Mi értelme van kiadni
befejezetlen elbeszélés-töredékeket, egymásnak gyakran ellentmondó
történetszilánkokat? Mi értelme az olvasók elé tárni egy kivételes méretű írói
képzelet életre szóló munkájának rémületes bőségű jegyzetanyagát - főleg ha
tudjuk, a szerző nemcsak világa aprólékos, részlet-gazdag kialakítására, de a
méltó formába öntésre is mindenkor nagy hangsúlyt helyezett? Ha úgy tudjuk,
maga e részleteket soha nem tárta volna így, töredékeiben elénk? Christopher
Tolkien, a hagyaték gondozója is felteszi e kérdéseket nekünk és saját magának,
a Befejezetlen regék… előszavában –
feltárva a dilemma valódi természetét. Hogy valójában nem e kötet, és
hagyatékból előtúrt társai, hanem A Szilmarilok kiadása volt a küszöb, amelyet átlépve aztán nem volt kérdés:
valamilyen szintű filológiai feldolgozással a teljes életművet az olvasók elé
kell tárni – az olvasók elé, akik olykor meglepően türelmetlenül várták ezeket
a szövegmorzsákat is, az írói vegykonyha asztaláról így-úgy lepotyogott hegynyi
maradékot. Hiszen Tolkien A Szilmarilokat
sem tartotta még az általunk ismert formában kiadásra méltónak...
Lehetetlen nem tisztelni egy élet
lassú, sokfelé ágazó, csapongó; s mégis, csodaszámba menően koherens „világot
álmodása” végtermékét – vagy legalábbis nehéz érzelmi viszonyulás nélkül, a
hidegfejű elemzés pályáján maradva értékelni azt. Hiszen az első, dokumentált
töredékek közt ott lapul például az a cetli, a hátoldalára sebtében ráfirkált
néhány verssorral, amelynek színén „egy zászlóalj parancsnoklási sorrendjét” tüntették
fel – a parancsot, amely a Somme menti harcokban adott esetben eldöntötte,
halálozások esetén ki a következő parancsnok. S itt a sárban térdig taposó,
éhes és tetves valóság, a halott bajtársak, a papíron szereplő egykori
felettesek senki-földjén ragadt hullájának szaga kell az orrunkba kússzon, a
valóság, ami elől az ifjú tiszt a maga következetességében is éteribb világába
menekült – írnám, holott nem menekülés volt ez, nem elsősorban az. Az elesett
barát, G. B Smith egyik utolsó levele jut az eszembe: …egyetlen vigaszom, hogyha ma éjjel életem veszíteném, még mindig marad
valaki, aki hangot ad az álmaimnak, mindannak, amire felesküdtünk. Isten legyen
veled, John Ronald, és gondolataim ne hagyd kimondatlanul, ha végzetem úgy
kívánja, hogy én többet ne tegyem. Négy lelkes fiatalember egykor arról
álmodott, hogy hazája kultúráját méltó mítoszkörrel ajándékozza. Egyszerre
ösztönzés és iszonyú teher lehetett ez a túlélőn – és életre szóló feladat.
Aminek kiteljesítéséhez
értelemszerűen nem volt elég egyetlen élet. Egy-két kiruccanáson: néhány
novellán túl egész életén át a világa több ezer évének történelmén, regekincsén,
nyelvein és kultúráin dolgozott, mintegy hőseihez hasonlóan hurcolta vállán
letehetetlen teherként a teremtés kényszerét. Én pont ezért gondolom úgy, az
önmagát egyébként vasszigorral szerkesztő szerzőnek talán mégsem volna annyira
ellenére, hogy a hagyaték, élete munkájának egyre nagyobb szelete is olvasható
ma már. S azért is, mert Tolkien meglehetősen toleránsan kezelte például a
mások általi – a világa belső logikáját tiszteletben tartó – hozzáfűzéseket, rajongói fikciókat.
Szívesen tekintette munkáját egyfajta óriási falikárpitnak, kiegészíthető,
továbbszőhető meseszövetnek, vágya volt, hogy a mese halála után úgymond
„önmagát éltesse tovább”. S bármennyire ellentmondásosnak is hangzik, miközben
élete utolsó percéig dolgozott e szövevény ellentmondás-mentesítésén, azt is
pontosan tudta: a regei szerkezet éltető eleme az ellentmondás; a „másként
hallottam, nem pont ugyanúgy mesélem” végtelenül emberi, a múltra emlékezés
„valódiságát” hitelesítő gesztusa.
Ráadásul az alkotói módszeréből
is következett, hogy a legtöbb epizódot ebből az álmodott múltból többször,
többféleképpen is elmesélte. Nemigen javította a maga kéziratait – ha valamiért
nem volt elégedett a leírtakkal, általában elölről kezdte az egészet. A számára
legfontosabb történeteket, regéket az idők folyamán többször (ahogy
gondolkodásmódja, véleménye változott a világáról – vagy épp az Inklings, a
baráti kör, C. S Lewis és a többiek kíméletlen kritikái formáltak rajta),
különböző beszélői hangon, hol archaikusabban, hol köznyelvien, olykor versben
mesélte újra. Másként kell hát kezelni a hagyatékból előkerült történeteket,
mint a szerző által lezártakat, az általa kiadott, maga lektorálta műveket.
Amikor például kézbe vesszük a Befejezetlen
regéket, érdemes hallgatni Christopher Tolkien szavaira: „…a tárgyra vonatkozó kiadatlan elbeszélések
és történetvázlatok közzététele eleve megköveteli, hogy a történetet ne úgy
fogadjuk el, mint rögzített és önállóan létező valóságot, amelyről a szerző
(közvetítői és szerkesztői „szerepében”) tudósít, hanem egy a tudatában létező,
fejlődő és módosuló elképzelést kell látnunk benne… a Középföldéről szóló kiadatlan
írásaiban található további ismeretek gyakran kerülnek majd ellentmondásba
azzal, ami már „tudott”; és az ilyen esetekben a létező építménybe illesztett
új elemek nem annyira magának a kitalált világnak, mint inkább kitalálásának
történetét gazdagítják majd…”
Miből is áll e kötet? Mindhárom
történeti korhoz tartalmaz kiegészítéseket és variációkat, A Szilmarilokban elmesélt Első kor világától a másodkori Númenor,
az Ember Szigetének regéin át a Gyűrűháború eseményeinek hátteréig. A
legfontosabb különbség, hogy a témába vágó szerzői jegyzetek és töredékes
szövegvariációk is elolvashatók – a szerkesztő mintegy nem kereste meg az
„egyetlen hitelesnek” tekinthető szöveget, mint A Szilmarilok esetében. Alapvetően a legmélyebben kifejtett,
legnagyobb terjedelmű szövegvariációhoz fűzi hozzá a többit – jól érzékeltetve,
hányszor követelt újraírást a megfogalmazás mélysége, a hősök újragondolt
motivációi, hányszor kellett egy-egy ősibb rege gondolatmenetét újrarajzolni
egy-egy vágyott, akár már meg is rajzolt mesei következmény kedvéért. Így az
első könyv két története is ismerős lehet a rajongói szemnek, a Tuor Gondolinba jöveteléről és a Húrin gyermekeinek története is azok
számára lesz igazán csemege, akik valóban kíváncsiak arra is, hogyan születtek
és formálódtak e regék.
Másféle érdekességet rejtenek a
Másodkor történetei: Númenor leírása, a királyok jegyzéke, de főleg Aldarion és Erendis regéje – hiszen e
gazdag „történeti időszakból” alig maradt ránk más szöveg. Az emberkirályság
sorsának alakulásáról ez a töredékben maradt, a folytatását illetően jó pár
koncepció által cincált munkaanyag árulkodik csak; egészen a bukásról szóló Akallabeth-ig nem áll rendelkezésünkre
más „forrás”. A szintén e korba tartozó Galadriel
és Celeborn története is hiányt pótló, sokkal inkább esszé jellegű, mint
regeszöveg, bár ahogyan a szerkesztő fogalmaz: „nem más, mint… apám változó elképzeléseinek története, s ez esetben a
történet „befejezetlensége” nem azonos egy adott írás befejezetlenségével.”
Talán ez a szöveg van a legkevésbé kontextusba helyezve, jó pár ellentmondást
hordoz az egyéb helyeken megrajzolt „összképhez” képest, megint csak
Christopher Tolkien szavaival: „…nem
kíséreltem meg elsimítani a logikátlanságokat, sőt, inkább felmutattam őket és
felhívtam rájuk a figyelmet”.
Szerintem sokak személyes
kedvence a kötet harmadik könyve lesz – nemcsak azért, mert a „regei”
megközelítés itt a legkevésbé érzékelhető, ezek a szövegek jellegükben
„történetiek”, tehát A Gyűrűk Ura
hangütéséhez állnak közel –, hanem mert a harmadik rész leginkább
kiegészítéseket és kihagyott epizódokat, s érdekes esszé jellegű ismertetőket
tartalmaz a Harmadkorból. A Nősziromföldi
mészárlás, Isildur vesztének méltóságteljes összefoglalása a két azonos
nevű királyi fejék históriájával a végén; a rohani és gondori barátság
megszületéséről szóló, több vázlatban is olvasható Cirion és Éorl a lovasnép idejében érkező segítségéről és a
szövetség megkötéséről mesél; Az erebori
kutatás pedig Bilbó kalandja kezdetének hátterét világítja meg olykor kacagtatón,
de mindenképp hangsúlyosabban, mint az a fikarcnyi részlet a függelékben. A Gyűrű keresése a Fekete lovasok,
Szarumán és Gollam erőfeszítéseiről szólnak több változatban is, hogy miképp
szeretnék megkeríteni a Gyűrűt – de itt olvashatunk arról is, miért szokott rá
a vasudvardi Fehér Mágus a pipafűre; áttételesen: miért is gyújthatott rá a
„győztes csata után” Pippin és Trufa. A
Csaták a Vas folyó gázlójánál
Théoden fia Théodred szomorú végét meséli el, s mintegy bemutatja az Éorlfiak
hadszervezetét. Található itt még egy-egy alapos ismertető Ghan-buri-ghan
népéről, a mágusok rendjéről, a látókövek természetéről – s mindezt egy
alaposan szerkesztett névmagyarázat zárja.
J. R. R. Tolkien világával való
ismerkedésre nem ezt a könyvet ajánlanám, hiszen minden porcikája a többi
könyvhöz kapcsolódik. Igényel némi türelmet is olvasójától: az időnként
jegyzetekhez is rendelt jegyzetek miatt nemigen olvasható zökkenőmentesen. De
aki ismeri és elragadónak találja a professzor megalkotta világot, annak
kötelező olvasmány. A kötetben közölt írások korábban is hozzáférhetőek voltak itthon, a Szukits kiadó annak idején A Gyűrű keresése címmel adta ki a Befejezetlen regéket - értelemszerűen a címmel is az akkor leginkább piacképes műhöz kötve e könyvet -, de azok számára is rejt kellemes meglepetést az Európa friss kiadása, akik azt a kiadást ismerik. Hiszen túl azon, hogy az Európa igényes arculatú sorozatába, a saját díszkiadás-minőségű "gyűjteménybe" helyezték a könyvet, a szöveget ezúttal a Magyar Tolkien Társaság tagságának szakértő kezei gondozták - kigyomlálva a korábbi kötet nem egy zavaró terminológiai ellentmondását. A szöveghez méltó magyar kiadás - csak így tovább!
Kiadó: Európa
Fordító: Szántó Judit, Koltai M. Gábor
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése