2009. január 19., hétfő

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura I.

Elég felnézni a blogunk fejlécére, hogy nyilvánvaló legyen, kettőnk közös kedvence micsoda. Talán e mély kettős kötődés volt mégis a legnagyobb akadálya annak, hogy Tolkien varázslatosan összetett világának akármelyik eleméről írjunk itt – óriási kihívást jelent, és a megfelelés hatványozott kényszerét. Nem beszélve arról, hogy az egyetlen bejegyzésnyi „teret” úgyis szétfeszítené. Ennek fényében talán érthető, miért csak a legfrissebben megjelent Húrin gyermekei és a Kürtő úr kapott bejegyzést Timi által a kiterjedt életműből. A Gyűrűk Ura kapcsán alapos elemzések százai készültek, s a könyv ismertsége miatt is feleslegesnek véltem, hogy ajánlót írjunk róla, hiszen a filmek bemutatása után Tolkien művei „köztudatban vannak”. Marad hát, hogy néhány gondolatom osszam itt meg veletek, amit nem olvastam még sehol – s mivel nem ismerhetem az oly gazdag háttérirodalom minden elemét, nyilván van olyan reménybeli olvasóink között, akinek ezek a gondolatok sem mondanak majd újat.

Amikor elmerengtem rajta, hol is kezdjem, rádöbbentem, hogyan segíthet ebben maga a könyv. Úgy kezdem hát, ahogy a mester kezdte, elsőképp szóljunk tehát

A hobbitokról

Mondhatni, hogy a Hatalom Gyűrűjének – ha valóban saját akarattal bíró entitásként gondolunk rá, amely kedvemre való gondolat - legnagyobb tévedése a hobbitokhoz köthető. A másodkor végi nagy csatában Szaurontól elveszik a Gyűrűt, s az elveszejti Isildurt. A Gyűrű ezután elrejtőzik, s mikor felébred, a nősziromfölde tavai mentén élő hobbit-nép leghitványabb alakja, Szméagol, akit „legfőképp mindennek a gyökere és kezdete érdekelte; mély tavakba bukott alá, fák és növények tövében turkált, zöld halmokba fúrt alagutakat; már fel se nézett a dombok tetejére, a fák lombjaira, az ágakon nyíló virágokra” alkalmas alanynak tűnhetett a rejtőzködés befejeztéhez. Lám, egy olyan hobbittal kezdem, aki nyilván elégedetlen volt a sorsával, kiterjedt családjában betöltött helyével, akit tehát nem jellemez a „nagylelkűség, elégedettség, mérséklet”; akit a gyűrű csábítása annak megpillantásakor szinte rögtön gyilkosságra vesz rá. S aki aztán a Gyűrű akarata ellenére bújik el a hegyek gyökere alá, hogy majd ötszáz évig elő se jöjjön onnan. Mert Szméagol a harmadkor 2463. évében veszi birtokba kincsét, amikor Minas Ithil már rég a gyűrűlidérceké, Minas Morgullá lett, gonosz hellyé Gondor keleti határán; s Szauron újra elfoglalja Dol Goldur tornyát. Mondhatni a Sötét Úr mindent előkészített a visszatéréshez: gyűlt az ereje és szabad volt az útja az emberek királyságai felé. A Gyűrű az ő hívásának engedelmeskedik, amikor hagyja megtalálni magát; s lám, a hobbit-makacsság, ami most a mániákus birtoklásban nyilvánul meg, tétlenségre kárhoztatja a „drágaszágot”. Ura nélküle kénytelen visszahúzódni a Fehér Tanács elől, s visszatértét elhalasztani. (Mint látszik, egynémely ponton másképp értelmezem Gandalf beszámolóját, amit Frodónak tett a Gyűrűvel kapcsolatos kutatásairól.)

Szméagol-Gollam minden cselekedete akadályozza a Gyűrűt, vagy annak gazdáját. Amikor eljut Mordorba, és kifaggatják, elköveti tehát a legnagyobb árulást, amit csak lehet, látszólag a Gyűrű és Ura érdekében; sajátos kényszerpályára állítja a Sötét Úr gondolatait. Aki aztán képtelen letérni erről az ösvényről: elsősorban a Gyűrűt akarja megkeríteni, s nyilván hordozóját is leginkább Gollam alapján ítéli meg, és érti félre. Az, hogy a számára létfontosságú információ - a kincse megkerült - Gollam által jut el hozzá; alapvető lesz később ahhoz, hogy a Szövetség szándékait mindvégig rosszul értelmezze. És további hibák gyökerét veti meg azzal, hogy engedi elszökni Gollamot. Belőle soha nem válik igazán megfelelő eszköz, mert miközben mindent megtesz azért, hogy megkaparintsa „drágaszágát”, legalább ennyire meg akarja óvni attól, hogy Szauron szerezze meg. Így válhat kényszerű útitársává, vezetőjévé Frodónak és Samunak, aprócska cselszövéseivel akaratlanul is megóvva őket (a Banyapók-epizódonon túl gondolok itt például olyan jelentéktelennek tűnő részletekre is, hogy a Mordorban Frodót és Samut kereső orkok számára akaratlanul összezavarja azok nyomait), s lehet végül a Gyűrű és Ura végzete, mikor megkerítve végre kincsét, féktelen örömében véletlenül a Tűzbe zuhan. A történet legtragikusabb hőse ő, elgyötört és nyomorult létére a saját céljaiért az utolsó pillanatig küzdő, elbukásában nemesedő valaki.

Gollam már azzal is a Gyűrű akarata ellenére tesz, hogy Bilbó annak idején megsajnálja, és nem öli meg, mikor alkalma van rá. Bilbó szánalommal kezdi a Gyűrű birtoklását; így válik leginkább Gollam igazi hobbit-ellentétévé a történetben. Vajon mit láthatott benne Gandalf, a Hobbit történetének legelején? Miért „küldi el” arra a kalandra? Lehet hogy elég volt annyi, hogy a hobbit, örülvén a szép reggelnek, ami körülveszi, olyan szívből köszöntötte a mágust? Hogy úgy kezeli az idegent, minden gyanakvás és előítélet nélkül, ahogyan a hobbitok java bizonyára nem? Sokan, sokszor leírták, hogy Tolkien gyermekkorának vidéki angoljai szolgáltak leginkább a hobbitok mintájául, konzervativizmusukkal, a társadalmi formákhoz és együttélési normákhoz való makacs ragaszkodásukkal, az új és idegen iránt nem titkolt gyanakvásukkal, azt már kevesebben fejtik ki, hogy mennyi sajátos méltóság fért ebbe az életmódba, ahol a szegény helyzetét nem kellett szégyellje, munkájának megbecsült értéke volt, amit a gazdagnak illett kifejezni; ahol őt az esélyegyenlőség szappanbuboréka nem tette szükségképpen vesztessé is. Viszont leginkább ezért volt zárt és merev világ a vidéki Anglia. Bilbó egyszerű gesztusa ennek fényében lesz „többlet”. Derék hobbit ő, aki ha nem vágyja is, méltó a kalandra, s a kincsre, amit az úton meglel. A Gyűrű gonosz ereje csak „hazugságra” képes rávenni, amit aztán persze bevall. A Hobbitban leírt kalandok folyamán mindvégig megőrzi arányérzékét, józan mértékét (a Smauggal való párbeszédre, vagy az Arken-kőre és Bilbó békét teremteni kész gesztusára gondolok), a gyűrű birtoklása rajta formál a legkevesebbet. És itt rejlik szerintem a hobbitság kulcsa: a történet egészében a hobbitoknak van a legjózanabb viszonya a hatalomhoz. Alig is akad hobbit, aki többet akarna, mint amibe született, néhány kivételtől eltekintve nem vágynak a mások irányításának élvezetére. Bilbó olyannyira nem, hogy számára a megszerzett gazdagság is leginkább teher. Nem véletlen, hogy a történet folyamán ő az egyetlen, aki a maga akaratából képes lemondani a Gyűrűről (Gandalf, Elrond, de például Faramír is okosan kerüli vele az érintkezést, hogy ne is kelljen megkísértődnie, Galadriel úgy küzd meg a csábításával, hogy nincs a birtokában), s bár ebben Gandalf segítségére szorul, ez mit sem von le Bilbó teljesítményének értékéből. Tudtán kívül ő az egyik legfontosabb Szauron ellenségei közül, nem véletlen, hogy felkínálják neki a Halhatatlan Birodalom békéjét a tündék.

Mégsem ő a „legderekabb hobbit” cím birtokosa, hanem örököse, Frodó. Aki valójában a legfontosabb azoknak sorában, akiket a Gyűrű végül legyőz. Frodó ugyanis elbukik, akkor és ott, amikor már „csak el kellene engednie” a Gyűrűt. Sokszor utalok még így vagy úgy a filmre (dicsérve avagy szidva), és számomra az egyik legeredetibb rendezői ötlet volt, hogy Elrond Szauron veresége után Isildurt felvezeti a Végzet-katlanhoz. Isildur ott bukik el, az utolsó mozdulat előtt, ahol ezredévek múlva majd Frodó. Jackson nyugodtan élhetett ezzel az értelmezési szabadsággal, hisz arról a győzelemről, illetve Isildur döntéséről kevés adat áll a rendelkezésünkre – a Tanácsban hangzik erről el pár szó Elrond szájából. A Gyűrű első áldozata az emberek Vezére, az utolsó egy apró hobbit a Megyéből. Mégis, ezen utolsó áldozathoz vezetett a nehezebb út.

Frodó szemhatára Bilbó hatása által távolabbra terjed, mint honfitársaié általában. A Megyéről úgy gondolja: „a lakosai kimondhatatlanul ostobák, és nem ártana nekik egy földrengés, vagy egy sárkányhad a nyakukba”, persze mindezt azon szeretetteljes hangon, amiben benne van e „korlátoltság” kellemes hozadékainak ismerete, és a népe iránti szeretet. Kétségtelen, hogy a két agglegényt és néhány közeli barátjukat kivéve „minden Zsákos, Boffin, Tuk, Borbak, Turka, Hurka, Gödrös, Bögyös, Nagytüszőfi, Kotorék, Pozsga, Kürtös és Csülök” világlátása szinte a saját kertkapuján is alig terjed túl. Frodó különc-mivoltához elég is ennyi: hogy a maga módján nyitott a világra, nem átall csak a látvány kedvéért hosszú sétákat tenni az ismerős réteken, „nem a dolga után jár” mondhatja rá a többi hobbit, s még szóba is elegyedik mindenféle idegen vándorokkal, nem jön meg a „józan hobbit-esze”. S kell is mindez, a másféle felelősségtudat, hogy épp a megye védelmében nyakába vegye a világot, egy olyan küldetés végrehajtójaként, amiről pontosan érzi, messze túlmutat egy hobbit lehetőségein. Az útitársai, főleg Samu nélkül számtalanszor elbukna. A kalandok során, amikbe együtt keverednek övé a legkevésbé látványos, de messze a legnehezebb feladat: mindössze meg kell őrizze önmagát a Hatalom Gyűrűjével szemben. Kudarca jelzi, akármennyire is erős késztetések élnek bennünk, az átélt kínok és szenvedések akármennyire megacélozzák is az akaratot, eközben fel is emésztik a lelki erőt, s késztetéseink mögött mindannyiunkban van valami elemi módon korrumpálható. A passzív hősiesség keserű hónapjai után, a „ne tegyem meg, azt, amit egyre inkább magam is szeretnék” nyomasztó állapota után, ahelyett, hogy megsemmisítené a sötétséget, kihívja, hogy legyőzze. Mert a szenvedései által immár méltó ellenfélnek érzi magát. Miért gondolom ezt?

Mert Samut teljesen hasonló módon kísérti meg a Gyűrű, az alatt a rövidke idő alatt, amíg ő a hordozója. „Eszeveszett álomképek támadtak az agyában: látta, hogy ő, Csavardi Samu az Erős, a Kor Hőse, lángoló karddal, öles léptekkel vonul a sötétbe borult földön… s az ő parancsára Gorgoroth völgye egyetlen virágos- és gyümölcsöskertté változik… Megkísértésének idején ura iránt érzett szeretete volt az, ami leginkább segített ellenállnia: de valahol mélyen, legyőzhetetlenül ott élt benne a hobbitok józan esze is, jól tudta, hogy nem elég nagy ahhoz, hogy ekkora terhet vegyen magára… hogy ő voltaképpen semmi mást nem kíván, csak egy kicsi kertet, amit kedvére művelhet…” alig néhány óra alatt Samu ízelítőt kap mindabból, amire a Gyűrű képes, és megérzi, nem húzhatja az ujjára, mert akkor megtörné az akaratát. Frodó hónapok hosszú során át áll ellen az alattomos ellenségnek, miközben vándorolnak az ismeretlen végzet felé. Többször használta a gyűrűt. Tapasztalta a Gyűrű erejét Boromíron, s inkább magára hagyta társait, hogy őket ez a gyűlöletes kísértés ne kezdhesse ki. Látjuk, milyen stációkon át jut el végül oda, hogy a Végzet Hegyének szívében elhiszi: a maga módján méltó az őt kísértő hatalomra.

És nemcsak a tőr-ütötte, a Banya-csípte seb nem gyógyul be soha, hanem az az emésztő sóvárgás sem, a lehetőségeinken túlmutató, annál látszatra sokkal teljesebb, nemesebb életre. A sóvárgás, amit a Gyűrű keltett, ha csillapul is, nem múlik – erre Bilbó ad nekünk példát. Ez olyan, mint a kábítószerfüggés. És Frodó az a függő, akinek megsemmisült a kábítószere. Sóvárgása ezáltal csillapíthatatlan, nem csoda hát, ha nem lel többé önmagára a földön, amit segített megmenteni.

Az önmagunkkal való békét, minden kaland igazi jutalmát hű társa, szolgája, barátja, s végül örököse, Csavardi Samu leli meg. Sok szempontból ő járja be a legnagyobb utat, hiszen gazdáját szinte istenítő szolgából igazi barát, segítőtárs lesz, és méltó örökös. És bár csak egy kis kertecskére vágyik, amit a maga kezével művelhet, azzá lesz, amivé Frodó kellett volna legyen: egy közösség felelős, igazi vezetőjévé. Samu polgármester lesz, az újjáépítés, a Megye meggyógyításának nagy tisztelettel és megbecsüléssel övezett vezetője. Furcsa mód eléri azt, amivel a Gyűrű kísérti, viszont útja végén éri el, mikor már felnő e feladathoz; és olyan „hatalom” képes lenni, aki leginkább szolgál, s aki mindvégig megszólítható marad. Az egyik hiányérzetem volt a filmben, hogy Rozi a végén nem a Zsáklak ajtajában várja, persze azt a Megyét nem dúlták fel Saruman kutyái, a filmbeli hobbitok maguk nem tapasztaltak a vészből semmit, nem üdvözölték Samut, mint az egyik felszabadítót, nem látták, erejét nem kímélve hogyan - és Galadrielnek köszönhetően milyen eredményesen! – munkálkodik. (Viszont lefogadom, hogy a filmben, a visszatérés utáni kocsma-jelenetben ugyanolyan hevesen „üdvözli” Rozit, mint Aragorn Arwent. Azaz ha vezető nem lett is, legalább a női nem iránti elfogódottságát megtanulta leküzdeni…)

Kevesen akarják tudni, a hosszú úton mi esett a vándorokkal, Frodónak ezért van kevés becsülete – s persze azért, mivel egyszerű hobbitszemmel nézve ő szabadította Sömör Lothót a Megyére. Annál nagyobb megbecsülés jut – Samu mellett - Trufának és Pippinnek, a két hobbit ifjúnak. Akiket a kaland előtt akár ferde szemmel nézhettek családjaikban, a nagyhírű Borbak és Tuk famíliában, hiszen a rokonság „leghabókosabb” tagjainak, Bilbónak és Frodónak keresték a társaságát. Innen „nőnek fel” odáig, hogy Pippin thán lesz, Trufa Bakföld ura, úgy, hogy mindketten méltók e tisztségekre. (A filmben, ahol úri csirkefogók, mindenki által kedvelt szélhámosok és tolvajok, csak a lehiggadásig, megkomolyodásig juthatnak.) Kalandjaik közül, ahol számtalan módon bizonyíthatják a tételt, miszerint: „Ha úgy fordult, nem volt könnyű megrémíteni, vagy megölni őket; talán nem utolsó sorban azért is élvezték olyan fáradhatatlanul a földi javakat, mert szükség esetén le tudtak mondani róluk, és… derekasan viselték a sors csapásait”, talán a legnehezebb próbatétel az orkok fogságában töltött időszak volt. Nekem sok újralapozáskor ők voltak a kedvenceim, megtörhetetlen életszeretetük okán, s mert – a könyvben és a filmben egyaránt – olyan a szerepük, mint a fűszeré a sótlan levesben. Elbűvölnek újra meg újra, ami nem csoda, ha számításba vesszük, hogy Szilszakállt, a vén entet is képesek voltak „hamaribbá” tenni a szokottnál. Bár hiányzik belőlük Frodó tisztánlátása, érettsége, Samu kikezdhetetlen hűsége, állhatatossága; közelebb állnak hozzánk, oly sokat vétkező halandókhoz, és ezáltal azonosulni is könnyebb velük.

S most befejezem e tán túl hosszúra nyúlt bejegyzést azzal, hogy legközelebb türelmes olvasóinkat az istarokkal fárasztanám, illetve azzal az oldalam régóta furdaló kérdéssel: ki is valójában Bombadil Toma?


A sorozat további részei:
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura II.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura III.


Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...