A Grand Budapest Hotel

Túlzás lenne azt állítani, hogy elkötelezett rajongója vagyok Wes Andersonnak, nem is láttam minden filmjét, de az tény: amit eddig igen, azok - így vagy úgy - egytől egyig elvarázsoltak. Az a fajta filmes „őrület” az övé, amit egyszerűen nem tudok nem szeretni: félelmetesen jól kitalált, összetett karakterek, sokértelmű párbeszédek, vizuális gegek tömkelege, valódi stílusorgia, kiszólások, poénok, utalások garmadája. Minden értelemben, mindenből „sok” – ezt kár is lenne tagadni. Kell hozzá egyfajta nyitottság és elborultság – konzervatív ízlésű, netán az elvontságokra kevésbé fogékony nézőknek hiába is próbálnánk magyarázni, miért is olyan zseniális, leginkább értetlenkedő tekinteteket kapnánk cserébe.

Anderson legújabb agymenése, A Grand Budapest Hotel attól a  perctől kezdve kötelező néznivaló volt számomra, hogy megtudtam, a főszereplője nem más, mint az isteni Ralph Fiennes (igen, kicsit úgy vagyok vele, mint Bella Edwarddal – öhmmm, tökéletesen, szívdöglesztően, gyönyörűséges…). Na jó, azért nem, de tény: nagyjából kritikátlanul imádom minden filmes megnyilvánulását. Az már csak hab a képzeletbeli tortán, hogy e filmben rajta kívül még körülbelül harminc hasonlóan remek színész szerepel – azt hiszem, Anderson egyike azon rendezőknek, akiknek fél szavára ugrik bárki, aki él és mozog a (komolyan vehető) filmes iparban. Igazi filmrajongó-álomsport megpróbálni kiszúrni az összes két-három jelenetre beugró nagy nevet. 

Sajnos-szerencsére a film van olyan érdekes, hogy erre csak jó pár újranézés után legyen esélyünk – addig a figyelmet óhatatlanul lopják a képi megoldások egyfelől, a történet és a forgatókönyv kanyargói másfelől. Mert ez a többszörösen keretbe helyezett tündéri kis habcsók-mese a hegyek közt megbújó csodaszállodáról és csodákba illő főportásáról valójában egy nagyon is komor történet a világot maga alá gyűrő gyűlöletideológiák pusztításáról – ugyanakkor egy szeretetteli, nosztalgikus tisztelgés egy letűnt kor, egy letűnt világ előtt, ahol a szépség, a tisztesség, az alázat, az egymás iránti figyelem még jelentett valamit. No és persze főhajtás azon ritka emberpéldányok előtt, akik még a kapzsiság, gyűlölet, gonoszság térnyerése közepette is meg tudták őrizni eme hajdan volt erényeket. Hogy ez így épp olyan cukormázasan hangzik, mint amilyen a filmbeli hotel homlokzata? Valóban – mégis, olykor jó azt gondolni, hogy ezek az elvont fogalmak valaha jelentettek valamit. Még ha tudom is, hogy jó eséllyel az utánunk következő generációknak már szótárra lesz szükségük ahhoz, hogy kibogozzák az értelmüket.

Persze Wes Anderson a saját – meglehetősen sajátos – látásmódján keresztül szűrve pakolja elénk mindezt. Bohózatot csinálva tragédiából és szerelemből egyaránt. Mintha a máz alól kibukkanó nosztalgikus báj is csupán egy kellék lenne – a világért el nem ismerné, hogy ő itt bármit komolyan gondol. S épp ezzel győz meg, hogy komolyan gondolja. Hogy ez az őrült mese a nyolcvanas özvegy grófnőket szórakoztató főportásról és az ő váratlan örökségéről, börtönből való szökésről, szállodaportások Európán átívelő titkos társaságáról, és egy kötelékek nélküli – Zero – arab kinézetű ifjú kvázi-örökössé fogadásáról a fasizmus terjedése közepette valójában egy mélyen tisztelt kor és életérzés megidézése (és elsiratása). (Nem idegen a rendezőtől ez a módi – a legalább ennyire őrült Édes vízi élet láttán sem nehéz elképzelni a kis West, ahogy tágra nyílt szemmel bámulja a bálvány, Jacques Cousteau filmjeit – hogy aztán felnőve oly jóízűen kiparodizálja, de olyan szeretettel, ahogy csak egy igazi rajongó tudja.) 

Imádnivalóan őrült film ez – minden egyes képkockája újranézésért kiált. No meg azért, hogy olvassunk megint a Monarchia aranykorában játszódó történeteket (saját bevallása szerint Stefan Zweig művei hatottak Andersonra, hát, érdekes lenne, de miért ne…) meg némi Hrabalt – szerintem a film humora egyértelműen Hrabalért kiált. És persze itt az ideje beszerezni a rendező többi filmjét is…