Patricia Lockwood: Lesz még másik belőled?

Vannak könyvek, amiket egyáltalán nem esik jól olvasni, amik annyira zaklatottak és annyira zaklatnak, hogy az ember szeretne minél hamarabb túllenni rajtuk, mert szó szerint fáj, belénk mar, sebeket kapar és eltemetett bizonytalanságokat tár fel. Általában ezek a legnagyobb hatású olvasmányaim. Patricia Lockwood egyszer már felrázott – Erről nem beszélünk című 2021-es regénye anno egy több mint féléves blogszünetnek vetett véget, mondhatni kiprovokálta, hogy beszéljünk róla. Máig érzem a bőröm alatt annak a műnek a hatását – semmi nem írta le azóta sem hatásosabban azt, hogy mennyire eluralta életünket a közösséginek csúfolt média a maga mindent átszövő csápjaival, hogy ahelyett, hogy élnénk, csak hírfolyamokban és chatcsoportokban létezünk; és hogy mekkora pofán csapó erővel bír, amikor az élet szembesít valamivel, amit nem lehet elmesélni egy twitter-posztban. Amikor bekopog egy tragédia, ami kiköveteli a teljes figyelmet. Így, öt évvel később adja magát a kérdés: tudunk-e még figyelni akár a tragédiáinkra? Vagy már tényleg minden csak egy poszt vagy egy reels videó?
 
Most, öt évvel később Lockwood a személyesek mellett egy kollektív trauma fogságában próbálja ábrázolni az ábrázolhatatlant – a totális bizonytalanságot, a valóság kibillenését, minden addigi norma megkérdőjeleződését és az őrülettől való félelmet, amibe a Covid lökött mindannyiunkat. Az író a saját hosszú Covidnak nevezett, teljesen azóta sem feltárt szindrómájának tükrén keresztül tárja elénk, hogy milyen az, amikor az ember elkezd kételkedni a saját józan eszében. A kötet nagy része összefüggéstelen gondolatfolyam, csapongó, őrületbe hajló, ön- és olvasókínzó fantáziálások és rémálomszerű látomások elegye. Nyilván tele túlzásokkal, tele olyasfajta írói kísérletekkel, amiket csak egy „őrületkönyvben” engedhet meg magának valaki – de visszagondolva az elmúlt öt évünk kollektív kizökkentségére, maximum túlzónak lehet nevezni, hazugnak semmiképp.
 
Mert hát mind ebben voltunk. Mindannyian ismerünk valakit, aki elvesztette ilyen-olyan érzékelését; aki pánikbeteg lett, aki elidegenedett a saját testétől; aki úgy érezte, cserben hagyta a saját agya. Hogy valaki rettegni kezd a vörös színtől, vagy, hogy úgy érzi, a lába immáron nem a sajátja – szimbólumok, melyekkel könnyű azonosulni. Voltak pontok, valahol a 2021-es mélyponton, amikor mind azt éreztük, ez az élet nem a sajátunk. Túl azon, hogy betegséggel, halállal, rettegéssel küzdöttünk, szembe kellett néznünk azzal, hogy az élet, amit addig „normálisnak” hittünk, újratervezésre szorul. De hogy tervezel újra, ha abban sem vagy biztos, hogy az élet, amit addig éltél, a sajátod? Ha valójában már rég kibillentél, csak nem vallottad be saját magadnak se? Ha mindeközben épp a saját - sajátnak nem érzett - életed történetét kéne képernyőre adaptálnod?
 
Több rétegű elidegenítő gesztusokkal próbálja Lockwood meggyőzni az olvasót arról, hogy nem tudja, mit csinál – közben nagyon is jól tudja. Az író, aki küzd a Covid utóhatásaival és lassan belecsúszik az őrületbe, miközben első, Priestdaddy című könyve adaptálásán dolgozik, próbálja átsegíteni húgát az Erről nem beszélünk-ben megismert gyermek elvesztésén, váratlanul újabb személyes krízissel néz szembe: férje súlyos betegségével és több műtétjével. És összerántja magát. Megint. Itt világlik ki az igazi erő és nyer formát az igazi történet: mert beszélgethetünk mi magunkban Shakespeare Oscar-díjas feleségével és próbálhatjuk a Covid szemüvegén át értelmezni Anna Karenina választásait – ha bekopogtat az életünkbe egy újabb valós tragédia, összeszedjük magunkat és csináljuk. Szemlesütve megyünk tovább, mert muszáj. Utána megint széteshetünk.
 
Van egy erő ebben a szövegben. Lockwood nem fél mélyre menni és nem fél megmutatni a depresszió és a szétesés mélységeit – ez nem egy udvarias könyv. Nem kér bocsánatot a szétesésért, nem szépeleg és nem tesz úgy, mintha meg lehetne zabolázni a démonokat. Olvasás közben Linda Boström Knausgard és Joan Didion írásait juttatta eszembe. Náluk éreztem azt, hogy az író folyvást a saját szavába vág, mert képtelen megzabolázni összefüggéstelenül ömlő gondolatait. Lockwood gyorsabb, zabolátlanabb minden eddig olvasottnál, mintha az általam oly nagyon kedvelt tudatfolyam-technika huszonegyedik századi, bespeedezett, insta-feed sebességre optimalizált változata lenne. Tökéletes illusztrációja annak, miben élünk és hogy miért őrjít meg minket ez a világ. Ahogy tökéletes a koincidencia is az előző posztommal – a Saját szoba színpadi adaptációjának őrült tempóban kivetítőn pörgő összefüggéstelen szavai nem egyszer jutottak eszembe olvasáskor. Igen, ilyen az, amikor a szerző összelapátolja a lapokra azt a sok töredéket, ami egy nap átfut a fején.
 
Hogy mégis mesterien konstruált ez a regény (is) azt a könyvek közti összefüggések mutatják meg. Többször utal az előző kötetben szereplő gyermek tragédiájára is, de még nagyobb szerepet kap a magyarul sajnos nem olvasható Priestdaddy, a tengeralattjáró-tisztből pappá avanzsált apa életéről, aki „…azt állította, hogy sosem kapta el, bár sosem hagyta tesztelni magát – a kamu orvosa, aki szintén nem hitt a dologban, nemrég azt mondta neki, foltok vannak a tüdején, ám apám ahelyett, hogy ezeket az új betegségnek vagy a sok egykori tengeralattjáróst sújtó szarkoidózisnak tulajdonította volna, azt mondta az orvosnak, hogy alighanem csak allergiás arra a ritka, feketepiacon vásárolt afrikai fafajtára, amit a gitárkészítéshez használ. Csodálatos mondat, gondoltam, ahogy ilyen volt minden más, apámról szóló mondat is.” Valóban csodálatos. Olvasnám tovább.
 
Patricia Lockwood saját bevallása szerint mesterművet kívánt írni a zavarodottságról – minden zavarba ejtő, obszcén, széteső vonása, a formai és nyelvi dekonstrukció és a mentális összeomlás szövegbe ömlése ellenére (vagy épp ezért?) jó eséllyel sikerült is. Majd az idő eldönti. A kérdést viszont, melyet a cím előrevetít, és amit a szöveg kikerekít, jelesül, hogy a betegség új esély-e arra, hogy mások legyünk, hogy lehet-e bármi haszna egy betegség-tapasztalatnak (egyáltalán, feltehető-e értelmesen egy ilyen kérdés?), azt magunknak kell megválaszolni. „Néha odaült a betegség lábához és kérdéseket tett fel neki. Ellopta a régi elméjét és újra cserélte? Most tiszta lappal indulhat, ami csak keveseknek adatik meg? Talán ez az egész optimalizálta őt?”
 
Ahogy arra is meg kéne találnunk a választ, hogy miért nem tudtunk élni a kollektív kizökkentség által adott lehetőséggel, hogy valami élhetőbb világot teremtsünk magunknak, ahelyett, hogy visszacsúszunk ugyanabba a minden emberi józanságot kikezdő, őrületbe hajszoló pörgésbe, elidegenedettségbe, algoritmusok vezérelte túlstimuláltságba, amiben voltunk… És amiben irdatlan tempóban száguldunk a szakadék felé. Vajon újabb öt év múlva meddig jutunk?

Kiadó: Magvető

Fordító: Morcsányi Júlia