Miután nagyon megszerettük, mert
odaragyogtatta a gyermekkorom ifjúsági filmjeinek és kalandkönyveinek összes
bájos ízét a Holdfény-királyságba;
mert imádni valóan őrült bohózatot varázsolt egy sosem volt Monarchia sosem volt Grand Budapest Hotelébe (Timit külön
szálloda-vendéggé bűvölve Ralph Fiennes által); miután kiborított és tükörbe
nézetett engem, az egykori rajongót, Jacques Cousteau feltétlen hívét Az édes vízi élettel; miután az Utazás Darjeelingbe három testvérének
hangosan kiröhöghető zarándokútján át kapott tőle egy szelíd taslit az összes
úti pikareszk-zarándoklat-film, végre sort kerítettünk erre is. Megnéztük a
filmet, ami kult-rendező státuszba lökte Wes Andersont - meg kell mondjam, pont
a legjobbkor.
Royal Tennenbaum (Gene Hackman)
igazi, vérbeli seggfej - mellesleg három gyermekzseni apja. A felesége,
Etheline (Anjelica Houston) korán kidobja, mert csalja. A gyerekei közül azok
ifjúkorában az egy szem bűnbe csábíthatót: Ritchie-t (Luke Wilson) dédelgeti, a
másik kettőre: az üzleti zseni Chas-re (Ben Stiller) és nevelt lányára, a
drámaíró Margotra (Gwyneth Paltrow) kb. fütyül. A sokadik szülinapi tahósága
után aztán évekig nem látja egyiket se. Hogy, hogy nem, mind a három
csodagyerek félrecsúszik. Ritchie egy érthetetlen, botrányos vereség után
visszavonult tenisz-szár, Margot a saját pszichológusa Raeligh St. Clair (Bill
Murray) depressziós felesége, Chas pedig özvegy, képtelen feldolgozni a
felesége halálát s folyamatos pánikreakcióival gyötri két fiukat. Hogy hogy
nem, egyszer csak Royal pénze elfogy, a szállodából, ahol évek óta lakik
kirakják. Úgyhogy visszaszédelegne az egykori családjához, s mivel azok nem túl
lelkesek e gondolattól, elhiteti velük: csak pár hete van hátra az életből...
Pont jókor láttuk. Már fürdetett
annyit a maga sajátos kettős látásában Wes Anderson, hogy minden momentuma
üljön ennek az őrült és meghökkentő görbe tükörnek - hogy egyszerre és minden
zavar nélkül érezzük azt a sajátságosan komoly réteget, amit az értünk való
aggodalom diktál, és azt a gátlástalan formanyelvi réteget, ami minden ide vágó
bevett filmes klisét kiröhög és kiröhögtet azzal, hogy a lehető
legügyetlenebben valósítja meg őket. Ennek a filmnek a valóságesélye így, ahogyan láttuk, nulla. Miközben amiről mesél, az tényleg húsba vágóan
valóságos. Hiszen a saját famíliámban láttam mélyen felelőtlen seggfejek
teljesen félresikerült (de teljesen, idevágóan hasonló) megjavulás-kísérleteit,
isten bizony, megható látvány volt mind, s nem is feltétlenül hiábavaló. A
rendező-író ezzel, ahogy minden látható keserűség nélkül idézőjelbe helyez egy
teljes beszédmódot rólunk, valahogy közelebb kerül hozzá, hogy tényleg mondjon
rólunk valamit, mint nem egy tiszteletre méltó (és általam igen szeretett)
próbálkozás azokból, amik megvalósítják az itt kifordult dramaturgiát.
Mert ennek a filmnek a formai
alapjait a New York-i iskola, Myers,
Maddow, Cassavetes filmjei nyújtják tálcán, Woody Allen komolyan vettjei, hogy
a végletekig facsarva jelenjenek meg, minden külsőségükkel (az egykori
elhatárolódók, dokumentarizmusra törekvők) folyvást kudarcot vallva. Olyan
kedvenceim facsarodnak ebben a görbe tükörben, mint a Férjek, az Egy hatás alatt álló nő, vagy a Mégis, kinek az élete... És én mégsem haragszom egy pillanatig sem
e mítoszfosztásért - mert közben látom ennek a kettős látásnak a valódiságát. A
tanmesében a mindenkire vonatkozót. Wes Anderson láthatóan azt szeretné, ha nem a valóság illúzióját teremtené újra a
filmje – hanem egy ízt a szájban, amely valóságos. Ha elégtételt ad, hát így
ízlelhető: tudod, hogy bosszú a valóságon, csalás, nem igazi, kicsavart és
kifacsart, mint minden mozgókép – a legjobb szándékok ellenére mind. Hiszen
(hogy mást ne is mondjak) komponál mind, időt kezel – leginkább sűrít:
kicselezi az órák telésének unalmát. Vannak kivételek – de Tarkovszkij, Bergman
(avagy: Tarr Béla) nyelvén nagyon nehéz volna egy ilyen szelíden morbid
történetet elmesélni... írtam a Holdfény
királyság kapcsán - de most már tovább mennék: nem csodálkoznék, ha ez a
görbe tükröket csiszoló filmes azt az attitűdöt, a legnagyobbakét is
megkísérelné mítosz-fosztani.
Az megint nyilvánvaló, hogy
mindenki imádta csinálni. Megint meglephet, egy-egy könnyen skatulyázott
színész, Ben Stiller például mennyivel többet ad egy ennyire karikírozott alapízben
is mint színész annál, mint ahova a filmjei java alapján sorolnád. Ha nem lenne
nagyon vicces ilyet mondani, állítanám, ez a legkomolyabb alakítás, amit valaha
Gwyneth Paltrowtól láttam - két apró arcrezdülése miatt. Nemcsak azért, mert
akkor a legnehezebb megőrizni a komolyságod, amikor karikatúra vagy. Gene
Hackman, s az indiai szolgát, Pagodát játszó Kumar Pallana kettőse nem egyszer
például olyan klasszikus duók nyomában szédeleg, mint a Lemmon-Matthau páros...
Ebbe a szándékolt dilibe mindenki maradék nélkül teszi oda magát. Külön
kiemelném Owen Wilsont mint szerzőtársat... ebben a "déli suttyó"
kinézetű (Timi szerint szimplán tehetségtelen) srácban szerintem mindig jóval több van, mint amennyi látszik, nemcsak akkor,
amikor néhány párizsi éjszaka
múltjaiban bolyongva megmutatja.
Nincs feloldás, összeborulásos
happy end a végén. Az van a végén, ami a végén szokott lenni: egy temetés.
Mondjuk egy olyan temetés, ami szerintem is tetszett volna Royal Tenenbaumnak. Azt
hiszem ezek után meg kell keresnünk a Kutyák
szigetét...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése