Hová tűnt Bernadette humora?

Hét éve már, hogy először olvastam Maria Semple regényét – ha jól emlékszem, már akkoriban pletykálták, hogy előbb-utóbb vászonra kerül. A könyvet imádtam, mélyen megérintett a gigantikus kudarcát feldolgozni képtelen egykori sztárépítész története, aki száműzi magát saját közegéből egy olyanba, ahol még véletlenül sem érintheti a kreativitás szele, mígnem aztán ketrecbe zárt vadállatként kis híján valóban beleőrül a saját magára húzott elszigeteltségbe. Bernadette számomra egyfajta popkulturális ikonná nőtte ki magát: a meg nem értett wonder woman, aki inkább elzárkózik a világ elől, minthogy esélyt adjon, hogy még egyszer megalázzák és összetörjék álmait. Persze a történet tanulsága adja magát: a kreatív elmének alkotni kell, akkor is, ha százsor beletörik a bicskája a megnemértésbe; ahogy még a leginkább introvertált személyiségnek is szüksége van némi interakcióra másokkal, akkor is, ha azok idegesítő szúnyogok, akiket még lecsapni sem érdemes – ellenkező esetben komolyan becsavarodunk és fennáll a veszélye, hogy ráborítjuk a domboldalt a szomszéd házára.

Ó, az a sárlavina! Ó, az a szúnyogriasztó tábla! Kis-Trianon, gyóntatószékbe szorult kutya, a forgóétterem ablakába tett születésnapi üdvözlő kártya, a sátáni Audrey és az ő szederirtó szakija… Megannyi apró részlet, melyeken ennyi idő után is jóízűen kacagok.

Évek óta vártam a megfilmesítést, amióta híre jött, hogy a főszereplő tán legkedvencebb kortárs színésznőm, Cate Blanchett lesz, azóta egy kicsit még jobban. Pár hete aztán feltűnt, én meg jó kiscserkész módjára előbb újraolvastam a regényt, tuti legyek már képben mindennel, nehogy meglepetés érjen… Hát, az újraolvasást nem bántam meg, a nyár egyik legkellemesebb olvasmányélménye lett (sokat elmond az idei nyárról, hogy a legjobb olvasmányélményeim egytől egyig újraolvasások – Bernadette, A Hollókirály, Amerikai istenek, New York 2140), sajnos a filmről nehezen tudnám elmondani ugyanezt.

Komolyan értetlenül állok az előtt, hogy sikerült ez ennyire félre… Pláne úgy, hogy nem csak a főszereplő személye volt garancia a sikerre, de a rendezője az a Richard Linklater, akinek Mielőtt… trilógiájáért már-már vallásos hittel rajongok, és aki legutóbb a Sráckorral bizonyította, hogy az emberközeli, hétköznapi kis őrületekkel, gondokkal, hisztikkel, megnemértésekkel teli történeteknek kevés nála ihletettebb mesélője van. Sokan írták, hogy Linklaternek nem áll jól, ha más által írt történetet adaptál, ő igazi szerzői filmes – mivel szerintem Bernadette-en kívül nem láttam még más adaptációját, erről nem tudok nyilatkozni. De tény, ebből a történetből kilúgozott minden humort, minden eredetiséget, minden szerethetőséget, minden valódi drámát. Mindent, ami annyira élővé és szerethetővé teszi a regénybéli Bernadette-et. Ami maradt, az egy elkényeztetett hisztérika családi kalandfilmje sok szép antarktiszi képpel, hosszan kitartott egymásra mosolygással, ostoba narrációval, gyermeteg módon megoldott konfliktusokkal.

Órákig tudnám vesézni, mi nem tetszett benne, de maradjunk a legfájóbb pontoknál. Cate. Az isteni Cate, aki itt - nem tudom, tudatos szándék eredményeképp-e vagy mert annyira gúzsba kötötte őt is a balul sikerült forgatókönyv, mint Bernadette-et Seattle ködtengere - egy az egyben a Blue Jasmine-beli alakítása paródiáját adja elő. No ne legyenek kétségeink, ez a nő egy zseni, szóval ha saját legnagyobb alakítását parodizálja, azt is zseniálisan csinálja, de azért ott motoszkál az egyszeri nézőben, hogy ha egy ennyire elkúrt forgatókönyvvel, kisujjból kirázva is ennyit tudott emelni a film színvonalán, akkor mit hozott volna ki az amúgy a könyv lapjain remekül megírt karakterből, ha belead(hat) apait-anyait?

A narráció. A regény levelek, naplóbejegyzések, FBI akták, újságcikkek gyűjteménye, melyekből töredékesen, időben és térben ugrálva, jó néhány vakvágánnyal áll össze a teljes történet. A filmesek mindebből egy egyenes vonalú mesét kreáltak, ahol az egyetlen valamire való narratív trükk az, amikor Bernadette addig még a lánya számára is ismeretlen múltját egy videóelőadásból ismerjük meg – a többit azzal „színesítették” hogy Bernadette a virtuális asszisztensének írt leveleit a szövegfelismerőbe diktálja, az anyját kereső Bee meg áldokumentumfilmesen meséli el, miért nem tűnhetett el úgy anyu, ahogy azt a felnőttek gondolják. Hogy a narráció esett-e áldozatul a történet egyszerűsítésének, vagy fordítva, a narráció egyszerűsítése hozta magával a történet megnyirbálását, nem tudom megállapítani, de tény: jó néhány mellékszál egyáltalán nem, vagy nagyon elferdítve jelenik meg a filmben. Audrey Griffin ördögből angyallá avanzsálásának teljes kihagyása és a szomszédviszály ilyetén kilúgozása leginkább azért bosszantó, mert a könyv legszórakoztatóbb mellékszereplőjéről van szó (és mert Kristen Wiig is jobban megírt szerepet érdemelt volna); a férj és titkárnője viszonyának kihagyása viszont teljesen megváltoztatja a történet fókuszát, és elfogadhatatlanul torzítja a feleségét ha kell, erőszakkal pszichiátriai kezelés alá vetni kívánó Elgie alakját. Mert hát a könyvben, akárhogy nézzük, sunyi rohadék, aki bármennyire szereti Bernadette-et, azért félrekufircol és észre sem veszi, hogy felesége évek óta táncol az idegösszeroppanás szélén. A filmben ezzel szemben búsképű áldozat, aki ki van szolgáltatva egy hisztérika szeszélyeinek.

Ha nagyon megfeszítem magam, pár dolgot azért ki tudok emelni: a vizuális megvalósítás szuper – a szétesőfélben lévő egykori iskolaépülettől kezdve, ahol Bernadette és családja él (és ahol gondosan utat adnak a padlódeszkákat felgyűrő szederindáknak) az Antarktisz vakító fehérségéig, Bernadette óriási napszemüvegétől az egykori sztárépítész Beeber-házáig minden épp olyan, ahogy a könyv alapján elképzeltük. Abban a párhuzamos jelenetsorban pedig, amikor Bernadette egykori mentorával beszélgetve idézi fel, mi is történt vele az elmúlt húsz évben az építészeti kudarctól való meneküléstől a vetéléseken át a betegen született, majd féltő gonddal óvott csodagyerekig, miközben a férj egy pszichiáterrel beszél felesége aggasztó állapotáról és próbálja ön- és közveszélyesnek beállítani, hogy elérje a kényszergyógykezelést – no itt megcsillan valami abból, miért is remek rendező Linklater és mit lehetett volna kihozni ebből a sztoriból. Itt öt percben látjuk illusztrálni egy házaspár tökéletesen eltérő narratíváját házasságuk (és életük) széteséséről, egy egykoron óriási művész meghasonlását és bezárkózását, egy anya tragédiáját, aki sosem kért és nem kapott segítséget ahhoz, hogy feldolgozza traumáit. Kár, hogy a maradék közel két óra a fasorban sincs ehhez képest.

Fáj kimondani, mert én alapból nem vagyok adaptáció-ellenes, sőt, számos adaptációt imádok, néhányat még az alapanyagnál is jobban, de ez az az eset, amikor jobb lett volna, ha senkinek nem jut eszébe Semple könyvét vászonra vinni.