2012. augusztus 29., szerda

Roger Zelazny: A fény ura


Meglehetősen stabilan és ugyanakkor bizonytalanul emlékszem az első alkalomra, amikor rácsodálkozhattam Roger Zelazny műveltségeket könnyedén hajlító írásművészetére – a körülmények az idő homályába vesztek, de a hatás fémes íze most is itt van a számban. Nem emlékszem, hogyan került a kezembe anno a Galaktika 62. száma – hogy könyvtárosként markoltam fel azzal az ominózus köteggel együtt, vagy az egyik „lakó-állomáshely” kamrájában hagyta egyéb kincseivel együtt az előző albérlő, vagy ezt épp megvettem az újságosnál; no, erre nem emlékszem… rendszeres, de igen rendetlen olvasója voltam a magazinnak akkoriban, lévén alapjában rendetlen ember. Viszont arra maradéktalanul emlékszem, mennyire szíven ütött a ’85/2. számban található Zelazny novella: A Mars rózsája, pedig elsőre nem is értettem igazán.

A novella főszereplője, a költő sajátságos döntése ütött szíven, hogy egy önmagát halálra ítélő kultúrának a Prédikátor könyvét olvassa fel, mintegy a tovább-létezést propagálandó. Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor, felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, amelyen munkálkodék…szól Károli archaikus fordításában a Biblia egyik legkeserűbb felütésű könyve. Lassan, sokadik olvasásra értettem meg, hogy a nyertes, expanzív kultúra legmélyebb tükörbenézését miként értékelheti a vesztes a létezés melletti érvként. S félek, ha most elővenném azt a Galaktika-számot, még mindig az a régi érzés fogna el: hogy elbűvöl, de színről színre még mindig nem látok a történet mélyére. Tűzoszlopként emelkedett ki abból a számból ez a szöveg, pedig ott figyelt mellette két szellemes Herbert W. Franke, Brian Aldiss Álom és kész című írása az imagéppel, meg a strandlakó halhatatlan hobókkal; egy összefoglaló a japán SF világáról – ami után le kellett vadásznom A sárkány halála két kötetét. Sokszor gondolom úgy, hogy az volt a hazai sci-fi fénykor – de lehet, hogy csak akkor voltam fiatal.

Úgyhogy A Fény Ura megjelenése nekem valódi csemegeszámba mehetett volna; valamiképp elkerült mégis ez a könyv – vagy én kerültem el, valamiféle tudat alatti okból. Olykor vagyok így: egyfajta sznob gyávaságból tartóztatok meg magamtól éltető hatásokat, nem kockáztatva úgymond az első ízlelés velőt rázó sokkját elhomályosító továbbkóstolgatást. Így vagy úgy, csak most került sorra ez a hindu mitológiába oltott gyarmatos sci-fi, a vallásfilozófiai szószon puhára párolt, saját tömör szöveg-szerkezetén úgymond „fedő nélkül” tovább pirított, társadalmi mondanivaló mártásával nyakon öntött kalandregény-főzet. Próbálok a lehető legszórakoztatóbban mellébeszélni, mert először ajánlani szeretném azoknak, akik nem ismerik – és nekik vétek lenne bármit is feltárni a sokrétű, fordulatokkal alaposan telipakolt cselekményből.

Már nem érdekes. A hal bekapta a horgot. Már jön is: ki a nirvánából, be a lótuszba… Olvasási érzetre a könyv vastagabbnak tűnik – és ezt nem úgy éri el, hogy szöveg-érzetre tömény. Jól gördülő, könnyed leírások és humorral átitatott párbeszédek váltogatják egymást - csakhogy Zelazny mondatai javarészt iszonyúan sokrétűek, minél több kultúrát szívott magába valaki, annál több réteg tárul fel belőlük. És nemcsak a kultúrák mélységei, hiszen olykor a humort is ezekbe a rétegekbe rejti. Alig odaillő jelzők, komplett – s jobbára profán – „ige”megidézések (mint ez az idézet fentebb), nevek és halmozásuk lehet szíven ütő mélység, humorforrás, olykor mind a kettő.

Mégsem tömény – a rétegek egy részének ismeretében (az a gyanúm: akár nélkülük is) bőven élvezhető a könyv. Ráadásul mindezt kifinomult irodalmiságot alpári momentumokkal jól keverő, de alapjában közérthető nyelvezettel építi fel az író. Ezért is merem ajánlani bárkinek. Majd szétveti az elméd a beszívott számtalan kultúra, virtuóz módon szörfözöl köztük? Olvass Zelaznyt! Szétesztétizálod a Micimackót is? Olvass Zelaznyt! Soha nem jutottál tovább a Csillagok Háborúja gondolati mélységeinél? Olvass Zelaznyt! És főleg: azt hiszed, a sci-fi egyfajta önkielégítő fantáziabetegség? Olvass Zelaznyt és szobád homályában titokban szégyelld össze magad. Tudjátok mit? Olvassatok Zelaznyt. Legfeljebb többé nem hisztek nekem.

Eddig az ajánló. S innentől gátlástalanul ugrok fejest a könyvbe, úgyhogy a továbbiakban azokhoz szólnék, akik már olvasták.

Követői úgy hívták, Mahasamatman, és istennek hitték. Ő viszont inkább elhagyta azt, hogy Maha-, meg hogy –atman, és magát csak úgy nevezte: Sam. Ő sosem állította, hogy isten. De persze azt sem, hogy nem az. Az adott körülmények között egyik állítás sem vált volna a javára. A hallgatás ellenben igen. A legnagyobb kérdés: Buddha-e Lord Kalkin? Megvilágosodott-e? A maga részéről készséggel ismeri el, hogy csaló, hogy csak egy kultúrával jól felszerelt machiavellista, pragmatikus, aki a céljai érdekében bármit képes felhasználni. Akár egy komplett reformer vallást, a buddhizmust, a társadalmi célért a hitet, a társadalmi értelemben kővé merevült hindu alapú berendezkedés ellen a legkézenfekvőbb megnyitható szellemi játékteret. Akkoriban Sziddarthának nevezi magát – ez is a Zelazny-féle humor: idézőjelbe tenni minden ide vonatkozót.

Holott csak hallgassuk a gyarmatosult idegen világ egyik energialény őslakóját, az egyik Rakasával folytatott párbeszédet: Sam…melyik az igaz út? …Honnan tudjam? A halandók Buddhának neveznek. Csak mert gyötri őket a nyelv és a tudatlanság. Nem. Láttam a lángodat, és a Fény Urának neveztelek. Őket is leláncolod, ahogy minket, és felszabadítod, ahogy minket…Az vagy, aminek mondod magad. Deklarálja az energialény, aki a másik senkire nem emlékeztető energia-formája által bármilyen testben felismeri a vele beszélő igazi természetét. Elgondolkodtató távlat. Sam eredetileg csaló volt, de aztán némi gépi segítséggel, büntetésből megjárván a nirvánát, megvilágosult lett? Vagy épp a Rakasák vezérének megszállta alatt megesett lélekláng-tuning (Valaha mi is testet viseltünk, és még emlékszem, hogyan erősítsem meg úgy a lángot, hogy a testtől függetlenül égjen…) okán „szabadult fel”? Vagy minden iróniája alatt mégiscsak magától ért fel a fényig? Ezt mindenki döntse el maga.

Zelazny „idézőjeleit” azok fogják a legszórakoztatóbbnak találni, akik ismerik a hindu pantheont, az Upanisadokat, Ráma és Krisna legendáit, valamilyen szinten a hindu mitológiát. Mert az írói irónia mindig kétfelé mutat: egyfelől a sajátvilága kedvéért megtett „alkalmazhatósági módosítások” a saját kultúránk eszmealkalmazásainak morbid tükrei, másfelől mindig belecsomagolja e változatokba a mitológiáról kialakult véleményét is. Komolyan mondom, érdemes egy kisebb terjedelmű kézikönyvet végiglapozni miatta (pl.: Tóth Soma László: Egyszerűen és érthetően a hinduizmusról – kevéssé ismert, de pompás kis könyv), amúgy sem árt ezt a sokrétű világképet valamennyire ismerni, s A Fény Ura ehhez remek, szórakoztató apropó lehet. Csak hogy még több rétege nyíljon, még több bájosan gonosz utalása bukkanjon elő a homályból. Mert van belőlük bőven.

Érdekes a műfaji kérdés. Mi ez? Ha az író nem deklarálná egyszer csak, hogy ez itt egy túlélők által erőszakkal gyarmatosított telepesbolygó, akkor a mai terminológiákkal lehetne akár urban fantasy. Ez is, az is, amaz is. Műfajilag besorolhatatlan A legjobban még a Molyon Vicomte által megalkotott proto-poszthumán SF terminológiai kísérlete tetszik - mert persze itt az Elsőkből mutáció és technika árán lett úgymond „isten”. S csak meg kell nézni, hányszor tréfálkoznak a maguk attribútumaival, az egész „istenesdit” hányszor teszik maguk is idézőjelbe. Ez itt kérem egy technoelit, amely mitikus ruhát húzott. Avagy az idő által ez a ruha, ez az álca már inkább az arcuk? Annyit játszották az istenjátékot, hogy kvázi át is lényegültek? Erre is akad a szövegben utalás nem egy, gondoljunk csak a lelepleződő Brahmá-Margaret dühére, avagy Olvegg mondatára a taknyos orrú, kétes hátterű, harmadik generációs Jamáról: Most már tényleg halálisten, de ez nem gúnynév, hanem titulus…

Ja és a társadalmi reformer szerep. Kétségtelen, hogy Sam jobban „élni hagyná” a sokadik generációs, hindu középkorból technoreneszánszra ácsingózó népességet. De alapvető struktúrákhoz nem nyúlna ő sem. Például az újratestesülés. A kiérdemelt új test kérdése, amely egyfajta halhatatlanságot biztosít. Merthogy ehhez a halhatatlansághoz valaki más halála kell. Miért, mit gondoltatok? Az újratestesülő a Karma Urainak engedélyével és technikai közreműködésével fiatal testbe költözik. Amelynek előző gazdája nyilván mehet a pokolba. S e gyakorlat nem szúrja Sam szemét – mondom: pragmatikus. Csak a változás magvát akarja elvetni, az irányát megmutatni. És nem megszabni a menetét. Mert minden „menet-megszabási kísérlet” a hindu jellegű, merev kaszttársadalmakhoz vezet. Történjen változás és szülessen rá válasz – és az emberiség maradjon elég rugalmas a válaszadáshoz. Ez is lehet körforgás – de nem szabályozott.

A régi időkben nem volt ez a sok vacillálás az ember elméjével. Ha az egyik Első megújulást kívánt, csak kifizette a test árát és megkapta azt. Meditáljunk ezen a részleten. A Sam által preferált „Karma Urai helyett a testboltok” projekt csak annyit jelent: az eddigi ideológiai szűrés helyett eztán megint a vagyon szűr majd. Na, akinek jutott némi józan ész, annak így a huszonegyedik század elején ebből lehet a leginkább elege. Épp eben a zsákutcában toporgunk – no, ezt a réteget az idő pakolta Zelazny könyvére, aki még valamiféle gyakorlatiassággal (minden kritikája ellenére) foglalt állást a maga idején a totalitáriussal szemben. Persze a lényeg: akármi szűrjön is, a könyv világának „jövendőjében” továbbra sem lesz veszélytelen buli természetes úton alsó kasztbeli – avagy szegény - kívánatos alakú testbe születni, merthogy azt jó eséllyel kívánja meg valamelyik testre vágyó sokat-élt.

Ellene lehetne vetni ennek a gondolatmenetnek, hogy ezek tartályban növesztett klón-testek például – hiszen konkrétan mély csend övezi a származásuk. De ha végigvezetjük a könyv gondolatmeneteit, ez nyugodtan kizárható. Ugyan mitől lenne akkor olyan csábító a sokadik generációsok gyenge mutánsainak a „megfélistenülés” lehetősége? Miként kaphat Kalkin-Sam húsz év körüli, ápolt bajszú, epilepsziás testet? Amikor Jama kamaszkori kísérlete félresikerül, miért csak egy ötven év feletti test áll a rendelkezésre? És - még egyszer - miért a téma körüli mélységes csend? Nem mellesleg Sam véleményéről is sokat elárul, hogy olyan ideológia „alapítója” lesz, amely a maga megvilágosodásához nem tartja szükségesnek az újratestesülés „sorskerekét”.

Csak éppen karistolgatom a felszínt. Higgyétek el. Oldalakat lehetne megtölteni e könyv felvetéseivel, poénjaival, gonosz, fennkölt vagy épp bizmutközömbös utalásaival. Most ennyire futotta. Pedig… Olvassátok el. Olvassátok újra. Olvassátok…

U.i.: Pék Zoltán pedig elkötelezett és ihletett fordító. Legalábbis ebben a könyvben. Tisztelet és köszönet e fordítás minden soráért.


Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...