Valahol a nem dokumentált
múltban, ahol még sokkal több volt a hely és ráérősek a népek, amikor szabadon
kószáltak vadonjuk szélén az azóta mesekönyvek lapjaira száműzött lények is,
élt Sonkád falvában Aegidii Ahenobardi Julii Agricole de Hammo, azaz a nép
nyelvén Egyed gazda. Nem volt se vitéz, sem különösebben bölcs, de amikor úgy
hozta a sora, csodálatos kalandokba keveredett egy magának való óriással, meg
egy ősi királyi vérből való sárkánnyal. Még szerencse, hogy ránk maradt egy
beszámoló róla, melyet ugyan utólag, különböző forrásokból szerkesztettek össze,
népszerű históriás énekekből (s nem higgadt, józan krónikákból), de legalább
fennmaradt - és még nagyobb szerencsénkre méltó kezekbe került. Olyan higgadt,
józan krónikás kezébe, akit tényleg rendkívüli módon izgattak Britannia
történetének homályos fejezetei (még ha legelsősorban nyelvészeti szempontból
is), s aki így örömmel fordította mai angolra e regét...
Ez jobbára a legelső, amivel
Tolkien professzor a maga és gyerekei szórakoztatására kitalált mesékben eljátszott
- kedves öngúnnyal játszott el a saját filológusi hajlamaival. Engem boldoggá
tesz a tudós öniróniája, ahogy a kisebb és nagyobb mesék (elképzelt) filológiai
hátterét teremti meg először. A Gyűrűk Ura Nyugatvégi Piros Könyve és Bilbó tündéből fordított munkái (ami
amúgy "forrástörténeti" szempontból is számos komoly változáson esett át az
életen át tartó alkotási folyamat közben, a kezdetekhez, az Elveszett mesék könyvéhez képest) vagy ez a bevezetés itt Egyed gazda és Fenevér,
a sárkány kalandjai előtt egyrészt tényleg a szakma szeretetéből fakadó
játékok, másrészt minden szakmabeli bősz forrásmegjelölés-mániájának (ön)paródiái
is. Nagyon kevesen tudják annyira pontosan, mint egy kora-középkori szövegekkel
szöszölő tudós, hogy mennyire bizonytalanok valójában ezek a forrásmegjelölések
- s hogy valójában az emberiség igen jelentős (nemcsak nyelvészeti) kincseinek
jó részéről fogalmunk sincs, hogyan-miképpen, kinek kezéből-tollából, s
pontosan mikor születtek. Jobbára annyit tudunk csak, egy-egy régi legenda,
mítosz születéséről, hogy jó eséllyel nem azok bábáskodtak körülöttük,
akiknek a fennmaradt forrásokban tulajdonítják.
Azt elképzeltem már, hogy ez a
mese hogyan foganhatott. A fejemben forgó filmen Christopher Tolkien kérdezte
meg az apját, még gyerekként, egy helyi érdekű vasúton tett utazás közben:
"Miért hívják ezt a falut Sárkándnak?" Szívemnek tetsző gondolat,
hogy erre a professzor azt felelte: "Azért, fiam, mert itt egykor
házisárkányt tartottak". Ha lenne bennem némi filológusi hajlandóság (ami
hála az égnek, nincs), akkor ehhez az ártatlan képzelgéshez forrást keresnék a
kiterjedt életműben, a levelezésben, vagy a professzor fiának nyilatkozataiban
(s ha nem találnék, hát hamisítanék pár hamisítatlanul hiteleset). S máris
előttünk állna: egy-egy középkori rege a lejegyzésekor, vagy a sokadik
lemásolásakor hogyan-miképp nyert indokot, hogy egyáltalán megőrizzék az (amúgy
másra kitalált) kolostori bibliotékákban. Csak az ártatlan képzelgést cseréljük
ki például egy (semmiképp sem ártatlan) Bajnok lejegyzett próbatételeire, és a "gombhoz
a kabátot" jellegű keresés indokaként lássunk oda például egy
trónigénylőt, egy reménybeli püspököt, vagy egyéb hatalom-ácsingózót, aki a
saját (ősi és jogos!) igényeihez legitimációt keres.
Talán feltűnt, hogy nem a
történetet taglalom. Eszem ágában sincs elmesélni nektek ezt a pár oldalas
könyvecskét. Tessék elolvasni, egy óra alatt megvagy vele, és hidd el, jól
fogsz szórakozni közben. Fenevér feneette bátorságán és alkuképességén, a Király
igényein, Kormi kutya minden megszólalásán, a falumentő feladat halogatásán és
persze Egyed gazdán, ahogy egyre rátartibb lesz. A játékon, amivel általa egy
játékos kedvű, amúgy komoly tudományos eredményeket is publikáló (egyáltalán
nem rátarti) tudós játszik mesékben megőrzött, mintaadó hőseink
születéstörténetével - azzal, ahogy egymásnak meséljük őket. Ebben a mesében
megvalósítva a ma is általánosan (például a moziban) használt (szuper)hősénekek
meghatározó aspektusait és formakincsét, de egyben jóízűen ki is nevetve
aspektust, formát, mesélőt és mesehallgatót. Szeretem, mert ebben a nevetésben
valójában nincs semmi sértő - hiszen saját magán kezdi...
Valahol a jól dokumentált múltban
egy vágyakkal és fantáziával áldott ember (ráérősebben, mint amit a világa
lehetővé tett: egy életen át) szeretett volna elmesélni egyetlen, számára
világos összefüggésekkel előtte álló történetet. Egy életen át farigcsálta -
komoly felelősséggel járó tanári és tudományos munkája árnyékában. Közben
olykor elejtett némi forgácsot: pár verset, egy rajzos mesét Kürtő úrról, néhány karácsonyi levelet... Egy mesét a
festőről (talán leginkább saját magáról), aki egyetlen fát szeretne végre
úgy lefesteni, hogy valóban éljen. A
barátai, a gyerekei, kis irodalmi gittegylete számára - ahogy ezt a történetét.
Nem rajta múlt, hogy világhírre verődött.
(Ezt a könyvet először amúgy
kalózkiadásban olvastam - Giles, a sárkány
ura címen. Esetlenebb fordítás - és nincsenek benne lefordítva a nevek.
Pedig a nevek ennek a történetnek nemcsak a sava-borsát adják, hanem az
eredettörténetre is rávilágítanak, mint azt már fentebb kimerítően kifejtettem.
A bejegyzés nehézkes, többszörösen összetett (és zárójeles) mondataival pedig
szerettem volna egyrészt megidézni a professzor stílusát, másrészt élcelődni
rajta - élcelődni az élcelődőn, úgymond, aki nem átallta a sárkánynemölő hős
világmentő kalandjait (mese-mivoltán túl) ilyen szelíd fricskaként (is)
alkalmazni, a saját szenvedélyeivel szemben.)
Kiadó: Szukits
Fordította: Göncz Árpád
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése