Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura

A Gyűjtemény

A Gyűrűk Urába 1983-ban szerettem bele, egy kollégiumi lakótársam mesélte el egy éjjel elejétől a végéig, és adta a kezembe aztán a saját példányát. Akkor rajzoltam ágyam fölé az első térképet, és kezdtem meg a hosszas benne lakást a mesében. Hol járt könyvbirtoklással, hol nem; de lényem egy része az első olvasás után a kötetek nyíló kapuja nélkül is Középföldén lakott. A Gondolat kiadó gondozta 1981-es kiadással azóta is szoros a kapcsolatom: mindig szinte pontosan ott nyílik, ahol akarom. Ugyanígy jártam A hobbit Szobotka Tibor által A babónak fordított kiadásával – az a kötet, amit rajtam kívül számosan kikölcsönöztek a dunaújvárosi gyerekkönyvtárból, az első, amiben ezt a történetet olvastam, ez az ütött-kopott, átkötött kis könyv végül egy könyvtári kiárusításon nálam landolt. Nemcsak a történetekkel, de a hordozóikkal is meghitt a kapcsolatom. Persze, hogy kíváncsi lettem a professzor többi történetére is!

Mindmáig szeretve tisztelem ezt a világot álmodást, ami nekem nemcsak minden eszképizmus Himalájája, de gyűrődéseiben, töredékességében is a mítosz maga. Egy sajátságos, a miénktől gyökeresen különböző világnézet legfontosabb kortárs lenyomata. Már ideje volt, hogy elétek kerüljön így, rendbe szerkesztve mindaz, amivel körbeszőttük az élményt ezen a blogon. A könyvről ajánlok először írásokat, aztán az életmű ide vágó többi kötetéről, A hobbit meséjével kezdve. Majd elidőzünk a történetekből született filmeknél. Utána körbesétáljuk a meséket és történeteket, amelyek szorosan véve nem kapcsolódnak Középföldéhez. Nem utolsó sorban megmutatjuk, mi olvasható el magyarul Tolkien, a nyelvtudós munkásságából. Végül néhány agymenés és beszámoló (kis színesek, mondanám, de nem igazán kicsik). De kezdjük először a Könyvek Könyvével. Hiszen évek alatt egyetlen írás helyett egész bejegyzés-sorozatban próbáltam elmesélni, miért ennyire fontos nekem, miért rajongásunk tárgya A Gyűrűk Ura:

A Gyűrűk Ura - A király visszatér (film)

Ezt nem gondoltam volna akkor régen, a bemutatókor, hogy  A két torony nyitányához képest a felütést lehet még überelni… ahogy Annie Collins, a vágó, Jamie Selkirk „digitális keze” megfogalmazta a bővített DVD egyik extrájában:  jó sokáig keresték a nyitó képet… ahogy a felfokozó zene alatt kivilágosodik a vászon, A Gyűrűk Urától mindenki valami szörnyet, valami hatalmas durranást vár… erre megjelenik vásznon egy apró kis tekergőző giliszta egy hobbitkézben. Olykor még most is felröhögök rajta. Ilyen apró momentumok tömegével fordulnak elő a három filmben – és én nagyon szeretem ezt a velünk eljátszó humort, ha intelligens. Főleg ha ilyen intelligens gesztusokba ágyazódnak a humormorzsák, mint e filmek expozíciói. A „mi történt eddig” képbe helyező összefoglalása helyett A király visszatérben megkapjuk Szméagol-Gollam eredettörténetét, a Gyűrűért elkövetett első gyilkosságtól a teljes átalakulásig. A tanítani valóan kíméletlen, Gollam által narrált képsorok képesek voltak ugyanúgy elmosni az előző film óta eltelt időt, mint Gandalf zuhanása a balroggal…

A három közül messze ez a legbonyolultabb film, egyszerre öt szállal egyensúlyoz – nincs is meg a kellő, monstre játékidő végéig kitartó, egységes ritmusa. A bővített verzió négy óráját legelőször a forgalmazó jóvoltából nagyvásznon csodálhattuk meg (a MOM park digitális termében, egy rajongóknak szervezett egész napos őrület keretében, ahol szépen egymás után levetítették mindhárom film bővített verzióját…), de azóta se tudjuk beiktatott szünet nélkül végigülni. Kemény, hogy ennek ellenére bennem maradtak hiányérzetek. Nem is igazán kimaradt momentumokat hiányolok, csak itt a végén valóban mélyen érintett néhány áthangoló, könnyítő változtatás – a hiteles motivációk korábban megejtett közérthetőre cserélésének következménye. Értem, hogy Théoden miért kérdi: „tartozunk Gondornak?”, kell ez a feszültség- és kételyteremtő gesztus, hogy annál erősebb legyen a végsőkig-eltökéltségének későbbi hatása – mégis mindig kényelmetlenül érzem magam, ha látom ezt a részletet. Kényelmetlenül érzem magam, ha látom „Középfölde szívében” Denethor vergődését – holott John Noble tökéletes a szerepében. De valahol rémületes, hogy ezt a sarkos gondolkodású katonafigurát (aki megittasult a hatalmától) mennyire tehetetlen vénemberré silányították – aki a városa védelmét is teljességgel elhanyagolja…

De ha már ő nem, akkor a parancsnokságot (szájtáti, bamba toronyőrök körében) bottal magának kipüfölő Gandalf  miért nem ürítteti ki azonnal a legalsó szintet, feljebb zsuppolva az összes civilt? Miért nem tömi meg pajzsfallal felálló dárdásokkal a zegzugos utcákat, miért nem rendeli Gondor legendás íjászait a felsőbb szintekre, hogy az érkező légicsapásra, a nazgul-röpködésre megadhassa a méltó választ? Egyáltalán: mit keresnek a dárdások a felsőbb szintek falán felsorakozva, a csata nézőiként? Azt kell mondjam, Középfölde legszebb várát e filmben ijesztően amatőr parancsnoki bagázs védi. És még hosszan lehetne sorolni az apróbb-nagyobb kifogásokat – mert a Helm-szurdok iszonyúan jól kitalált, és képre rögzített ostromához mérve ez a jóval nagyobb ostrom és ütközet valójában sajnos leginkább elnagyolt lett. A jól komponáltság helyett a legtöbbször csak jól néz ki. A hatalmas seregek madártávlatú egymásnak feszülése, és a nagy gonddal rögzített párviadalok és emberközeli kavargás között, a makro- és mikrotávlat közt alig akad valami, ami úgy reálisan, középkorian pontos, mint az Urukok falmászása és ajtódöngetése – s ami mégis akad, az jobbára vagy az ostromló orkokhoz, vagy a rohírokhoz köthető, ahol látjuk is a döntések megszületését, megvalósulását, sikerét és kudarcát…

Vannak iszonyúan jól elkapott párviadalok, és vannak szerencsétlenebbek. Gandalf és a Boszorkányúr párviadalának lehetséges kimeneteléről már írtam egykor, az Istarokról szóló bejegyzésben – megint értem, miért a módosítás (még nagyobb súlyt kap, hogy megérkeznek a lovasurak…), de ez a bothullatás a Fehér Mágushoz (aki hazavágott egy balrogot) méltatlan egy olyan ellenféltől, akit Aragorn az első részben simán lekardozott (még ha figyelembe veszem Mordor közelségét, mint erőemelő tényezőt, akkor is...). A Boszorkányúr égbe hatoló villámvarázspálcájától a bukásáig nincs egészen a helyén (és akkor a hadakozásra alkalmatlan, ám igen látványos láncos buzogányát már szóba se hozom…).

Miközben imádom, ahogy Éowyn és Trufa legyőzi. Az a komplett jelenetsor Théoden zuhanásától az Éowyntól és az élettől való búcsújáig akcióba oltott képi költészet. A film egésze tele van ilyen gyönyörűen vágott képsorokkal: mint Gandalf és Pippin megérkezése a Fehér városba (amit egészében ekkor látunk először…) a Denethorral való találkozással, a kis hobbit lovagiasságával, a Város Urának minden Gandalf előzetes figyelmeztetésére pedigrésen ülő szavával és a távozásuk után Gandalf monológjával Minas Tirith városáról - szóval ez az összességében majd negyedórás, összefüggő történés magasiskola a javából. Így kell egy pillanatig sem unalmasan felvázolni a szereplők közti szövevényes viszonyokat, lökni előre a történést, még a feszült várakozásban, a csata előtt. Áhítattal lesem még mindig a város urát szórakoztató Pippin éneke alatt azt a vereségbe hajszolt lovasrohamot – így kell vágni, hogy a legjobban fájjon! Imádom Aragorn és Théoden jelenetét Dúnharg sziklaerődjének peremén, és mindent, ami utána jön – a kettejük közti finom viszonyt, ahol Théoden a király, de Aragorn is jóval több, mint tanácsadó, hiszen az ő szava dönt. Imádom, ahogy Elrond elküldi a holtak ösvényére… És ha már szidtam a csatát, hát dicsérjem is: szeretem, ahogy hullámzik, ahogy a remény és reménytelenség a hősökkel játszik – nagyon becsülöm, ahogy a kamera a fókuszban tartja őket: hisz rájuk, az ő sorsukra vagyunk kíváncsiak.

És persze Frodó és Samu sorsára, meg a boldogulásukra a Gyűrűvel. Az önmagában óriási teljesítmény (koncepciótól a megvalósulásig minden alkotótól), hogy ez a történetszál a maga karcsú, lassúbb lélegzetű ritmusával meg tudja őrizni a súlyát a komplett filmmel felérő sűrűségű csata-szálak mellett. Nehezen emésztettem meg, ahogyan felépítik a Gollam agyafúrtságával szemben vereséget szenvedő Samut, akit aztán Frodó el is zavar – mert ez a változtatás megint a figurák hitelességének határait feszegette egy közérthetően rajzolt szituáció, egy válság kedvéért; de azt el kell ismernem, hogy mesterien lett képre téve: már az előző filmben megalapozott ellenszenvek mentén épül az elkerülhetetlenségig. 

Most, hogy sok év után újranéztük az egész trilógiát, kiemelkedőnek tűnt ez a jelenetsor, a pontos kompozíciójával. Pláne, ha tudod, Frodó és Samu szövegének felvétele közt (amit külön vettek fel) a forgatásba belekavaró külső körülmények miatt egy teljes év telt el (amikor Frodóét felvették, Szméagol szerepe még ki sem volt osztva, a jelenetben az egyik stábtag végszavazott…). Csodálatos példája ennek, hogy Peter Jackson hogyan tartotta meg a fókuszt a filmjében számtalanszor szinte a végtelenségig. Hiszen csak ennek az egy jelenetnek (a felvétel bonyolultságán túl) az utószinkrontól a felfényezésen át a háttér digitális festésén és a vágáson és a hangvágáson át a teljes sorsában meg kellett őriznie ugyanezt a víziót; mindezt át kellett tudja adni és megkövetelni a munkatársaitól – a fejében őrzött, forgatókönyvbe öntött eredeti szándékot őriznie kvázi egészen a bemutatóig. S a forgatás alatt mindezt egyszerre három filmmel művelte… Úgyhogy ha bármi kritikám van is - hiszen van, hiszen látjátok… -  azt a mélységes tisztelet és köszönet hangján fogalmazom.

Miközben tartom: ezek a filmek az eredeti történetnek a mai mainstream filmipar lehetőségtárához igazított becsületes kompromisszumai. Tényleg hígított koktéljai egy sokkal szigorúbban mítoszba ágyazott tündérmesének, amely valahol tényleg feljebb nyitotta a fantasytörténetek Pandora-szelencéjének tetejét, amikor könyv formában megjelent, de valójában nem fantasy – óriási elégtétel, hogy a filmek sem lettek teljesen azok. Hogy valóban felépült általuk egy virtuális Középfölde, a maga tájaival, a tájakat benépesítő kultúrákkal és ellenkultúrákkal, a városaikkal, a tárnáikkal, toldozott foldozott putrijaikkal akár – hogy a film vizualitását alapjában meghatározta, amit a legjobb Tolkien-illusztrátorok az idők folyamán képbe szerettek ebből a világból. Egyfajta realitást adott, mint ahogy a hallatlanul aprólékos díszletek, a funkciót szolgáló kosztümök, az a töméntelen képre szórt tárgy és kiegészítő, amit nem is észlel a szem, de mégis, összességükben egy a miénktől eltérő valóság gazdagságát sugározzák. Miközben látom a történésekben az egyszerűsítéseket, a kompromisszumokat: közben Középföldét látom. Ahol például a Gyűrű úgy pusztul el, olyan mindent belevonó, pontosan komponált módon, hogy felsóhajt bennem a rajongó: ez jobb, mint a könyvben…

És igen, számos vége van a filmnek, jó pár helyen abbahagyható volna, a legvége előtt – de ez is az eredeti történet sajátossága. Tolkien még ráérősebben szőtte a maga történetét az Utolsó Hajóig – szerintem nincs olyan rajongó, aki tiltakozna ezek ellen a jelenetek ellen; a győzelem pillanatától a koronázáson át egészen a tengerig tartó utazásig, ahol végül véget ér a Gyűrű Szövetsége. Samu aztán hazatér – de szerintem ott, az utolsó pillanatokban, a búcsúkor ezt súgta neki Frodó (amit elkerekedő szemmel hallgatott): „Drága Samu, Zsáklak kandallópárkányán ott vár az okirat, ami téged tesz az örökösömmé… amim volt, amim lehetett volna azt mind rád hagyom… Kezedre és eszedre is mindenütt szükség lesz… te leszel a történelem leghíresebb kertésze; és majd részleteket olvasol fel a Piros Könyvből, s megőrzöd egy elmúlt kor emlékét, hadd emlékezzenek a népek a Nagy Veszedelemre, s szeressék még jobban amúgy is szeretett földjüket. S ettől mindig annyi tennivalód lesz, mint senki másnak, és boldog leszel, mint senki más, amíg csak tart a te részed a Történelemben.” Szeretek hinni ebben.

A Gyűrűk Ura - A két torony (film)

Az a pár snitt az elején olyan mélyen belém hasított, ahogy egy filmfüzér második részének felütése ritkán. Annak ellenére, hogy ismerem a mesét, a Szürke Zarándok zuhanását követő gyászt az első filmben összeszorult torokkal élem meg, ahányszor csak elém kerül – akkor nem kaptam levegőt a lehetőségtől, minden gondolatot, szorongást (hogy el ne rontsák) kisöpört a fejemből, máig csak köszönni tudom, hogy átélhetem azt a zuhanást. A két torony felütése  (máig úgy vélem) filmes magasiskola; s nem is feltétlenül a megvalósítása, hanem az alapötlet okán – így kell belehúzni a félbehagyott történetbe az embert, hogy elfeledje a közben eltelt időt, hogy észre se vegye, ahogy felveszi a fonalat… Az a pár snitt az elején megvett, mégis mindennek ellenére borzasztóan felemás érzésekkel keltem fel a végén, a bemutatója után a mozi székéből…

Úgyhogy az évek folyamán ez a film vándorolt bennem a három közül a legmesszebb az első találkozáskor keltett érzésektől. Már akkor imádtam számos jelenetsorát. Gollam megszelídítését és az utat sziklák közt és mocsáron át. Trufa és Pippin kalandjait az orkok fogságában, a szökésüket és ahogy Aragorn olvassa azt a nyomokból. Ahogy felvillanyozott Rohan és a vele kapcsolatos összes momentum, hogy végre hibátlanul kerül elénk egy koherens, a saját múltját is tartalmazó kultúra – a történet első emberek lakta királysága. Az angolszászok lovon – ahogy az egyik extrában az egyik Tolkien-szakértő megfogalmazta. A Professzor ugyanis meg volt győződve róla, hogy egy nemesebb kultúrát söpört el a normann betörés. Néhány jegyzetében maga is így utal a rohírokra: belátva, hogy az elképzelt, Hastingsnál a normannok felett diadalmaskodni tudó angolszászok mintájára alkotta meg (mintegy elégtételül) ezt a lovas nemzetet – hiszen a szászokat ott épp a lovasság hiánya ítélte vereségre. A könyvet és valamennyire a hátterét is ismerve ez a nekünk rajzolt kép a lovasurakról pontosan olyan volt, mint amilyennek én is elképzeltem – a látvány minden eleme rásimult a fantáziám rajzolta képre, kiteljesítve azt. És ahogy a leírt történetük megvalósul, azt is szinte pislogás nélkül néztem (hogy le ne maradjak valamiről): Théoden megszabadítását, a Helm szurdokot, Szarumán belefűzött, tökéletesre feszített jeleneteit az áruló Grímával s Kürtvár hihetetlen ritmussal képre vitt ostromát, ami egyből a babazsúr-kategóriába száműzte az ugyanabban az évben elénk került A klónok támadása nagyszabásúnak szánt csatajelenetét…

De mélyen sértve éreztem magam a gyermekien álmosra rajzolt Entek miatt. A minden tekintetben elvesző méltóságuk miatt, ahogy a lassú gondolatok megfontolt görgetéséből kiveszik a mélység, ahogy a lassúságuk pusztán komikussá válik. Teljesen kiakasztott Aragorn szikláról hullása a csatában, a szerelmi háromszöget mélyítő, de úgy különben teljesen értelmetlen jelenetsor. Kicsit zavart az ostrom előtt a semmiből megjelenő tünde-segédcsapat. És nagyon dühített a teljesen indokolatlan, esetlen kínlódás Faramírral meg a Gyűrűvel. Aragorn sajátos kalandja a paci-puszival egyébként remekül végigrajzolja, hogyan teremt többletfeszültségeket a forgatókönyv és a rendezés. Hiszen ezt az első pillanatra felesleges feszültségteremtő kitérőt ügyesen használták fel egy gyönyörű jelenethez, amelyben Elrond megnyitja a lányának a sorsa mélységeit, hogy távozásra bírja. Meglepő mélységű, a Tolkien-i mű jegyzeteiből merítő, helyén való ajándék ez a rajongóknak – aminek a végén még egy kis feszültség (még egy kis érzelmi lembas) csomagolható előre: hiszen Arwen el is indul, hogy elhajózzon, ahogy Elrond óhajtja. Hogy aztán megint egy gyönyörű, saját ötletből hozzáadott jelenettel tartsák a történetben az alkotók, majd a harmadik filmben.  Jackson itt az eredeti történet viszonylag sima mezejére épít érzelmi hullámvasutat, de legalább a saját - némileg egyszerűsített, de filmnyelven szóló - rendszerében koherensen.

Ami a moziváltozat tekintetében a Faramír-szálból teljességgel hiányzik. Még csak nem is következetes. Akkor még nem tudtam: nyertek a producerek. Jackson folyamatosan feszegette a játékidő felső korlátját, aminek (jó tudni) a multiplexekben egy este leggazdaságosabban lejátszható filmek száma szab határt: ha túl hosszú a film játékideje, nem használhatók ki maximálisan a játszóhelyek. Így a sok egymásba csatlakozó, egymást feltételező jelenetekből álló szövevényben Faramír történetszálát nyírták értelmetlenre, hogy ne sérüljön az időlimit. Mert a bővített változat gyönyörűen helyre teszi mindezt – megint csak Jackson-i módon, sajátosan átértelmezve az egész szövevényt. Itt üt vissza, hogy a Gyűrű szinte önálló szereplő, aki gyakorlatilag mindenkinél erősebb – a hobbit is csak azért cipelheti, mert (hisz nincs benne hatalomvágy) hozzá fér a gonosz tárgy hatalma a legkevésbé. Ahogy Philippa Boyens az egyik extrában megfogalmazza: hitelrontó momentum lehetett volna, a teljes körülményvilág (a könyv) ismerete nélkül, ha Gondor ifjú kapitányát ez a csábítás meg se legyinti. Inkább felépítettek neki egy Boromírral közös jelenetet, ahol az apa, Denethor megalázza a kisebbik, folyvást vereséget szenvedő fiát… hogy legyen miért megörüljön a lehetőségnek, ami által Gondor kapitánya megmutathatja, hogy milyen ember… Megint egy Jackson-i érzelmi hullámvasút, amely viszont így, a szellemében alapjában bőven a könyv adta keretek közt marad, még úgy is, hogy Frodóék Osgiliathig érő kerülőt tesznek miatta.

A nézői fogadtatás egyértelműen jelezte: a producerek el vannak tájolva, az időlimit pedig a sima, egyvonalú blockbustereknek való. Jackson aztán gátlástalanul ki is használta ezt a harmadik filmben… mai fejjel örüljünk, hogy azt alapból nem bontották emiatt két részre. Az évek folyamán tényleg A két torony vándorolt bennem a legtöbbet, a bővített változat megtekintése után az ambivalenciából a feltétel nélküli, odaadó szeretetig. Most ott tartunk, hogy A Gyűrű Szövetsége jóval egyenletesebb teljesítménye ellenére a három film közül egyértelműen az alkotók által elkészítés szempontjából legnehezebbnek ítélt második film az abszolút kedvencem.

A Gyűrűk Ura - A Gyűrű Szövetsége (film)

Amikor először láttuk, (15 éve már…) halálra bosszantottam Timit a kifogásaimmal. Volt elég… ősrajongóként persze hogy minden kisebb-nagyobb változtatás bökte a csőröm. Később persze ez jelentősen finomodott, hiszen az összes lehető formátumban láttuk éppen eleget. Ahogy megfogalmaztam jóval később a Hobbit-filmek kapcsán (egy általam akkoriban sokra becsült filmes blog felületén, egy vitában): …Hardcore rajongó vagyok. Ez azt jelenti, hogy 85-ben olvastam a könyvek könyvét, és azóta számtalanszor. Mindegyiket. ( ) A Gyűrűk Ura-filmeket csak egy elviselhető kompromisszumnak láttam, a mai filmnyelvi divat és kötelező filmes klisék által hígított gyönge koktélnak - ha PJ-t és csapatát becsülöm, akkor azért, mert meglepően sokat mentett át a könyv szellemiségéből, és a várakozásaimhoz képest meglepően keveset erőszakolt rajta. Megszerettem idővel őket - de ezzel a bele fektetett irtózatos mennyiségű melót tisztelem meg, nem a végeredményt. Valóban megszerettem őket – és ebben komoly szerepe volt a bővített verzióknak. Tény, a bővített változatok jeleneteinek többsége a könyvért rajongók számára felért egy-egy engesztelő gesztussal. Úgyhogy amikor most a filmről beszélek, a soklemezes DVD-n megjelent bővített változatot tessék érteni alatta, a mozi-verziót ez a pár év, amit a bővített verzióval töltöttem, gyakorlatilag kitörölte. És tény, a megszeretésben szerepet látszott az igen bőségesen mért extrákon látható szeretet, szakmai alázat, lelkesedés, amivel a készítők a filmhez álltak…

Egyvalamit még tisztázni kell. …amit nem kérek (a filmeken) számon, mert a jelenlegi mainstream filmes feldolgozások összességének betegsége: a hiteles motivációk közérthetőre cserélését, a kényszeres és szájba rágott jellemfejlődést, a kötelező szerelmi háromszöget, az ütemesen ránk ömlő akció-látványorgia „értelmét”. Lehet másképp mozit csinálni ma is, csak nem adnak rá ennyi pénzt – írtam szintén abban a vitában. Van, amire hiába vesztegetnénk szót. Egy ennyire összetetten bonyolult látványvilágú film alapvetően csak a fősodorba képzelhető el. A fősodor produktumai viszont kivétel nélkül elsősorban üzleti termékek, és csak másodsorban lehetnek egy alkotói vízió következményei. Most, hogy hosszú évek után végre újra elővettük és megnéztük a filmeket, meglepett, mennyire erős vízióval bírt valójában a filmre vitelt illetően Jackson – s hogy a maga módján komolyan feszegette azokat a (valójában íratlan) szabályokat, amit a jelenlegi filmkészítő szem előtt tart, ha a befektetők pénzével szórakozik. Hogy valóban rajongói filmet készített, és minden akciómániája és trash-szeretete ellenére adaptív módon: Tolkien könyvének szellemiségét szem előtt tartva.

Szeretem, ahogy az expozíció elhelyez a világban, ahogy a térkép fölé azonnal odavetül a történelem – azzal a Jackson-i mániával, hogy annak is van ábrázolva. Hogy aztán megérkezzünk a térkép átvezetésével Bilbó dolgozószobájába, a Megyébe. A bővített verzió minden hozzárakott másodpercéért hálás vagyok az elején – szeretek Hobbitfalván időzni. A könyvben sajátosan elhúzott, a továbbiakhoz képest jóval lassúbb lélegzetű első pár fejezet, a nagyjából Bríbe érkezésig tartó hosszas felvezetés ritmusát csak ebben a pár snittben idézi meg a rendező – miközben valójában a film pontosan megtartott alaptempójának ágyaz már itt is. Szeretem, ahogy képes filmnyelven több tagmondatos, bővített mondatokban gondolkodni, ahogy a nézőpontváltások, a flashback, a párbeszédek és monológok egymással is beszélgetve adagolják a legfontosabb tudnivalókat. A Gyűrű jelentősége a születésnapi ünnepség előtt és után, Gandalf első távozása előtt és után tanítani valóan egyre nő; önálló szereplővé lesz, s akárcsak Gandalfról, Frodóról (vagy olyan fontos mellékszereplőkről, mint Samu, Trufa és Pippin) e „lélekkel vert tárgyról” is megkapjuk a legfontosabb tudnivalókat a film első negyedórájában. S ez az alaptempó később sem változik – miközben természetesen felgyorsul és lelassul a mesélés annak függvényében, hogy vándoraik épp milyen kihívással találják szemben magukat, mindvégig érezhető ez a pontosan megtartott lüktetés.

Ebben a filmben Jackson még maradéktalanul eltalálta az arányt a felpörgetett akció és a méltóságteljes, kifinomult jelenetek közt – talán azért, mert folyvást egymásba játssza őket. Mindezért elnézem a főhős fiatalítását, a pajkos kópékká alakított barátokat, a könyvben megszeretett viszonyok és motivációk egyszerűsödését minden fontos alak esetében – mert ez a film így valóban megszólíthatta azokat is, akik nem olvasták a könyvet. Például ahogy feszültséget teremt a puszta tényből, hogy fekete lovasok közelednek – a szélfútta, baljós Zsáklakban, a vállon ragadó kézzel, amely persze Gandalfé. Finom suspense a történetet nem ismerőknek, amely rajongói szemmel sem elviselhetetlenül kényszerű. Furcsát mondok: nagyon szeretem a forgatókönyv olykor könyvtől teljesen elrugaszkodott pillanatait, amelyek mégis hallatlanul pontosan mesélik az adott szereplő (és általa népe-kultúrája) motivációit. Például amikor Samu megtorpan a „határon” („…ez a legtávolabbi pont, amíg eljöttem hazulról…”), vagy akár azt a jelenetet, amikor az első Uruk felébred, és a születését rögtön gyilkossággal ünnepli. Az első a hobbitokról mesél finom empátiával, a második tökéletesen teremti meg ennek ellenpólusát.

Milyen furcsa – a vágás, a visszarévedések és nézőpontváltások által jóval kevésbé tűnik fel, mennyire egyvonalú valójában ez a mese. A hősök elindulnak, más hősök csatlakoznak hozzájuk, baljós erők fenyegetésében utaznak stációról stációra, baj éri őket és szerencse, eltévednek (olykor saját magukban is) és utat találnak (olykor saját magukban is), veszteséget szenvednek és ajándékokat kapnak, amíg aztán el nem válnak az útjaik. A párhuzamosan egy időben történtek helyett a gondolatok párhuzamosait kapjuk, például amikor Gandalf visszaréved Orthanc tetejéről való szabadulásának emlékére Frodó betegágya mellett. Az alkotók szeretni való következetességgel adagolják az információt, elsősorban a történetet nem ismerők figyelmét vadászva. Nem zavart, mert leggyakrabban ezekbe a pillanatokba került a könyv maradéktalan szelleme is, azok a többletjelentések, amiket a könyvet nem ismerők nem vehettek észre…

Rendkívül jól tipizálódnak már itt a különböző népek, s ahol mindez kissé félrecsúszik, az is csak utólag, a Hobbit-filmekből visszatekintve, azok ismeretében tűnik fel. Hogy a tündék alapjellemzője egyfajta androgün hidegség, hogy a törpök túlságosan földiek. Jóval kevésbé tűnik fel, hiszen a legfontosabb, „fajmegalapozó” szerepekben remek színészek játszanak ezeken a tipizálásokon messze túl mutató eszközkészlettel. Nézhető film és méltó adaptáció – az adott filmes-mozis környezetben; s ha ezt a második momentumot hozzárakom, csak gratulálni tudok a színészválasztáshoz. És nemcsak azért, mert a kevés játékidő ellenére a tünde szóra elsőre nem Legolas, hanem a Cate Blanchett által életre keltett Galadriel, vagy Hugo Weaving Elrondja ugrik be, s mert John Rhys-Davies tekintetében benne lakik a törpök méltósága – hanem mert a Boyd-Monaghan páros pont elég csibész, és az első adandó alkalommal lojális is (kiköpött hobbitok), mert Liv Tyler Arwenjének a lovasüldözés is legalább annyira jól áll, mint a legszebb tünde ruhák, mert a legkisebb mellékszereplőig mindenki a helyén. Nekem az első filmből Sean Bean Boromírja mellett (aki a bővített verzióban a megőrülés és önfeláldozás mellé megkapja a vezetni képes férfi arcát is néhány mondat erejéig) azért Christopher Lee Szarumánja a legkedvesebb, imádom a tekintetében nem egy jelenetben ott bujkáló vereséget.

Így, sok év után újranézve szeretett és maradék nélküli élmény volt – de tény, mára a rajongó beszél belőlem, ha erről a filmről van szó. Azért annyit még megjegyeznék: a legtöbb általam olvasott kritika valójában magát az adaptált mesét illette… az meg ugye, olyan, amilyen. Nincs benne jellemfejlődés, alig van benne minimálisan is aktív női hős, a szerelmi szál szinte plátói, valóban illethető a „túlméretezett cserkésztörténet” jelzővel, nagyon nem mai módon mesél. De én valójában ezt a történetet pontosan ezért szeretem. És ha valamiért, hát ezért tényleg hálás vagyok Peter Jacksonnak és több ezer alkotótársának – hogy ezen éppen a szükséges mértékig változtattak.