Tőrbe ejtve - Az üveghagyma (film)

 

Valahol tényleg nagyon vicces, hogy erről makacsul beszélni akarok, annak fényében, amit A sziget szellemeiről írtam (nekem a tükör, amibe belenézhetek), meg amit a Babylonról (a tükör, amiben az álomgyár nézegeti magát), s amit Timi fogalmazott meg gyengéden Spielberg legszemélyesebb vallomásáról (ahol egy rendező illegeti magát a tükre előtt). Merthogy ezekhez képest ez tényleg egy szép, nagy, átlátszó üveghagyma, semmi mást nem tud és akar, mint megmutatni a rétegek átlátszó szépségét – még úgy is, hogy eljátszik közben a rá eső fénnyel, lepleket feszít a rétegek közé, és azokat rendre ügyesen rántja le. Vicces, mert ez a műfaji film maga, a szórakoztatás, azaz valami, ami szétszórja a fényt, a figyelmed: mutat neked egy nem tolakodó, szerethető szivárványt – tényleg gyönyörűt. Mert miközben átlátszik, nemcsak vállaltan műfaji, de a paródiája is a saját műfajának, és tényleg van egy rétege, ami a maga átlátszó módján a saját látszatainkra reflektál, celeb-léttől mindenféle ön- és egyéb megvalósításokon át a (pénzcsináló) zsenikultuszig.
 
Az első Benoit Blanc-mozi, a Tőrbe ejtve nagyon tetszett, mert pont ez az utóbb említett rétege volt pazarul gazdag, a gazdag-gyerek szindrómával például, ahogy a Thrombey család minden tagja illett egy-egy sémába, pont annyira kilógva, hogy legyen életszaguk is. Az ott elkapott társadalomkritika finoman benne maradt a klasszikus krimik e téren megszokott, vékony rétegében, mégis, remekül ült és minden tanmese-jellege ellenére adott egy vastagságérzetet a sztorinak. Főleg mivel a legapróbb részletekig támogatta minden képre kerülő, apró kis részlet. És nagyon szerettem a nyomozó figuráját benne, mert Daniel Craig a Bondok után természetesen abba a vérgőzös valóságimitációba is visszakacsintgatott, pont azzal, amennyire itt kompementere volt az amúgy full időszerűtlen, öltönyös, macsó harcosnak.
 

Az alkotógárda mindent megtett, hogy e téren most se érjen csalódás. Csak valahol kevesebb lett az elérhető hatás, attól, hogy az első film fényében tudtuk, mire számítsunk. Langyosabb és feszültség-mentesebb lett az egész, hiszen tudhattuk: lesz haláleset, meg nyomozás, meg nagy leleplezés a végén; tényleg nem vártunk mást ezen felül – és valójában nem is kaptunk mást ezen felül. Pedig amúgy a forgatókönyv és a rendezés is mindent megtett, hogy csavarjon ezen: leleplezést hozott az elejére, a gyilkosságot becsavarta egy szinte dél-amerikai szappanopera-fordulatba („és kiderült hogy Isaura, meg Milly ikertestvérek...” ), a nyomozásról kiderült, hogy teljesen másról szól, mint amire az elején felkészítettek – és mindezt tényleg ügyesen variálták ebben a lehántani való átlátszóságban. A képek megint aprólékos gonddal lettek gegekkel telerakva – szóval igaziból ne is legyen bajom ezzel a kevesebb hatással, amikor a kevesebb is ennyi.
 

Hiszen amúgy az odamondogatásban most is remekül választ és talál el célpontot az alkotógárda. Ezek az önmegvalósító zsenik, akik a jelen pénzügyi világ csodagyerekei voltak, nagyon sok tekintetben tükörbe nézhetnének, ha veszik a fáradságot, és eljátszanak ezzel az üveghagymával. Persze marhára nem érdekli őket – gondolom. Valójában szerettem ezt a réteget, megint, mert legalább annyira vitriolos lett, mint az első filmben, és ha az álomgyár viszonyait fejben tartom, sokkal bátrabb tett. Hiszen a karikatúra tárgya most nem egy szinte agyban redneck republikánus gazdag-gyerekkórus, hanem... Hm. Megállíthatna ebben a gondolatmenetben, hogy a techguru újgazdagok twittergyilkos díszpintye épp átigazolt mostanában; tehát az álomgyár megint a saját mintakövetése mentén karikíroz. De ne legyünk igazságtalanok. Itt a polkorrekt mi kutyánk kölykei is megkapják a végén a magukét.
 

Szóval valójában nagyon tetszett, csak szerencsétlenségére azóta megnéztem pár olyan mozit, ami ezt az érzést nagyon a helyére tette. Azt hiszem, számomra ez az első film és a folytatás közti legkomolyabb különbség; az első filmet így nem mosta le semmi, még mindig a számban van az íze. Lehet, picit múlt ez a színészeken is – bár legalább annyira neves a gárda, már egy másik generáció; legalább annyi tehetséggel, de jóval kevesebb alázattal adják elő magukat. Edward Nortonnal az élen. Sebaj. Ha lesz belőle harmadik, biztosan megnézem. Mert ha úgy is érzem, picit hullámvölgy ez a folytatás az elsőhöz képest, a műfaji mozik gazdag mezőnyéből még mindig toronymagasan kiemelkedik. Tényleg lehetne Benoit Blanc kalandjaiból széria.