Pink Martini - Művészetek Palotája

Van abban valami egészen felemelő, amikor a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem egyébként rendkívül fegyelmezett terében közel ezerötszáz ember fülig érő vigyorral hallgat-dudorászik-énekel (vérmérséklettől függően) a világ egyik legvidámabb jazz-zenekarával és alig bírja megállni hogy táncra perdüljön. Ahogy abban is, amikor hazafelé a dugig tömött villamoson minden oldalról „ez mekkora katartikus élmény volt már” megjegyzések záporoznak ránk. Az volt, felesleges is cifrázni. Egy gigantikus életkedv-bomba, ami kis híján felrobbantotta a(z amúgy is pattanásig tömött) Művészetek Palotáját.

A CAFe Budapest Fesztivál egyik kiemelt koncertjére gyakorlatilag hónapokkal az esemény előtt elfogytak a jegyek – volt nyüzsgés rendesen, még pótszéksort is beállítottak a terembe, és ha lenne csillár, egész biztosan azon is nézők lógtak volna. Ha ezt (és a netes jegyvadászatot) vesszük alapul, a Pink Martini bizony komoly hazai rajongótáborral rendelkezhet. Nem is csoda. Én véletlenül találtam rájuk, egy ismerős tolta elénk egy feldolgozásukat néhány hónapja, aztán amikor elkezdtük otthon hallgatni, nagyon hamar függők lettünk. Szó szerint „benne ragadt” a lejátszónkban. Igazi instant nyugtató- és jókedvre derítő cucc ez, komolyan receptre kéne írni. Tessék csak kipróbálni, jó néhány számuk illetve koncertfelvételük megtalálható a legnagyobb videómegosztón.

Épp mert több koncertet volt szerencsém felvételről meghallgatni, nagyjából tudtam, mire számíthatok – erre az élményre mégsem voltam felkészülve. A több mint húsz éve alakult portlandi banda igazi jó értelemben vett koncertzenekar – ugyan több lemezt is megjelentettek, akkor vannak igazán elemükben, ha a színpadon állhatnak, ha interakcióban lehetnek a közönséggel, ha az összes zenész megkaphatja a jól megérdemelt figyelmet, ha mesélhetnek, bevonhatnak, megtáncoltathatnak minket. Szó szerint olykor – bizony olyat láthattam, amit eddig még nem: az est két pontján felhívták a közönség táncolni vágyó tagjait a színpadra egy kis latinos rázásra. Ha a földszinten ültem volna (és nem lennék nyuszi) magam is kísértésbe estem volna – így (a körülöttem ülők legnagyobb örömére) csupán énekléssel járultam hozzá a hangulathoz. (Amit azóta sem hagytam abba – a közvetlen kollégáim legnagyobb örömére.)

De hát ez egy ilyen műfaj. A jazz, a latin, a klasszikus filmzene-dallamok, a balkáni, török, keleti hatások felejthetetlen egyveleget alkotnak. Műfajilag nehéz besorolni, mit is játszik a zenekar – egy biztos: bármihez nyúlnak, arannyá válik. Legyen az jazz sztenderd, orosz-olasz keverék dalocska, egy New York-i parti hangulatát idéző popos sláger, több évtizedes, sokak által feldolgozott latin világfájdalom, humorba forgatott kortárs japán őrület vagy francia sanzon, a legnagyobb profizmussal játsszák. A változó számú (10-12 fővel koncertező) zenekar a zongorán játszó alapító Thomas Lauderdale és az énekes-díva China Forbes vezetésével egyszerre szórakoztat és kápráztat el. A hangszeres szólók során érzik igazán, mi is adja a nagyívű számok lélegzetelállító hatását: minden zenész elvinne a hátán egy szólóprodukciót. Elképesztő a profizmus, amivel megszólalnak és amivel alárendelik magukat az összhangzásnak. És persze elképesztő az energia és a jókedv (megint csak…) amivel az énekes és ütőshangszereken játszó Timothy Nishimoto végigpörgi a koncertet – egy dolog, hogy remek hangja van, de egész fellépése olyan élet- és zeneszeretet sugároz, hogy elég csak visszagondolnom arra, hogyan énekelte nekünk a „Zundoko-bushi”-t és helyreáll a világ rendje.

Sokféle koncertélmény létezik – sokfélében volt is részem az elmúlt időben. Vannak emelkedett esték, amikor a zene csodálatába feledkezünk bele; vannak tombolós esték, amikor kiugráljuk-kiüvöltjük magunkból a feszkót; vannak lazulós esték, amikor egy bárban egy pohár jóféle bor mellett elhallgatgatunk valami jóféle jazzt és közben megváltjuk a világot. És van a semmihez sem hasonlítható érzés, amikor mintha az univerzum minden apró szegmense azért állna úgy a helyén, ahogy épp áll, hogy kicsit magunk mögött hagyjuk a mindennapok rosszkedvét, a feszültségeket, a világmegváltást és a csodálatot, ne gondoljunk semmivel, ne méricskéljünk, ne skatulyázzunk, ne akarjunk semmit, egyszerűen élvezzük az életet. A zenét, a táncot, a mosolyt, a szeretetet, a szépséget – azt hogy élünk. Nekem ez a Pink Martini…