Alessandro Baricco: Történet

Ez a könyv 19 évet várt, hogy végre elolvassam, türelmesen várta az idejét a polcunkon. Amikor Timi megvette nekem, már annyi dédelgetett gondolat rakódott egymásra a szerzőtől bennem, hogy felért úgymond a mennyezetig – s aztán, ahogy rétegződött-préselődött az olvasott, a Selyem, a Tengeróceán, és társaik, már az újabb érkezőket vettem inkább kézbe. Mostohán bántam vele. Holott legalább annyira, ha nem még inkább figyelemre méltó, mint amennyire az egykor elragadónak érzett, létemben gyökeret eresztő, kedves kötetek.

Egy szemernyit sem árulhatok el abból, mi történik benne, mert megölném vele. Nem azért, mert fordulatos, mert meglepetés, mert csavaros a cselekménye, hanem mert az ízei olyanok, mint egy süteményé: a rétegek egymásra rakódásából kibomló élményért érdemes elolvasni. Miközben elmeséli, hogy a szerelem, a barátság, a bajtársiasság, s mindezektől való fosztásunk is a fejünkben van. Hogy mindez tényleg velünk eső történet, egymásnak megélhetetlen rétegekkel akkor is, ha éveken át egymás mellett utazunk egy furgonban, Steinway zongorákkal házalva és zongoraleckét adva a vásárlásért; hogy a szerelem, a barátság, a bajtársiasság foszlása hazugságokba ágyazott mese is, ahogyan Libero Parri, a szerelő, és D’Ambrosio gróf bajtársak. Az ambróziától sokan elkárhoztak... mondja egy másik kedves elgondolóm, és sajnos igaza van.

Nem árulhatom el, csak talán a meglepetést – hogy mennyire meglepődtem. Hogy ez a kifinomultan egyszerre bensőséges és távolságtartó, könyvek során át végletekig csiszolt történeteket elénk táró beszédmód (ha megfelelően választasz hozzá nézethelyet) el tudja mesélni a lövészárkot, Piavét, Isonzót, az egész borzalmat a maga teljes kíméletlenségével. Az értelmetlenség biztos tudatában a rá rajzolt értelmeket. Mert a képzeletünkben vagyunk szerelmesek (olykor a test boldog mozdulatai nélkül is örökbe maróan), de ott keressük az ön- és egyéb igazolások utólagos békéltetését is. Hogy így történet az életünk: az így belecsempészett, akár csámpás értelemtől. Amivel megtagadnánk azt, ami természete szerint értelmetlen - vak bérgyilkos, hogy megint egy másik kedves elgondolóm idézzem. Csak azért, hogy lássátok, a szerző melyik ligában írja makacsul az elménkbe a versenyköreit.

Sokadszor látom Alessandro Bariccótól, ahogy elindul a kedves, optimista millennium-környékből (hogy haza is beszéljek, mintegy csalva, mert ő is ezt teszi: ez a kötete a Novecentonál is olaszabb); elindul egy korábbi századforduló kincstári optimizmusából, és nem értelemszerűen a kiábrándulásba érkezik. Ami gyönyörű bukfenc, hol erősebben, hol kevésbé mesei – de tudja, hogy az életünk történet, amit lehet, hogy csak az ideális versenykörrel tudunk elmesélni egyetlen másiknak, aki talán megérti – egy beautózható versenykörrel, ahol a létünk futott, önismétlések tanító rendjében. Az életünkben (ahogy történni szokott) mindig mást és mást belevonva a kanyaríven tapadásba, de ugyanazokon az íveken, amíg csak nem tisztul ki: miért így rajzoltunk pályát.

Sokadszor látom, mire való az írásművészet. Hogy ami pár szóban elmesélve tankönyvi és művi, az a történetben élő – hogy a kivételesből, aminek drága kortársam is makacsul krónikása, hogyan lesz a történetében hitellel megélt szabály, megértés, szeretet – hogy hogyan segít megérteni az egyáltalán nem kivételesnek érzett hétköznapi működéseinkben a rejtett törvényszerűt. A szeretet, a szerelem, a barátság, a bajtársiasság érzetét. Azzal, hogy történetbe vonja. Ez a könyv 19 évet várt, de érzetem szerint nem várt hiába. Ez reménnyel kell töltse a többi, polcainkra hívott lelkes tárgyat is – hogy hátha kézbe kerülnek, hogy hátha kibomlik és szárnyra kap a lapjaik közé szorult történet. Ahogy az a mese kapott hallatlan távlatokat attól, hogy várakozása végén pont a megfelelő pillanatban került a kezembe.

Olvassatok.

Kiadó: Helikon

Fordította: Balkó Ágnes