Maria Semple: Hová tűntél, Bernadette?

Mostanában a szokásosnál is többet elmélkedtem azon, vajon minek köszönhetően ugrik bele egy-egy könyv a kezembe épp akkor, amikor. Aki rendszeresen olvas minket, tudhatja, hogy én azért előszeretettel olvasok a nyomasztónál is nyomasztóbb szépirodalmat – az idei év egyik nagy elhatározása is az volt, hogy több igazi szépirodalom, kevesebb szórakoztató izé. Ehhez képest az utóbbi nagyjából egy hónapban felgyűltek körülöttem a vicces-könnyed olvasmányok, és milyen jól tették – akkora szükségem volt rájuk, mint egy korty levegőre. Nem is tudom, hogy bírtam volna elviselni magam az elmúlt hetekben, ha nem ezeket a könyveket olvasom. S hogy miért pont most jöttek? Véletlen? Valamiféle „felsőbb” rendelés? Tudatalatti? Ki tudja… Mindenesetre jöttek, és jó hogy jöttek.

Bernadette Fox meg aztán különösen… Pedig sokáig kerülgettem őt is, már majdnem lemondtam a lehetőségről, aztán egy különösen hisztis napon – amikor a legtöbb nő elindul cipőt meg sminkcuccokat venni – írtam egy levelet, hogy ide nekem Bernadette-et, mondván, én könyvvel vigasztalódom. Akkor még azt hittem, csupán egy „harsányan mulatságos társasági komédia” lesz, ehhez képest sokkal többet kaptam tőle, és még az Antarktiszra is ellátogathattam – rövid időn belül másodszor, ami tuti jel (a másik Katarina Mazetti Pingvinélet című regénye volt – ott majd jól ki is fejtem Antarktisz-mániám eredetét).

Bernadette Fox Seattle egyik kertvárosában él imádnivaló lányával, Bee-vel és a Microsoft berkeiben félistennek számító férjével, Elgie-vel – mégpedig a Tárt Kapu Lányiskola kiszuperált épületében, ahol a tető ezer helyen ereszt, a padlódeszkákat időnként felnyomják a szederindák, az alagsorban pedig vélhetően egykori lakók szelleme kísért. És akkor még nem is szóltunk a kertben álló lakókocsiról, a Kis-Trianonról, ahova Bernadette olykor elmenekül a világ elől. Vagy mondjuk úgy: gyakran elmenekül a világ elől. Bernadette ugyanis enyhén antiszociális – konkrétan, ha tehetné, soha nem lépne ki a házból és nem bonyolódna mindenféle felesleges interakciókba a többi emberrel. Mélyen meg tudom érteni. Sajnos azonban imádnivaló lánykája kitalálja, hogy – ha már kiváló bizonyítványa birtokában „bármit” kérhet – a karácsonyi szünetet az Antarktiszon szeretné tölteni. Ami azzal jár, hogy egy bazi nagy jégtörő hajón lesznek összezárva pár tucat másik utassal és meglehetősen nehéz lesz elszökni a többiek elől – bár ki tudja, lehet, hogy Bernadette-nek még ez is sikerül.

Addig azonban túl kell jutni a készülődés nehézségein – úgymint bevásárlás, útfoglalás, halom hivatalos papír kitöltése, tengeribetegség elleni gyógyszerek beszerzése. Még jó, hogy minderre igénybe lehet venni mindenféle Indiában székelő „virtuális asszisztens” szolgáltatók segítségét – akik, ha az ember kiadja nekik az összes hivatalos adatát, mindent elvégeznek helyette. És itt kezdődnek az igazi bonyodalmak. Mert nem elég, hogy Bernadette előbb áthajt a szomszéd anyuka lábán az iskola parkolójában, majd a fél domboldalt rázúdítja a szóban forgó szomszéd házára, amikor ott épp az iskolát népszerűsítő rendezvényt tartanak a potenciális Galer utcai szülőknek, még ráadásul az FBI szerint az orosz maffiának szolgáltatta ki a család adatait, pusztán azért, mert lusta volt maga intézni az ügyeit. Ami elég indok lehet bárkinek, hogy ön- és közveszélyesnek nyilváníttassa, diliházba dugja, megcsalja, leírja…

Pedig… Ha csak egy kicsit is vennék a fáradságot és benéznének az álarc mögé (ami gyakran nem könnyű, hisz az álarc gazdája mindent megtesz, hogy ne engedje be a kíváncsi tekinteteket), mennyi mindent láthatnának. Például egy meg nem értett zsenit, aki élete nagy kudarcát, mint keresztet hurcolva megfosztotta magát a kreativitás lehetőségétől is, és ebbe kis híján valóban beleőrült. Egy nőt, akinek segítségre lett volna szüksége, mert olyan sebet szerzett, amivel nem tudott egyedül megbirkózni. Valakit, aki ketrecbe zárt vadállatként szép lassan belebolondul a meg nem értésbe, a mellőzésbe, a kényszerekbe.

Ó, mennyire szerettem én ezt a Bernadette-et! Imádtam a mániáit, a fóbiáit, a sáljait, a napszemüvegét, cinikus humorát és a lánya iránti szeretetét. És közben persze szántam, mert a legmeghittebb kapcsolat egy virtuális asszisztenshez fűzi, aki óránként harminc centért asztalt foglal neki a szomszédos étteremben; mert a férje nem veszi észre, hogy segítségre van szüksége; mert a Galer utca szúnyogjai (azaz a vérszívó „bezzeganyák”) megkeserítik az életét. Hogy én mennyire utáltam ezt az álságos, Született feleségek-stílusú kertvárosi miliőt! Ahol minden szülő tevékeny tagja a szülői munkaközösségnek, mindenki annyira szereti a másikat, mindenki megtesz bármit a másikért és közösen sütnek sütit karácsonyra – miközben alig várják, hogy hátba szúrhassák egymást és egyik szülő sem veszi észre, ha urambocsá’ a saját gyereke drogozik. Egy percig sem csodálkoztam, hogy Bernadette nem tudott betagozódni ebbe az elmeroggyant amerikai álomba, inkább irigyeltem, amiért megtehette, hogy kivonja magát belőle. Persze voltak hibái, hogyne lettek volna, csinált világraszóló baromságokat – de én ezekkel együtt is szerettem őt.

Azt hiszem egyébként, ezen áll vagy bukik a dolog: aki közel érzi magához Bernadette-et, szeretni fogja ezt a könyvet, aki nem, azt nem fogja megnyerni semmi. Sem a formai játékok (pedig van belőlük bőven: a regény levelek, e-mailek, újságcikkek, pszichiátriai jelentések, előadások, rendőrségi akták, feljegyzések laza szövedéke), sem a tizenöt éves Bee nyomozása az anyja után (rém elszánt és okos kis vakarcs), sem a társadalomkritika (ó, azok a szúnyogok!), sem a humor (márpedig ez tényleg egy kacagtatóan vicces társasági komédia). Én azért azt mondom, érdemes próbát tenni vele – mert ha bejön, ha nem, az biztos, hogy érdekes egy darab.

Kiadó: Maxim

Fordító: Lázár Júlia