2013. január 11., péntek

J. R. R. Tolkien: Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről



Mi értelme van kiadni befejezetlen elbeszélés-töredékeket, egymásnak gyakran ellentmondó történetszilánkokat? Mi értelme az olvasók elé tárni egy kivételes méretű írói képzelet életre szóló munkájának rémületes bőségű jegyzetanyagát - főleg ha tudjuk, a szerző nemcsak világa aprólékos, részlet-gazdag kialakítására, de a méltó formába öntésre is mindenkor nagy hangsúlyt helyezett? Ha úgy tudjuk, maga e részleteket soha nem tárta volna így, töredékeiben elénk? Christopher Tolkien, a hagyaték gondozója is felteszi e kérdéseket nekünk és saját magának, a Befejezetlen regék… előszavában – feltárva a dilemma valódi természetét. Hogy valójában nem e kötet, és hagyatékból előtúrt társai, hanem A Szilmarilok kiadása volt a küszöb, amelyet átlépve aztán nem volt kérdés: valamilyen szintű filológiai feldolgozással a teljes életművet az olvasók elé kell tárni – az olvasók elé, akik olykor meglepően türelmetlenül várták ezeket a szövegmorzsákat is, az írói vegykonyha asztaláról így-úgy lepotyogott hegynyi maradékot. Hiszen Tolkien A Szilmarilokat sem tartotta még az általunk ismert formában kiadásra méltónak...

Lehetetlen nem tisztelni egy élet lassú, sokfelé ágazó, csapongó; s mégis, csodaszámba menően koherens „világot álmodása” végtermékét – vagy legalábbis nehéz érzelmi viszonyulás nélkül, a hidegfejű elemzés pályáján maradva értékelni azt. Hiszen az első, dokumentált töredékek közt ott lapul például az a cetli, a hátoldalára sebtében ráfirkált néhány verssorral, amelynek színén „egy zászlóalj parancsnoklási sorrendjét” tüntették fel – a parancsot, amely a Somme menti harcokban adott esetben eldöntötte, halálozások esetén ki a következő parancsnok. S itt a sárban térdig taposó, éhes és tetves valóság, a halott bajtársak, a papíron szereplő egykori felettesek senki-földjén ragadt hullájának szaga kell az orrunkba kússzon, a valóság, ami elől az ifjú tiszt a maga következetességében is éteribb világába menekült – írnám, holott nem menekülés volt ez, nem elsősorban az. Az elesett barát, G. B Smith egyik utolsó levele jut az eszembe: …egyetlen vigaszom, hogyha ma éjjel életem veszíteném, még mindig marad valaki, aki hangot ad az álmaimnak, mindannak, amire felesküdtünk. Isten legyen veled, John Ronald, és gondolataim ne hagyd kimondatlanul, ha végzetem úgy kívánja, hogy én többet ne tegyem. Négy lelkes fiatalember egykor arról álmodott, hogy hazája kultúráját méltó mítoszkörrel ajándékozza. Egyszerre ösztönzés és iszonyú teher lehetett ez a túlélőn – és életre szóló feladat.

Aminek kiteljesítéséhez értelemszerűen nem volt elég egyetlen élet. Egy-két kiruccanáson: néhány novellán túl egész életén át a világa több ezer évének történelmén, regekincsén, nyelvein és kultúráin dolgozott, mintegy hőseihez hasonlóan hurcolta vállán letehetetlen teherként a teremtés kényszerét. Én pont ezért gondolom úgy, az önmagát egyébként vasszigorral szerkesztő szerzőnek talán mégsem volna annyira ellenére, hogy a hagyaték, élete munkájának egyre nagyobb szelete is olvasható ma már. S azért is, mert Tolkien meglehetősen toleránsan kezelte például a mások általi – a világa belső logikáját tiszteletben tartó – hozzáfűzéseket, rajongói fikciókat. Szívesen tekintette munkáját egyfajta óriási falikárpitnak, kiegészíthető, továbbszőhető meseszövetnek, vágya volt, hogy a mese halála után úgymond „önmagát éltesse tovább”. S bármennyire ellentmondásosnak is hangzik, miközben élete utolsó percéig dolgozott e szövevény ellentmondás-mentesítésén, azt is pontosan tudta: a regei szerkezet éltető eleme az ellentmondás; a „másként hallottam, nem pont ugyanúgy mesélem” végtelenül emberi, a múltra emlékezés „valódiságát” hitelesítő gesztusa.

Ráadásul az alkotói módszeréből is következett, hogy a legtöbb epizódot ebből az álmodott múltból többször, többféleképpen is elmesélte. Nemigen javította a maga kéziratait – ha valamiért nem volt elégedett a leírtakkal, általában elölről kezdte az egészet. A számára legfontosabb történeteket, regéket az idők folyamán többször (ahogy gondolkodásmódja, véleménye változott a világáról – vagy épp az Inklings, a baráti kör, C. S Lewis és a többiek kíméletlen kritikái formáltak rajta), különböző beszélői hangon, hol archaikusabban, hol köznyelvien, olykor versben mesélte újra. Másként kell hát kezelni a hagyatékból előkerült történeteket, mint a szerző által lezártakat, az általa kiadott, maga lektorálta műveket. Amikor például kézbe vesszük a Befejezetlen regéket, érdemes hallgatni Christopher Tolkien szavaira: „…a tárgyra vonatkozó kiadatlan elbeszélések és történetvázlatok közzététele eleve megköveteli, hogy a történetet ne úgy fogadjuk el, mint rögzített és önállóan létező valóságot, amelyről a szerző (közvetítői és szerkesztői „szerepében”) tudósít, hanem egy a tudatában létező, fejlődő és módosuló elképzelést kell látnunk benne… a Középföldéről szóló kiadatlan írásaiban található további ismeretek gyakran kerülnek majd ellentmondásba azzal, ami már „tudott”; és az ilyen esetekben a létező építménybe illesztett új elemek nem annyira magának a kitalált világnak, mint inkább kitalálásának történetét gazdagítják majd…” 

Miből is áll e kötet? Mindhárom történeti korhoz tartalmaz kiegészítéseket és variációkat, A Szilmarilokban elmesélt Első kor világától a másodkori Númenor, az Ember Szigetének regéin át a Gyűrűháború eseményeinek hátteréig. A legfontosabb különbség, hogy a témába vágó szerzői jegyzetek és töredékes szövegvariációk is elolvashatók – a szerkesztő mintegy nem kereste meg az „egyetlen hitelesnek” tekinthető szöveget, mint A Szilmarilok esetében. Alapvetően a legmélyebben kifejtett, legnagyobb terjedelmű szövegvariációhoz fűzi hozzá a többit – jól érzékeltetve, hányszor követelt újraírást a megfogalmazás mélysége, a hősök újragondolt motivációi, hányszor kellett egy-egy ősibb rege gondolatmenetét újrarajzolni egy-egy vágyott, akár már meg is rajzolt mesei következmény kedvéért. Így az első könyv két története is ismerős lehet a rajongói szemnek, a Tuor Gondolinba jöveteléről és a Húrin gyermekeinek története is azok számára lesz igazán csemege, akik valóban kíváncsiak arra is, hogyan születtek és formálódtak e regék.

Másféle érdekességet rejtenek a Másodkor történetei: Númenor leírása, a királyok jegyzéke, de főleg Aldarion és Erendis regéje – hiszen e gazdag „történeti időszakból” alig maradt ránk más szöveg. Az emberkirályság sorsának alakulásáról ez a töredékben maradt, a folytatását illetően jó pár koncepció által cincált munkaanyag árulkodik csak; egészen a bukásról szóló Akallabeth-ig nem áll rendelkezésünkre más „forrás”. A szintén e korba tartozó Galadriel és Celeborn története is hiányt pótló, sokkal inkább esszé jellegű, mint regeszöveg, bár ahogyan a szerkesztő fogalmaz: „nem más, mint… apám változó elképzeléseinek története, s ez esetben a történet „befejezetlensége” nem azonos egy adott írás befejezetlenségével.” Talán ez a szöveg van a legkevésbé kontextusba helyezve, jó pár ellentmondást hordoz az egyéb helyeken megrajzolt „összképhez” képest, megint csak Christopher Tolkien szavaival: „…nem kíséreltem meg elsimítani a logikátlanságokat, sőt, inkább felmutattam őket és felhívtam rájuk a figyelmet”. 

Szerintem sokak személyes kedvence a kötet harmadik könyve lesz – nemcsak azért, mert a „regei” megközelítés itt a legkevésbé érzékelhető, ezek a szövegek jellegükben „történetiek”, tehát A Gyűrűk Ura hangütéséhez állnak közel –, hanem mert a harmadik rész leginkább kiegészítéseket és kihagyott epizódokat, s érdekes esszé jellegű ismertetőket tartalmaz a Harmadkorból. A Nősziromföldi mészárlás, Isildur vesztének méltóságteljes összefoglalása a két azonos nevű királyi fejék históriájával a végén; a rohani és gondori barátság megszületéséről szóló, több vázlatban is olvasható Cirion és Éorl a lovasnép idejében érkező segítségéről és a szövetség megkötéséről mesél; Az erebori kutatás pedig Bilbó kalandja kezdetének hátterét világítja meg olykor kacagtatón, de mindenképp hangsúlyosabban, mint az a fikarcnyi részlet a függelékben. A Gyűrű keresése a Fekete lovasok, Szarumán és Gollam erőfeszítéseiről szólnak több változatban is, hogy miképp szeretnék megkeríteni a Gyűrűt – de itt olvashatunk arról is, miért szokott rá a vasudvardi Fehér Mágus a pipafűre; áttételesen: miért is gyújthatott rá a „győztes csata után” Pippin és Trufa. A Csaták a Vas folyó gázlójánál Théoden fia Théodred szomorú végét meséli el, s mintegy bemutatja az Éorlfiak hadszervezetét. Található itt még egy-egy alapos ismertető Ghan-buri-ghan népéről, a mágusok rendjéről, a látókövek természetéről – s mindezt egy alaposan szerkesztett névmagyarázat zárja.

J. R. R. Tolkien világával való ismerkedésre nem ezt a könyvet ajánlanám, hiszen minden porcikája a többi könyvhöz kapcsolódik. Igényel némi türelmet is olvasójától: az időnként jegyzetekhez is rendelt jegyzetek miatt nemigen olvasható zökkenőmentesen. De aki ismeri és elragadónak találja a professzor megalkotta világot, annak kötelező olvasmány. A kötetben közölt írások korábban is hozzáférhetőek voltak itthon, a Szukits kiadó annak idején A Gyűrű keresése címmel adta ki a Befejezetlen regéket - értelemszerűen a címmel is az akkor leginkább piacképes műhöz kötve e könyvet -, de azok számára is rejt kellemes meglepetést az Európa friss kiadása, akik azt a kiadást ismerik. Hiszen túl azon, hogy az Európa igényes arculatú sorozatába, a saját díszkiadás-minőségű "gyűjteménybe" helyezték a könyvet, a szöveget ezúttal a Magyar Tolkien Társaság tagságának szakértő kezei gondozták - kigyomlálva a korábbi kötet nem egy zavaró terminológiai ellentmondását. A szöveghez méltó magyar kiadás - csak így tovább!


Kiadó: Európa
Fordító: Szántó Judit, Koltai M. Gábor

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...