: a játékos, könnyed, felelőtlen helyzethez illő játékos, könnyed és felelőtlen lépéseket az éjszakába. Őszinte lépéseket, ahova a láb visz. A tervek, a koncepció hiányát – tehát minden hiányát, amitől úgy érezheted: tévútra kerültél… hiszen ha nincsen célod, akkor bárhol lehet. Ezek a lépések, ez a cselekvés tele van játékkal - mert játszani mind a ketten nagyon szeretnek. Voltaképp a felnőttesdit is csak játsszák egymással… Jesse és Celine. Felszabadultan játszanak - de nem a szavakkal. A társalgás szintjén sokkal árnyaltabb a kép. Jesse mindössze egyszer bátor a lány felé: amikor lekönyörgi a vonatról, amikor belecsalja a közösen átbeszélgetett éjszakába. Egyébként hallatlanul hajlékony, nem vállal a lánnyal semmiféle vitahelyzetet. Celine húzza a határokat a szavakkal, amiket a fiú rendre elfogad. A lány provokatív kijelentéseit, ellentmondás-várásait a fiú nem vállalja - nem mond ellent, nem ragaszkodik álláspontokhoz, a lányhoz képest szinte olyan puha, mint a vaj.

Van egyfajta akció-bátorsága. Ahogy például bort szerez. De ezt bőven ellenpontozzák a gyáva-gyanakvó reakciók, egyfajta hátulról nézés: a költő például biztosan előre megírta a verset, és csak utólag illesztette bele a szavakat… A lány sokkal kíváncsibb. Tündéri a provokációk kudarca után (hiszen ő teszi fel így, kibúvókkal együtt, válaszként a kérdéseit) az alsó ajak beharapott biggyesztése. A sok apró csalódás, a jól gördülő este élményében. Milyen érdekes, már itt kialakulhat az érzés: a lány a párját keresi. A fiú viszont tényleg a pillanatot. Ő belenyugodna ebbe a leosztásba – az egyetlen éjszakába, ami adatott – a feltételbe, amit voltaképp a lány szabott, azért, hogy a másik áthágja… valahol értem, persze: fürdik ebben az ajándék-időben, lubickol benne, és nem akarja kockáztatni az ellentmondással. Ezek voltaképp a valódi, huszadik század-végi férfi és női szerepek – illetve azok romantikus sztereotípiái: a „nő választ”, a „beszéljük meg”, a „játsszuk azt, hogy…” - könnyed és súlytalan kapcsolat-epizódok, terhek (a jövő terhe) nélkül. Az elképzelt és (íme!) megélhető carpe diem.

Linklater nagyon ügyes! Az egymásra hangolódás érzete nemcsak az ellentmondás kerüléséből fakad. Ez a megismerkedés estéje, tehát egymásnak folyamatosan a legszebb arcuk mutatják. Az ünneplőbe öltöztetett arcuk fürdetik a másik – az idegen – tekintetében. Sőt, mintha a város is a legszebb, legtürelmesebb, leginkább toleráns arcát mutatná. Bécs végtelenül szolid és kulturált városnak tűnik, amely nagyon jól tűri a turista-bolondériákat. Két fiatal, éjszakába bóklászó külföldi bolondériáit. Semmivel nem találkoznak, ami bontaná a harmóniát – még jó, hogy egy egészséges határon azért nem léptek túl a készítők; nem lett a filmből várostermék-elhelyezéses Ich liebe Wien - reklámbédekker.

Szerintem ez nem szokványos értelemben vett romantikus film. Inkább egyfajta tükre. A tündérmesét (ami például áthatja a Római vakációt, az egynapos szerelmi történetek – nekem legalábbis – filmes etalonját) gyönyörűen felbontja a vége… a két szereplő külön-külön, a saját jól megérdemelt (különböző) arckifejezésével, Bécs a „nélkülük üres” helyekkel, a képek sugallta ellentmondás: mintha azt mondaná az úgymond romantikus filmek sugallta értékrendről, hogy csapdába zárja a jövőt. Ez a nyitott (romantikus) vég életre szóló zárt helyzetek egész sorát teremti… de arról, hogy a rendezés, a színészek gesztus-játéka hogyan helyezi el ezeket a buktatókat, nem beszélhetek - hiszen minden szavam a folytatásra mutatna, abból árulna el… arról majd legközelebb.