Amikor ezeket a sorokat írom épp
mehetnénk megint, megemlékezni a többi rajongóval Tolkien professzor
születésnapjáról, ahogy éveken át tettük – de ezt az alkalmat most kihagyjuk; s
nem csak azért, mert a Magyar Tolkien Társaság idei eseménye a rosszfiúk köré
lett felhúzva (s ez a vonatkozás kevéssé érdekel). Harmadikán söröztünk és
teáztunk – nem kifejezetten a professzor születésnapja okán, mondhatom, hogy
így alakult; és jól esik, hogy így mondhatom: hogy különösebb csinnadratta
nélkül megadtuk a módját. Valahol így, ilyen természetesen jött el az ideje,
hogy néhány gondolatom megint megosszam veletek e világról – ahol gondolatban annyira
szeretek létezni.
Az egyik születésnapi
rendezvényen hallgattam egy eléggé gondolatébresztő előadást Füzessy Tamástól
(egy igen hosszú bejegyzés utolsó
pár bekezdésében olvashattatok már róla). …miért
érdemes a professzor világára mitológiaként tekinteni, miért nem illik rá a
fantasy? Többek közt azért, mert az alkotó felfogásában nem egy képzeletbeli
tájon játszódik, nem egy másik világ „messzi-messzi galaxisában réges-régen”,
hanem a saját világunk nagyon távoli múltjában. Remekül illik rá tehát a mítosz
elnevezés, mert az valójában a leggyakrabban „elképzelt történetek múltba
helyezése, amelyek a jelent magyarázzák”. A világ keletkezésének
magyarázatával, orientációs- és identitásbázissal a mítosz legfontosabb
ismérveivel sem marad adós – Tolkien művei szerkezetükben is mitikus jellegű
írások. (Érdekes ez a gondolatmenet – ahogyan az előadó kifejti: a mi
kultúránkban is egészen az ógörögökig az uralkodó világnézeti struktúra a
mítosz volt, amíg meg nem jelent a logosz, s némi egymás mellett működés után
ki nem szorította a régebbi szemléletet…) Tolkien több magánlevélben utal
erre – és a történetfolyam általunk ismert korai változatai is erre utalnak. Igen
messze ható következményei vannak ennek a fontos különbségnek, hogy a
professzor által végiggondolt Középfölde valójában a mi földünk múltjába
képzelődik…
Mert például ez által értettem
meg, miért öt mágus van – miért öt Istar érkezik az öröklétből az öröklét felé
mohón kapdosó gonosz ellen. Egyszer már fejtegettem
a mivoltukat: lássuk, mit ír a mágusokról
az „istar-tanulmány”. Eszerint a Tengeren túlról, a Legmesszibb Nyugatról
érkeztek, „ám ezt csak Círdan, a tünde, a Harmadik Gyűrű Őrzője, Szürkerév ura
tudta, ő ugyanis tanúja volt partraszállásuknak. Nyugat Urainak követei voltak
ők; a valák közül jöttek, akik még akkor is Középfölde kormányzásán tanakodtak,
s így kívántak védekezni Sauron árnyának növekedése ellen. Eru (Ilúvatar)
beleegyezésével tehát nemes rendjük néhány tagját küldték el, ám emberi testtel
ruházva fel őket, így a föld minden félelme, fájdalma és terhe rájuk
nehezedett.” Maiák ők, a valák alig kisebb hatalommal bíró segítői. S feladatuk
összefogni a tündék, emberek és minden szabad nép ellenállását Sauron ellen.
Az ötből a történetekben csak hármat látunk – először újra rájuk pillantok,
hogy értsétek, miért gondolom (sejtem) úgy, hogy milyen szerepe lehet a két
ismeretlen Kék Küldöttnek.
A három általunk ismert mágus
szerepe gyökeresen más – mintha alapjában más attitűdök mozgatnák őket. Saruman
feladata maga Sauron – én magamban őrzőnek
hívom, ő figyeli, kutatja, próbálja megismerni a „Gyűrűműves” titkait, az ő
dolga, hogy előre lássa, mit tervez, milyen lépésekre készül a gonosz. Valahol
nem véletlen, hogy nem tud ellenállni a palantir kísértésének – egy eszköz
kísértésének, amivel látva láthatja mindazt, amit a soha nem nyugvó szem tervez
és végrehajtat (hiszen láthatja az előkészületet is, nemcsak az eredményt).
Sértődött - Círdan nem rá bízza a tündék harmadik gyűrűjét. Frusztrált – hiszen
egy olyan hatalmat őriz, amelyik a maga erejével gátlástalanul él, nem gátolja
semmilyen elképzelés, se a test. A küzdelmet egyedül vívja – mert árulástól tartva
nem bízik senkiben, és senkire nem bízna a maga feladatából sem.
Berendezkedése, letelepedése Orthanc (Angrenost) erődjében, Vasudvardon, ahogy
Rohan lovasai nevezik, az ott megtalált kísértésnek köszönhető, a kőnek,
amellyel messzire lát. Sokáig használhatta… hisz láthattuk, Denethor elméjét is
csak megmérgezni tudta a szörnyű akarat, „csak” őrületbe tudta kergetni –
mennyivel tovább firtathatta ellenfele szándékait a látókővel Saruman, hogy
eljusson az árulásig, hogy ennyire elragadja a Gyűrű iránti sóvárgás! A
legmagasabbra tör – így a leglátványosabb bukás az övé (főleg annak fényében,
hogy még csak nem is látványosság: csak egy Megye porában heverő, saját maga
által végsőkig alázott, jelentéktelen holttest, amit aztán elkaparnak valahol).
Gandalf a szememben a kereső. A kíváncsiság nem szűnik benne
– ezért sem tud gyökeret verni a földön,
amin jár, aminek így mindvégig nyughatatlan vándora. Ő a megoldást keresi a helyzetre,
amiben Középfölde van. Mindenféle megoldást – hiszen ő bontja fel azt a
tetszhalott állapotot is, amit Smaug és az ő aranyon elheverő, nyugalmas álma
jelentett (hiszen tudható, egyszer úgyis felébred…). Tölgypaizsos Thorin és
társai mellé ő talál hobbit útitársat: Bilbót. Milyen érdekes, hogy így
mondhatja a végén: …én voltam Sauron
ellensége – hiszen valóban ő találja meg a megoldást ellene, a hatalomra
legkevésbé éhesek, a hobbitok személyében. Milyen fontos tudás ez! Hogy a
gonosz hatalomnak nem a jó hatalom a méltó ellenfele – hanem a hatalomról való
lemondás. Még akkor is, ha Gandalf csodafegyvere, Frodó elbukik a végén, s egy
másik bukott hobbit mohósága oldja fel az aranyba kovácsolt kötelékeket.
Egyszer már leírtam: ...bár Gandalf teljes
joggal állíthatja, hogy ő volt Sauron ellensége, nem ő „győzi le” a Sötét Urat,
hanem a hobbitok álhatatossága, az emberek vitézsége, a tündék szeretete műveik
iránt – mindez együtt. Gandalfot sokszor gyanúsítják azzal, hogy eszközként
bánik szövetségeseivel - Sarumantól Denethorig vádolják ezzel -, holott mi sem áll tőle
távolabb. Bár ő fedezi fel a hobbitok „értékes” voltát, ő támogatja leginkább
Aragorn küzdelmét örökségéért, barátai soha nem lesznek eszközzé a kezében.
Senki nem tud úgy bízni a többiekben a történet folyamán, annyit a „másikra
bízni” a nehéz döntésekből, tudván, mi veszhet, ha valamelyik barát rosszul
dönt. Ez a bizalom teszi a legnagyobbá, nem az ereje vagy a hatalma.
Azt viszonylag nehezen értettem
meg, mit szeretett volna Tolkien Barna Radagasttal – pedig az író minden fontos
információt megadott hozzá. Radagast a füvek, álatok, madarak barátja a kötő. Aki megköti a többiek helyett a
környezetével azokat az elengedhetetlen szövetségeket, amely által zavartalanul
működhet a másik kettő. Az ő jelentőségének felmérése vándorolt bennem a
legtöbbet – s milyen érdekes: sokat segített ebben az a teljesen elhibázott
(mégis: Sylvester McCoy által annyira szerethetőre formált) adaptációs figura,
akit a film állít az adott őrhelyre. Valahol minden elrontott momentumával
együtt megérezve a lényeget: ez a harmadik Istar gyökeresen más kötelmek és
feladatok rabja, mint a másik kettő. Megértettem azt is, mekkorát tévedtem vele
kapcsolatban – hogy elsodorhatja a kor vihara, hiszen másoktól távol, egyedül
él. Mert pont a földdel, vízzel, s a rajta-benne tenyésző élettel való szoros
kapcsolata okán Sauron talán legkeményebb ellenfeleinek egyike – nem vagyok
meggyőződve róla, hogy a Tanácsból, mikor kiűzték a bakacsinerdei Dol Goldurból
a Feketemágust, nem ő volt-e a legaktívabb űző. S nem véletlen, hogy a Sötét Úr
a maga otthonában a maga teremtményein és néhány tábla kényszerűen megtűrt,
élelemnek szánt haszonnövényen túl nem tűrt semmit, ami zöld. Mordor földje
valójában a Radagasstal megkötött szövetség hiánybetege. Egyre inkább úgy
vélem, hogy Sauron bukása után Radagast e fertőzött vidékre költözött, s a maga bukása (hogy nem tér vissza a tündehajóval eredeti otthonába) önkéntes száműzetés – nem volt képes egy ennyire mély kötést, amit e földdel megkötött, felbontani…
Most térnék vissza a nyitó
gondolathoz. Ha ez a világ a mi világunk nagyon-régmúltja, emlékezetből
teljesen kiesett óideje, ahol az egykor keretében mindazonáltal felfedezhetők a
jelen problémáinak bizonyos keretei, akkor világos, a távoli kelet miért
igényelt csak két mágust. A mi távoli keletünk egészen a monoteista vallások
(az iszlám, a kereszténység) érkezéséig nemigen ismerte a vallásháborút – e
mintát lekövetve a mitikus múltban a mi fogalmi rendszerünk által felépített
ellentétrendszerekben őrzőnek
nevezett Istarra ott nem volt semmi szükség. Elég lehetett a kereső és a kötő: hogy kialakulhasson az a sajátos, akár ezredévekig apró
változások bűvöletében tisztességgel működő világ, amely nem fejlődött –
másként mondva: nem rohant maga elől sehova, és sokáig mégsem volt védtelen.
A korábbi bejegyzések:
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura I.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura II.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura III.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura IV.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura V.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése