A Hatalom Gyűrűi - sorozat, 1. évad

Sokáig kérdéses volt, beszélek-e egyáltalán erről a sorozatról. A rajongásunk felől nézve borzasztóan ellentmondásos élmény – és én nem fogom másfelől nézni. Az alkotók durván nehezített pályára kényszerültek, amikor belementek, hogy nem kapnak jogot a professzor töredékben maradt, vagy a szövegekben szétszórt (alakulófélben hagyottsága okán amúgy is ellentmondásos) utalásainak felhasználására erről az időszakról. Teljesen önálló alternatívát alkottak hát, amit majd Timi láttat így, ha tényleg megírja a maga bejegyzését A Hatalom Gyűrűi sorozatról – én most arra vállalkoznék, hogy (a magam módján) számon kérjem ezen a produktumon az ábrázolt világ sajátos szellemiségét, ami a művekből szerintem kitapintható. És nem fogom vissza magam – ez nem ajánló, hanem boncolás; érintem benne a történetet, másképp nem tudnám feltárni az aggályaim. Miközben el kell ismernem: nem okozott kárt a rajongásomban; sőt, számos pontján élveztem a benne lakást, e számonkérés jegyében (előre szólok), azért elsősorban gyepálni fogom.

Holott inkább az egyre mélyülő tudatlanságunk kellene gyepálni helyette – amit egy ilyen piacra készülő termék esetében nyilván belekalkulálnak a megálmodói, a fogyasztók korlátoltságaihoz igazítva a mesélés korlátait. Amíg A Gyűrűk Ura valójában tényleg a világ leghosszabb tündérmeséje, erős mitológiai alapokon, addig az itt ábrázolt világ a mítosz maga. Már azt sem merték tündérmeseként tálalni, kellett bele jellemfejlődés és szerelmi háromszög; az ikonikus gonoszság csábításának ábrázolásától a megtartó erőkig, a fehérbe öltöztetett tündérségig minden a mi döntésekre és ez által születő drámákra alapozott életünkre rímelt inkább – mondhatni, már az is túlságosan emberire sikerült. Ez ebben a mítoszban még inkább kirügyező kapanyélként könyököl ki. Hogy ezt megértsük, miért látom így, kicsit fel kell eleveníteni a mítosz, mint világnézet természetét.

A legfontosabb különbség, hogy a mitikus hősnek másképp van választása, mint a vagy-vagy világ modern emberének. Alapvető mitologéma, hogy ebben a gondolat-formában a hősnek sorsa van, s ha választ, leginkább aközött teheti, hogy betölti-e vagy sem. Ez a mítosz és történet közti legfontosabb különbség – a mítoszban semmi nem történik csak úgy. Nuku véletlen, minden vélt. Meg van írva – vagy hogy ebben a keretben maradjak: az Ainuk elénekelték, Eru dallamára, amit elrontott ugyan Melkor (akinek Sauron, a maia, csak szolgája volt) az éneklés közben (mert a természete szerint – a maga indokoltságában – rontás) de ettől még végigzengett, az utolsó kádenciáig. Ez a világ egy dallamból született az idejének kezdetén, ami az egész világ megvalósulását elejétől végéig elénekelte. Más is belerontott amúgy, nemcsak az ikonikus (erősen Luciferi ihletésű) gonosz, hiszen e szemszögből Aule, az isteni kovács is belebicsaklott az éneklésbe, amikor megteremtette (időnek előtte) a törpöket. De ebben az a lényeg: egész fajok identitása dőlt el a világ teremtésekor, amikor a Valák szerterajzottak az éneket anyagba bűvölni; és bizony ugyanígy a hősök sorsa is eldőlt – annyiban legalábbis, hogy milyen választások elé kényszerülnek; ha nagyon szigorú vagyok: milyen döntéseikben bukhatnak el (hiszen a mítosz meséi leginkább bukástörténetek).

Galadriellel illik kezdeni – az ő bukásával. Hiszen ebben a mesében, amit a sorozat készítői elénk raktak, ő a legnagyobbat bukó: a gonoszt, akit tündéhez méltó makacssággal elpusztítana, maga fuvarozza haza Középföldére, sőt, kvázi ő adja a kezébe a világot uraló mágikus eszköz megalkotásának kulcsait, amikor gyógyulni viszi Celebrimor udvarába. Van ebben valami szép, a lebegtetett, fegyverbarátságból bomló szerelmi lehetőség ízléssel felkent vázlatában is van, csak ha megnézem Galadriel (Tolkien által megalkotott) bukás-történetét az egész tündérmese ívén, annak fényében kevés. Hiszen ő a tünde, aki Feanor fiainak nyomdokain a saját hatalomvágyának rabja – uralkodni vágyik, és ezért botlások egész sorát vállalja; ott torpan vissza (mondhatnám: ott bukja el a bukást) a teljes elbukása kapujában, amikor nem fogadja el az Egy Gyűrűt Frodótól és önként lemond az uralom valódi kísértéséről. Amikor mégsem lesz kvázi Sauronná, akit félni és imádni fog minden. Inkább kicsi marad, és visszamegy Nyugatra. Galadriel mindvégig azzal próbálkozik, hogy valami kiskapun át (az ork-szagú gonoszságtól mentesen, de Sauronhoz alapvetően hasonlóan) maga formálhassa a sorsát, a kedve szerint uralkodhasson örökkön örökké. Pont akkor riad ettől vissza, amikor ráébred: ha választ, azt tagadja meg, amit választana. Hiszen a Gyűrűt választaná. Azt a technikus hatalmat, ami a tündék természetétől valójában idegen. Mindennek fényében ez a tesóbosszú-toposz, és beteges Saurongyűlölet eléggé jajmiez.

Azért közben szépen sikerült ívet húzni neki – főleg, ha a tűzön-vízen át megőrzött valinori tőr beolvasztásával lemond a harcos-szerepről is. Ez amúgy korrekt szimbolika, ha így hozza a jövő, ha így fordítják a sorozatot, tényleg, hogy Galadriel a tőre beáldozásával odatalál abba a másképp erős karakterbe, ahol A Gyűrűk Urában lakik (bár kíváncsi leszek, Morfydd Clark hogyan boldogulna az árnyaltabb, csihipuhi-mentes szerep követelésével). Amúgy ennek a meseszövevénynek, amit az írók kitaláltak, szellemiséget tekintve a legszebb momentuma a tünde-gyűrűk kovácsolása – hiszen ez a mítosz Galadrielének dilemmájára hajaz. Egyfelől ez tényleg a technikus hatalom, ami nélkül az egész tünde-trupp, Gil-Galaddal, Celebrimorral és Elronddal együtt mehetne haza Valinorba. Ez nagyon jó ötlet, és ügyes húzás, hogy Sauron segítsége kell hozzá – hogy az egykor Valák ellen lázadó, a világból saját helyet (saját dallamot) kiszakítani akaró tündék unokái a Gonosz szolgájától nyernek inspirációt.

Másfelől alkalmat ad Elrond és Durin fia, Durin herceg sajátos barátsága elénk rajzolásának – sőt, nagyon komoly mélységet nyer a törpök világba vetett sorsa szempontjából, ha e barátság provokációja kelti majd a Balrogot, Durin vesztét. Ha a kövek népének végzete a tündék múlni nem akarásának lesz szomorú következménye. Amúgy ezzel a szállal van a legkevesebb bajom, sőt, örülök neki, hogy (Jackson látomásához képest) végre arcot kapott a törpök különös méltósága. Durin bukása e fényben valójában Elrondé is – a két nép közös múltjának többszörösen terhelt voltát is sikerült beletömöríteni ebbe a szálba, valahol finom alapot teremtve Gimlinek a felhorkanáshoz A Gyűrű szövetsége tanács-jelenetében: nem bízunk a tündékben! Hát hátsó szándékokból kandidálhatnának, tényleg, és ezt egészen ügyesen sikerült megmarkolni.

De térjünk vissza Galadrielhez és a megérintődéshez – immár Halbrand szemszögéből. Ami azt illeti, az ő „bukástörténetéből” szinte minden mítoszi elem hiányzik (ami, lévén alapjában mítosz gonosza, eléggé probléma). Sauron egy porcikájában sem ember. Ezért is erősebb Frodóék idején még testetlenül, a Gyűrűje nélkül is, mint Saruman, vagy Gandalf, akik szintúgy maiák – mert nincs benne semmi önként vállalt emberi. És alapjában a mítosz félreértése, ha arról képzelegsz: abba akarná hagyni magát. Ő a szolga, aki elhagyta bukó urát, amikor az vereséget szenved, és a világ tornácára láncolják örök időkre – hogy visszaszivároghasson az Ura szerepébe. A bukott maia. Aki nem érintődne így Galadrieltől – egyik játékos se szerelmes a feláldozható sakkbábuiba, főleg nem az ellenfél bábuiba. Mert ennyire nincsenek pariban. Aki poklokat idéző mennyiségű mocskot vállalt, hogy megtalálja az utat a világba anyagi értelemben is bebűvölt hatalomhoz, az nem megy így le kutyába. Nem ügyetlen az, ahogy a gyűrűkészítés közelébe jut, ötletet ad és ihletődik – de túlságosan emberi egy ekkora léptékű figurának.

Úgy is, hogy tényleg van egy ilyen léptéke a Tolkien által elképzelt mitológiában is. Sauront Ar Pharazon, Numenor királya (a sorozatban jelenleg még csak szart kavaró tanácsos) foglyul ejti, és hazaviszi a szigetére, (ember a maiát!) amikor túl hamar kinyilvánítja a hatalomvágyát Délen, és magára haragítja a hajósnépet. Ott aztán mézes szavaival befolyást nyer a rabtartóján, sakkfigurájává teszi – ő veszi rá a királyt, hogy népét és hadait fordítsa Halhatatlanfölde ellen, hiszen ott várja készen a soha nem halás, amire a halandó emberfaj áhítozik (erről a dilemmáról már hosszan írtam, ember- és tündeszemszögből egyaránt). Csak utána menekül Középföldére (nagyjából ugyanakkor, amikor Elendil, a fiai és a többi „hűséges”) a Númenort elmosó tengerár elől, és furakodik Celebrimor udvarába Annatar, a nemestünde álcájában - pontosabban Tolkien sehol sem írta, hogy Annatar kifejezetten tünde alakban járt volna a tündék között. Sőt, van olyan szövegváltozat, ahol maiaként lép fel, azt hazudva, hogy a valák küldték őt Középföldére (Gandalf mester közlése, nagyon köszönöm a pontosítást). Az egész gyűrűkovácsolásban könyékig benne van, részt vesz a törpök és az emberek gyűrűinek elkészültében - az Egy elkészítéséig, amikor lebukik: Celebrimor kihallgatja az Egy készültét (szerintem a maga gyűrűjének erején át). Hallja a verset:

Három Gyűrű ragyogjon a tünde-királyok kezén,

Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő,

Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény,

Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelő,

Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.

Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,

Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen,

Mordor éjfeket földjén, sűrű árnyak mezején.

...és elrejti az általa (tünde büszkeségében egyedül) kovácsolt három gyűrűt – hogy Szauron az érintésével ne szennyezhesse be. Ez az a történet, amit a készítők nem használhattak, ehelyett született ez a bonyolult túra tutajról Númenorba, meg onnan Délföldére Halbrandként; hogy legyen egy Aragorn-klónunk (annak amúgy egész pofás) akiről a végén kiderülhet a meghökkentő.

Délföldén, ahol megint megtörténik az a Tolkien-i mitológiában amúgy fehérholló-szerűen ritka malőr, a fajközi szerelemmel. Egyebekben is ez a szál volt nekem a legzavarosabb, miközben szerettem benne a színészeket – sőt, el kell ismernem, a professzor utalásaiban ott van ennek a játéknak a magja. Dol Amrothnak, Gondor déli védőbástyájának hattyúlovagjairól, és uraikról (például Imrahilról, Aragorn és a Gyűrűháború idején) lerí, hogy tündevér is csordogál az ereikben. Ez amúgy a professzor egy elvetett koncepciójának szövegi maradványa, és ez a sorozat remekül ráúszik – mintegy demokratizálva ezt a határátlépést, hiszen lám, a pórok is rákívánnak egymásra. A közemberek és csóri tündék közt se lehetetlen, hogy egymásba habarodjanak. Kár, hogy ennyire melodrámai volt és kár, hogy ennyire átgondolatlanul dróton rángatott az egész szál, a gátfoszlató kardkulcstól kezdve a númenori lovasrohamig annyi pacival, amennyit kb. egy kínai inváziós flotta-méretű hajóhad szállíthatott volna a vágtába (ahogy a történelmünkben Japán partjaihoz), nem az a néhány (amúgy bitang látványosra kitalált) hattyúhajó.

Egész Númenorral nagyjából ez volt a baj – lenyűgözőre sikerült, de túlságosan egybites viszonyoknak rajzolt, látványos keret. Jó didaktikusan elénk pakolva, minimális hitelesítő részlettel. Holott amúgy itt van a legkevesebb belekötni valóm – még olyan saját ötletek is, mint hogy épp mit szórakoznak a készítők Isildurral (megint milyen lóra kapó panel kap majd bájos filmes utalást a már elkészült filmekre) szellemükben eléggé a helyükön vannak, csak a szálra eső időkeret szűkre szabott volta miatt durván egyszerűsítve kapjuk az egészet. Megy itt is ezerrel a hiteles motivációk közérthetőre cserélése, csak ezekhez a cserékhez eddig itt legalább nem kellett a hiteltelenség szakadékát átugrálni, ahogy Halbrand esetében szinte képkockáról képkockára.

Látjátok – Sauronnal van a legtöbb bajom. Meg a játszadozással, hogy hátha az égből pottyant, zavarodott idegen a főgoni, akit létrepátyolgatnak a hobbitkák. Amúgy ez várható volt, hogy nem ússzuk meg hobbitok nélkül, és szerethetőre is sikerültek; bár az ábrázolt alapviszonyaik tényleg súlyosan álomországba valók. Gyűjtögető népek nem vándorolnak így szállásterületek közt évszakról évszakra – ez az állattartó pásztornépek jellemzője. Nem véletlenül: ha te vonszolod a kordét, kényszerből, mert nincs más, aki vontassa, tényleg veszteségeket szenvedsz. Elhagyott, tovább menetelni képtelen öregek, elhulló csecsemők és kisgyerekek jellemzik ezt a menekülést, kényszerű népvándorlást – ez mindig súlyosan sokba kerül, és csak akkor történik, ha megjelenik egy erőszakos szomszéd, és odébb taszít. Nem olyan életmód, ahol megőrizhető akármennyi derű. Nemhogy ennyi, amit amúgy jó volt látni, melengetően otthonos. Gyaplábú Nori és kompániája szívemnek kedves népek, és pont alkalmasak arra, hogy egy mágus egyből beléjük szeressen – főleg, ha az első pillanattól a lekötelezettjük is.

Amúgy Gandalf mennyből-angyalsága a professzor elképzeléséhez képest olyasmit sejtet, hogy ez a maia Halhatatlanfölde Urainak engedélye nélkül jött ide, a maga akaratából segíteni és ezért elég drága árat fizet ezzel a begombázott nyitó-etappal. Ezt nem emésztem annyira nehezen, főleg ha barna Radagastról is hasonló derül ki (úgy, hogy őt az erdei vadak, sünök és mókusok nyalogatják vissza az értelembe). Bár Sarumanról már nem tudnám elképzelni ugyanezt, hozzá jobban illik a méltóságteljes hajóról szállás. Írtam a mágusok motivációiról részletesebben – látensen benne van, miért egyszerre ügyes és nettó filmírói önkény ez a húzás. Meglátjuk, hova futtatják ki.

Például remélem, mágus és hobbit nulladik közös kalandja közben, a sétafika közben nem túl sokszor találkozunk olyan ki tudja honnan iderángatott ellenfelekkel, mint a három Gyűrűtlen Lidérc. Egyfelől ha Sauronnak ilyen szolgái kódorognak szabadon, tényleg nem értem, mit keres Halbrand bőrében. Másfelől ez a fajta hatalomcsomósodás szolgában tényleg csak egy-egy Gyűrű által kivitelezhető, nélkülük a maximum-szint tényleg Adar, az ork-vezér. Mondhatnám, hogy az a három is maia, bukott angyalok, mint Sauron – de akkor hárman úgy elfújnák az együgyűség-szakban kóválygó Gandalfot, mint a füstöt. És ekkora erő amúgy sem játszik több így, ebben a mesében, ahol Sauron (az óidők utolsó, baljós maradványa) után majd az emberek kora jön, a mi mértékünkre szabott, emberi gonoszság-fokunkkal. Kellett egy (három) ellenfél ide is – olyanok, amelyeket már ismersz ebből a filmes univerzumból. Egy ekkora filmes paneltörvény érdekében mi mást tehetne, pusztuljon a történet belső logikája...

Jó hosszúra nyúltam, még csak annyit említenék, hogy bár elsőre erőtlennek tűnt Howard Shore szimfóniáihoz mérten Bear McCreary minden témája, mára alaposan belemásztak a fülembe; most is minden szálhoz, amit emlegettem, dudorásztam őket magamban. Valamit tényleg nagyon tud ez a srác. A készítők közül a látványterv mellett (John Howe rulez!) szerintem neki sikerült a legmesszebbre menőkig megugrani a lécet: egyszerre tisztelegni a neves elődöknek, a veretes alapanyagnak, úgy, hogy valami régit ihlettel megidéző és mégis új, szeretni való szülessen a produktumhoz.

Nézni fogom tovább, ha kijön a folytatás, de az itt vázolt távolságtartással. Amit az alapjául szolgáló mesékben szeretek, ahhoz úgysem fér a belőle áradó homály.