Saját (?) szoba - Katona József Színház

Néhány hete egy exkollégákból álló baráti társasággal a Börzsönyben kirándultam, ahol is a szállásra érkezve (a festői Feketevölgyben) rémülten tapasztaltuk, hogy bizony itt az erdő közepén semmi térerő nincs. Adok egy percet, hogy mindenki maga elé képzelhesse, ahogy 14 felnőtt ember (átlagéletkor valahol 40 körül) magasba tartott mobillal rohangál a panzió kertjében legalább egy pici pötty térerő után kutatva. Spoiler: nem találtunk. Az első döbbenet után az egyik legjobb közös hétvégénk lett, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy végigbeszélgettünk két estét úgy, hogy senki sem pörgette az értesítéseit, nap közben pedig csak a minket körülvevő természet csodáira figyeltünk.
 
Hogy hogyan kapcsolódik ez az élmény Virginia Woolf Saját szobájához és az esszéből készült színielőadáshoz, a poszt végére, remélem, kiderül.

Képek forrása: Katona József Színház 

 
Első ránézésre nem adja magát, hogy Woolf 1929-es esszékötetét, mely két korábbi egyetemi előadása alapján íródott, s melynek kiinduló témája „A nők és a regény” viszonya, színpadra állítsák. Annál nagyobb a meglepetés, hogy az előadás, ami egyfajta irodalmi performansz, mennyire jól működik – és mennyire jól illeszkedik Woolf munkásságához és a saját korában kifejezetten arcpirítónak számító hangvételű (mai szemmel nézve egyébként meglepően humoros, már-már pajkos, csevegő) esszéjéhez.
 
A performansz elkövetője S. Judit, a 29 éves művész (Tóth Zsófia egyszerre esetlen, dacos, hisztis, érzékeny, gyermeteg és koravén alakításában) aki láthatóan alkotói válságban szenved, és akinek személyes életére, alkotásaira, művészi hitvallására a legnagyobb hatást Woolf gyakorolta. Saját elmondása szerint 16 éves kora óta rajongója, őt tartja a legfőbb tudatformálójának és nem kizárt, hogy az előző kapcsolata arra ment rá, hogy a barátnőjének minden helyzetre tudott egy Woolf-idézettel válaszolni. S. Judit imádja Woolfot, szeretné a legjobb barátjának tudni, ugyanakkor dühös, nagyon dühös. Mert nő, mert alkotó, mert fiatal és mert pénztelen, a korszellemnek megfelelően az egész világra dühös, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, arra is, akit a legfőbb inspirációjának, barátjának, az őt egyedül értő orákulumnak tart. Dühös Woolfra, mert félrevezette. Mert azt ígérte, hogy ha még száz évig élünk, és meglesz az évi ötszáz fontunk meg a saját szobánk, akkor szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk. És most itt vagyunk, 2026 tavaszán, és S. Judit nem érzi, hogy lenne szabadsága, bátorsága, ahogy nincs évi 500 fontja sem, saját szobája meg egy lepukkant albérlet, ahol akkora a kupi, hogy az ember még akkor is képtelen lenne megtalálni a saját gondolatait, ha a folyamatosan beszűrődő valós és virtuális zaj engedné, hogy gondolkodjon. De nem engedi, mert a figyelmünket magáénak követeli száz algoritmus, mert egyszerre több tucat összefüggéstelen szó pörög a fejünkben, amik nem állnak össze egésszé, mert annyi felé esünk szét, hogy képtelenek vagyunk követni. Mert ha elfáradunk, pihenésképp görgetünk egy kicsit. Amikor elhangzik a kérdés: „Ma hány órát pörgettél Reels videókat írás helyett?” nem csak mi szisszenünk fel a közönség soraiban.
 
Erre a megélésre épül a szemináriumi előadásként keretezett performansz, ami ott kap szellemes csavart, hogy a közönség soraiból a színpadra sétál Virginia Woolf (Hay Anna a görnyesztett testtartásától a citromsárga harisnyájáig annyira tökéletesen idézi Woolf alakját, hogy most egy darabig nem fogom tudni függetleníteni tőle a fejemben élő Woolf-képet), és kéri, sőt, felszólítja S. Juditot, hogy tessék, pöröljön vele. Győzze meg a saját igazáról, mesélje el, miért nem tud írni, ha egyszer Woolf szemszögéből nézve akkora szabadság birtokában van, mint nőtársai soha előtte a modern történelem során. Miközben S. Judit ráönti dühét, hogy az agyatlan munkája, amiből épp meg tud élni, így; a zajos albérlete, ahol nem lehet gondolkodni, úgy; a minket körülvevő világ hangzavara, hergeltsége, felfokozott állapota, amiben nem lehet lenyugodni, amúgy; aközben Woolf szépen végigvezeti őt (és minket) az esszé központi gondolatán. Vagyis hogy az elmúlt évszázadokban a nőknek milyen lehetőségei voltak az alkotásra. Shakespeare elképzelt Judith nevű húgától (S. Judit!), Aphra Behn-en és Mary Carmichaelen át eljutunk Jane Austenig és a Bronte nővérekig. Woolf mesél, nőkről, akik nem írhattak, akiknek csak pörköltfőzés és zoknistoppolás jutott; nőkről, akiket a férfiak annyira tartottak, mint a Man-szigeteki farkatlan macskákat (érdekes, de valójában haszontalan állatfaj); nőkről, akik belehaltak az igyekezetbe, hogy bebizonyítsák, mások, mint a férfiak által róluk kialakított kép – s miközben mesél, S. Judit testén megelevenedik a felsorakoztatott irodalmi szereplők sora. Direkt a megfogalmazás, a szereplő saját dühe és időnkénti kitörő hisztije épp annyira fogja vissza az átlényegülést, hogy teret adjon a részben a kivetítőre, részben a testére vetített képeknek – így válik a performansz teljessé, és lényegül át S. Judit alakja egyszerre a saját előadása anyagává, Woolf előadásának szereplőjévé és az elképzelt Shakespeare Judittá vagy az őt elveszejtő színházigazgatóvá. Valós elődeink, tudatformáló olvasmányaink, magunkévá tett eszméink, képzeletbeli hőseink és saját dühünk, hiányaink, tragédiáink így formálnak minket egy egésszé.
 

Mire eljutunk Woolf koráig és irodalmi alakjáig (aki egyáltalán nem biztos, hogy azonos a színpadra lépő írónővel – hisz Woolf mint „irodalmi alak” is magában hordozza azt, amit a kortársai és az utókor ráaggattak) addigra S. Judit dühe mintha csillapodna, de messze még a józanság. Amikor felteszi a kérdést: „Te hogy tudtál nem dühös lenni?” akkor megrezzen a léc, hisz tudjuk, mind tudjuk, mi volt az ára annak, hogy Woolf tudott nem dühös lenni. A művész, aki mindent feláldozott a fehér izzásért, hogy ne vörösen izzó haraggal írjon, ahogy Charlotte Bronte - „Mindig dühödten fog írni, mikor pedig higgadtan kellene írnia. Esztelenül fog írni, mikor pedig bölcsen kellene írnia. Magáról fog írni, mikor pedig a hőseiről kellene írnia.” -, ez a művész belehalt a dühe megzabolázásába. Képes volt elnyomni a haragot, csapóajtó mögé száműzni a démonait – ideig-óráig, egy-egy remekmű megszüléséig, hogy aztán újult erővel csapjanak le rá. Ez volt az ár. És így nyomta el az érzéseit is, köztük a legszebbeket, az életét végigkísérő nagy szerelem, Vita Sackville-West iránt érzetteket. S. Judit és Woolf immáron egyenrangú baráti beszélgetéséből kiviláglik: a fehér izzás megkövetelte józanság és zabolázottság munka, iszonyú nagy belső munka, amit nem helyettesíthet sem a saját szoba, sem az évi 500 font, sem a társadalmi „engedély” hogy már írhatunk. Olyan munka, ami bizony jár járulékos károkkal is.
 
Ez a belső munka megspórolhatalan abban is, hogy levetkőzzük jelen korunk állandó nyomását, a társadalmi elvárásokat (mikor szülsz, miért nem szülsz, mikor léptetnek elő, miért vagy ilyen karrierista, mikor veszel nagyobb lakást, minek neked nagyobb lakás, miért nem veszed fel a telefont, miért pörgeted állandóan a telefont); a ránk zúduló zaj-, kép-, információáradatot; a mesterségesen generált indulatokat (háborús pszichózistól „nőügyeken” át, melyekkel nem foglalkozunk, megélhetési válságig és értelmetlen munkákig); hogy gátat szabjunk a mindenhonnan ránk ömlő ingerek árjának. És itt kanyarodnék vissza a nyitóképig, az erdő közepén egzaltáltan térerőt kereső és nem találó kirándulócsapatig. Mert amikor Virginia Woolf egy kvázi vezetett meditáció keretében arra szólított fel minket a darab végén, hogy hunyjuk be a szemünket és képzeljük magunk elé azt a „saját szobát” és környezetét, ami minket, egyénileg segítene az alkotásban, én odaképzeltem magam az erdő közepén lévő panzióba. Ahova bármikor áttelepíteném a saját kis szeretett dolgozószobámat, és nem lenne más, csak én, a laptopom, az erdő zúgása és a madarak csicsergése. Mert nem a körülmények és nem az engedélyek hiányoznak ahhoz, hogy alkossunk – hanem a figyelem és a nyugalom. Ezt pedig, tetszik vagy sem, magunknak kell megteremtenünk, és főleg magunkban. A „saját szobáját” mindenkinek magában kell megtalálnia.

Ígéretek, garanciák pedig nincsenek. Munka van, fáradhatatlan. Ahogy egyébként Woolf eredeti szövegében is szerepel… Mert bizony nem ígért ő semmit. Így nincs is miért pörölni vele.
 
„Mert meggyőződésem, hogy ha még száz évig élünk – és most közös életünkről beszélek, a valóságos életről, nem arról, amit külön-külön élünk végig, mint egyedek –, és meglesz az évi ötszáz fontunk meg a saját szobánk; ha szokásunkká válik a szabadság és a bátorság, hogy azt írjuk, amit gondolunk; ha sikerül egy kicsit elszakadnunk a közös nappalitól, és nemcsak azt vesszük észre, hogy az emberek milyen kapcsolatban vannak egymással, hanem azt is, hogy milyen viszonyban vannak a valósággal; és ha önmagában nézzük az eget is, a fákat és minden mást; ha magunk mögött hagyjuk Milton kísértő úriemberét, mert egyetlen ember sem zárhatja el a szabad kilátást; ha szembe merünk nézni azzal a ténnyel, mert tény, hogy nincsenek oltalmazó karok, amelyekbe belekapaszkodhatunk, hanem egyedül megyünk, és hogy nemcsak a férfiak és nők világához van közünk, hanem a valóság világához is – akkor eljön az alkalom, hogy a halott költő, Shakespeare húga újra felöltse testét, melyet már annyiszor le kellett vetnie. Ő, aki éppúgy névtelenektől nyer életet, mint a bátyja, azoktól, akik az elődei voltak, meg fog születni. Mert előkészület nélkül, a mi erőfeszítéseink nélkül, eltökéltségünk nélkül, hogy meg kell születnie, nem remélhetjük, hogy meg is születik, így lehetetlen. De fenntartom, hogy el fog jönni, ha munkálkodunk érte, és az ilyen munkának szegényen és névtelenül is van értelme.”