Blue Jasmine – film

Évek óta kerülget engem ez a film, számtalanszor megnéztem, átrágtam magamban, mégis mindig újra meg újra felbukkant valahol, hogy néznem kell, újra végig kell gondolnom, dolgom van még vele. Érdekes ez – amikor egy alkotás annyira mélyen rezonál valamire, amiről tán nem is tudjuk, hogy bennünk van, hogy folyvást kézbe kell venni, meg kell nézni, hátha egyszer csak tisztán látunk majd. Máig nem tudom pontosan, mi az, ami ennyire megfog a Blue Jasmine-ben, de amikor hosszú idő után végre leültettem elé Zolit is, és jól összekaptunk azon, mennyire másképp látjuk az alkotást és a főszereplőt is, pár dolog megvilágosodott. Annyira legalábbis, hogy már ki tudom írni magamból egy rétegét – aztán megyek és megnézem még pár tucatszor, hogy felfejtsem a többit.

Woody Allen egyik legkiábrándultabb filmje, huszonegyedik századi A vágy villamosa-parafrázis, a gazdasági válság kirobbantóinak kritikája alulnézetből, Cate Blanchett remek alakításokban amúgy sem szegény pályájának eddigi abszolút csúcsa – címszavak, melyek segítenek elhelyezni, de semmivel sem visznek közelebb a film esszenciájához. Egy végletekig sérült, állandóan kompenzáló (a húga és férje iránti ellenszenvét drága ajándékokkal, a proli származás okozta szégyent jótékonykodással, a saját gyerek hiányát a férj fiának agyonajnározásával, a nyilvánvaló megcsalást haverkodó nagylelkűséggel), önnön álomvilágának rabjaként élő nő összeomlás-története, aki saját maga alól rántotta ki a vörös szőnyeget. Egy önsorsrontó, alkoholista, sznob hárpia – aki nagyobb sérülést okozott magának, mint amekkorát bárki okozhatott neki. Aki önkezével fosztotta meg magát az illúzióitól, melyekre egész addigi életét alapozta – úgy, hogy a legkevésbé sem volt felkészülve, nem hogy arra, hogy erőt merítsen az illúziófosztásból, de arra sem, hogy eltöltsön egy napot Xanax, vodka és Louis Vuitton nélkül.

Jasmine férje halála után repül New Yorkból San Francisco-ba, hogy ott élő húgánál húzza meg magát, amíg kitalálja, hogy építse újra az életét. A férj, Hal, egykor menő ingatlancápa, a börtönben lett öngyilkos, miután csalásai lelepleződtek. A csinos, negyvenes Jasmine, akinek önmeghatározását a Park Avenue-i lakás, a Hermes táska és a Chanel kosztüm hármasa határozta meg, aki fényűző partik és jótékonysági akciók mentén élte ki egykori ambícióit, aki inkább félrenézett, mintsem meglásson bármit, ami veszélyeztetné zárt világát, érthetően összeomlik. Magazincímlapokra való lakások, hamptonsi házak oda, az ékszereket el kell dugni az adóhatóság elől, munkát kell vállalni egy cipőboltban és szembenézni az egykor istenítő álbarátok (a „társaság”) lábaival: az egykori Janetnek, aki antropológiát tanult, de dobta az egyetemet az első kellően gazdag és előkelő pasiért, aki megajándékozza az áhított életstílussal, nem kell nagyobb pofon. Irány hát a nyugati part, első osztályon természetesen, a monogramos Vuitton bőröndkészlet végülis még megvan…

Irány Frisco, a „legeurópaibb amerikai város” és a húg, Ginger. Akinek volt férje épp Hal ingatlanpanamáiban vesztette el lottón nyert tőkéjét és egyetlen kiugrási lehetőségét, akinek kimondva-kimondatlanul erre ment rá a házassága, aki egy szupermarket pénztárában robotol és épp hozzámenni készül „egy még nagyobb lúzerhez”, aki egy lepukkant bohémlakásban él két kiskamasz fiával, állandó zaj, rumli, sörösüvegek és röhögések közepette. Ginger, aki minden előzmény ellenére szívesen fogadja Jasmine-t, aki segítene talpra állni, aki képes lenne visszahozni nővérét az életbe. Ha hagyná.

Ordító a különbség Jasmine és Ginger életmódja, habitusa, megjelenése, életfelfogása, a pasikhoz való hozzáállása között – a forgatókönyv erre olykor bravúrosan, olykor kissé szájbarágósan erősít rá az időbeli ugrásokkal. Azzal, hogy párhuzamosan ismerjük meg a két nővér friscói mindennapjait és Jasmine egykori New York-i életét, jelenetről jelenetre erősödik bennünk az érzés: nincs az az isten, hogy Jasmine itt magára találjon. Gyűlöli Ginger új pasiját, éppúgy, mint a volt férjet, gyűlöli a munkát, amit végeznie kell, a lakást, a gyerekeket, a zajt, a ruhákat, a sört, a meccsnéző-söröző-pizzázó mindennapokat. Megvetése szinte lecsurog a vászonról – a rendezést dicséri, hogy sikerrel táncol azon az iszonyú vékony jégen, ahol baromi nehéz eldönteni, melyik oldal mellett tesszük le a garast. Mert nagyon könnyű úgy nézni ezt a filmet, hogy a „szegény kis gazdag nő”, aki életében nem tett keresztbe két szalmaszálat sem, folyvást alázza ezeket a szerencsétlen, egyszerű, csóró, de kedves és segíteni kész munkásokat. Könnyű lenne Jasmine-t egyszerűen utálni. Meg is érdemelné.

De közben ott van az a Jasmine, aki - akár gyengeségből, akár lustaságból, akár, mert egyszerűen ez volt a kézenfekvő út - feladta önmagát egy szerep kedvéért; aki arra a szerepre épített világot magának; és aki aztán nem tudta felfogni, hogy az addig mindenben partner tettestárs borítani akarta a forgatókönyvet. Könnyű csak a csillogást, a drága ruhákat, még drágább ékszereket és az előkelőség megjátszását látni ezeknek a kirakatfeleségeknek az életében – de a csillogó sztori mögött bújnak olykor emberi drámák, tán több is, mint hisszük. Hogy Jasmine mit tett, miért tette, miért nem látott - nem akart látni - más kiutat, arra ott lehet a magyarázat a múltban, amikor Janetből Jasmine lett. Amikor úgy döntött, minden önazonosságot felad egy szerep kedvéért. Az, hogy feléget mindent maga körül, megbocsáthatatlan – mégsem tudok nem együtt érezni vele, mert akárhányszor nézem, szorítja a torkom az érzés, hogy milyen, amikor valaki egy (akár maga választotta) szerep rabja. Akármennyit árt, akármennyire ocsmányul bánik a húgával és annak pasijával, nem tudom nem sajnálni, mert tudom, milyen, amikor valaki annyi traumát mér saját magára, hogy már nincs annyi alkohol, ami elfojtsa és legszívesebben kimenne az utcára és csak ordítana, amíg a torkán kifér.

Hogy mitől tartom zseniális filmnek? Nem Cate Blanchett klasszis alakításától (pedig azt tényleg tanítani kéne, ahogy elborul a tekintete a martinis pohár fölött és meglátjuk az elegáns felszín alatt tomboló vihart); nem is a mellékszereplőktől (pedig Sally Hawkins valóban remek a folyton csicsergő, kicsit zakkant Ginger szerepében, Bobby Cannavale sikerrel hozza a szerethető melós rosszfiút; Alec Baldwin pedig meggyőző „Nagy Hal”); nem is a két társadalmi osztály és életstílus ütköztetésétől és az ezáltal provokált, simán végteleníthető polémiáktól. Hanem attól a bátorságtól, ahogy meri nem megmenteni Jasmine-t. A forgatókönyv egy ideig lebegteti a feloldás lehetőségét (bár ha rutinosak vagyunk…), reménykedhetünk, hogy képes saját lábára állni, még el is kezd tanulni, állást is vállal (annak is milyen vége lesz…) – aztán megismerkedik egy „Hal kettővel” és rögtön visszazökken a jól bejáratott szerepbe. Nyilvánvalóvá válik: Jasmine nem tudja és nem is akarja megmenteni önmagát önnön mételyétől. Arra vár, hogy egy újabb férfi mellett eljátszhassa pepitában ugyanazt a szerepet, hogy újra Jasmine lehessen, a Park Avenue-ről. Ebbe a forgatókönyvbe csak az nincs belekódolva, mi történik, ha valaki nem akar szerepet játszani. Ha valaki nem „Hal kettő”. A pofon, ami a végén éri Jasmine-t és a nézőt is, zseniális. Kevés olyan mainstream alkotás van, ami így fel meri vállalni: van, akinek nincs visszaút. Van, aki annyi traumát élt át és gerjesztett, annyi mérget fecskendezett magába és maga körül, hogy már nem lehet rajta segíteni. Lehet, nem is kell. Lehet, hagynunk kell a Jasmine-okat felemésztődni a saját szerepeikben. És amíg lehet, levetkőzni a saját illúzióinkat, nehogy mi is úgy járjunk, mint Jasmine.