Jón Kalman Stefánsson: Csillagok sercegése

Létezésem egyetlen mondatból ered; öt szóból, amely 1959 januárjának egy kora reggelén hangzik el a Skaftahlíð utca egyik konyhájában. Egy fiatalember lépett ki az alagsori lakásból, és a Skaftahlíð és a Lönguhlíð sarka felé vette az irányt. Elhaladt egy kis társasház előtt, amikor a nagyanyám éppen kinézett az első emeleti konyhaablakon, és elmotyogta azt a mondatot, amelyre minden visszavezethető: Szegényke ember, hát nem annyira fázik? Olyan jó volna, ha tényleg így találnánk a mondatra, amire minden visszavezethető! Hiszen a miért vagyok, miért lettem ilyen talán legemberibb kérdését nincs, aki ne tenné fel. És a válaszaink is ilyenek, tényleg: az apja vére, szoktuk mondani, kiköpött nagyapa, mintha anyádat látnám, a dédi volt ilyen – szóval a válaszaink a felelőst a miért ilyenre leginkább a múltunkban keresik, hogy kitől vettük a mintát, akár tudatlanul és atavisztikusan, a vérségi rokonság által; a kézmozdulatot a szépapától, akit nem is ismerhettünk. Akkor is, ha a mondat helytelen, a norvég nagymama norvégot izlandival vegyítő, szórendekre, egyeztetésre fittyet hányó keveréknyelvén hangzik el – vagy legalábbis így mesélték kiskorunkban. És lehet, hogy helyesen mesélték, lehet, hogy a mondat helyesen helytelen: a megörökölt, ellesett, átvett gesztusokból gyúrmálódó önkép ugyanígy hány fittyet nemcsak a nyelvek logikájára.

Jón Kalman Stefánsson ebben a korábban született regényében ezzel játszik. A mindenre visszavezető mondatokkal. Önéletrajzi elemekkel teliszőtt mesét fűz, amiből azonban irodalom lesz, nem gyónás. Megint eldönthetetlen, mennyi ebből valóban az övé, mennyi a névtelen hősé – mennyire önterápia ez a kócos családállítás, és mennyire végiggondolt, kimódolt lehetett volna játékok kusza halmaza, és mennyire a másé ez a sajátnak mesélt mese, a mástól elirigyelt drámák vagy örömök tükre. Valójában lényegtelen – mert újfent hitele lesz, megélhető, torokszorító. Irodalom lesz, de ezt tudja magáról, el nem tagadja. A hitelével nem csal. Valahol ezt csodálom a legjobban, ebben a számomra egyre kedvesebb íróban (ha lehet ezt még fokozni a trilógiája, a lábatlankodó halak, a nyári lány hangjában megtartott költészet, vagy a fényre szálló éj után): csodálom benne ezt a hitelt. Lehet, hogy visszaél a mesékkel, a másokéval és a sajátjaival, lehet, hogy irodalommá fosztja őket – nem tudhatom. A meséi hitelével viszont példaszerűen bánik. Ez egy érzés, hogy megadja bennük a (hova)tartozásait.

Korábban született regény. Kócosabb, néhol bravúr-szerkezetű; az időkezelése, mint egy Tarantino-mozié. Úgy trükköz a négy-nemzedéknyi mesélni valóval, ahogy az a zseniális kókler a filmjeiben: élőbeszéd-szerű mesélés logikái mentén, az erről az jut az eszembe kitérőiből rajzolódó keltamintát álmodva a végére. Ahol az összkép nem a sagák mély tragikumára hangolt tanulságával egészül, hanem nyílt marad. Élet, ami folytatódik. Amit ez a sugallt folytatódás ízel, nem a boldogan éltek, míg tucat-érzése. Miközben persze hogy kirajzolja a mániás depresszióba pácolt alkoholizmus sárkány-kígyóját például, a modern kori Fáfnirt, amit a hős most is saját magával együtt győzhet le egyedül. A választott végzetet. Ez a végtelen történet kirajzolja a végeket is. Kirajzolja a csalást és csalatást. Az öncsalást és a passzív agressziót. A férfigyávaságot, a nők erejét – és a tükrükben mindegyik görbült torzképeit. Végül kirajzolja a megbocsáthatatlant. Nem tagadja el. Hiszen jelen van, velünk van, felborítja a sakktáblát, beleköp a barátnőnk hajába, az élet császára, aki számára nincs feloldozás. Mert lehet, tényleg ő szenvedi a legtöbbet, benne nő a legnagyobb űr ezért – de nem elég tudnod, mitől ilyen, ha képtelen vagy megbocsátani neki. Ha neki nem álmodsz feloldást. Mondjuk legalább bosszút se. Ez is a mesélt mese hitele. Amivel tényleg példaszerűen bánik az emlékező.

A csónakkal mit akarsz kezdeni? kérdezi dédmama a harmadik napon. Dédpapa mély levegőt vesz: Meg akarok küzdeni a tengerrel. Ki akarok evezni halászni. Az ember boldoguljon egyedül.
De te félsz a tengertől.
Hogy félek? Félek az álmoktól, mégis minden este lefekszem aludni.
Mégis. Minden félelmet nem lehet levetkőzni, a szembenézés bátorságával sem. Ami a bőrünk alá kúszott, azt nem vetheted le egy norvégmintás pulóverrel együtt, két kézzel a szélére markolva és egy mozdulattal lehúzva a fejen át. Ami a bőrünk alá kúszott, vérségi kötelék, vagy követett minták alapján – tulajdonképpen mindegy. Nem tudom, nem is kell tudnom, mennyi ebből az íróé tényleg; a mesélt mondatokból mennyi a tényleg neki mesélt, mennyit álmodott hozzá. Amíg a bőröm alá kúszik, hogy nem tudom lehúzni magamról, amíg a magamévá lesz, mert magamra ismerek benne, addig semmit nem kell tudnom azon túl, amennyit a betűk elmesélnek. A bőröm alá kúszott az érzés, és a sokadik könyve után sem vedlettem le, hogy Jón Kalman önazonos, bátor, tükörbe néző író – aki engem is folyvást tükörbe nézet. Lehet, fél a mélység felett a pár szál, ingó deszkán (lehet, nem bír a maga félelmeivel) de engem a hálójába vont. Olvassátok.

Kiadó: Typotex

Fordította: Patat Bence

Jón Kalman Stefánsson: Nyári fény, aztán leszáll az éj.

Nem fogunk az egész faluról beszélni, nem járjuk végig házról házra, azt nem tudnád elviselni, de biztosan szó esik majd arról a vágyról, ami összeköti a nappalokat az éjszakákkal... A kötetet gondozó Kiss Balázs, vagy a megérintően tiszta légkörű fordításért felelő Patat Bence választása? Hogy odakerült ez a pár mondat a fülszöveg elejére? Az írói szándék szerint is fülszöveg-szerű bevezetésből választva? Indulhatna a legtalálóbb és mégis, legkevesebbet eláruló ismertetők versenyében, ha volna ilyen - komoly győzelmi esélyekkel. Fontosnak éreztem, hogy beszéljek erről, itt, a legelején; hogy megköszönjem a magyar kiadás körül bábáskodó munkatársaknak, hogy a számomra immár vita nélkül a legkedvesebb kortársak közt dédelgetett író, a polcomon terpeszkedő életmű ennyire szerethetően él magyarul. Jón Kalman Stefánsson nyári fénye (ami után tényleg leszáll az éj); a névtelen falu rajza, ami kis hely a világban – de az élet kisebb helyeken néha tényleg nagyobbnak tűnik.

A legkedvesebb kortársak közt dédelgetem, egy polcon Alessandro Baricco-val. Ezt leírtam már A halaknak nincs lábuk kapcsán, de tényleg érzek rokonságot a két teljesen másképp fűszeres írásművészetben, hiába mediterrán varázslat-ízvilágú az egyik, és szikár, alap-ízekre sokkal többet bízó, észak mese-szeleivel legyezett a másik. Valahol az attitűdjük rokon, az aprólékosságuk, majdnem hogy így mondom: a bölcsességük. Ahogy az embert szeretik, és bíznak benne, az minden külsődleges jegybéli különbség ellenére azonos anyagból való. Mind a ketten értékén kezelik az emberséget. És mind a ketten értik azt is, amikor hiányzik. Hogy hogyan, hogy mitől – mind a ketten tudják, mikor kéne, s hogy olykor tényleg nincs bocsánat. A mese íze, a hol méz, hol áfonya; még akkor is, ha Stefánssonban olykor több, vagy mondjuk így: mélyebbre nyúl a tragikum. Ezt tényleg az éghajlatok tehetik az ember szavával, a véget nem érő éjszakák, egyfelől, másfelől az éjféli nap, a fehér éjszakák. Több szóval is él az izlandi, mint az olasz – a fény túlzott megléte vagy hiánya másképp, bővebb lére eresztve beszéltet. De valahol ha zenévé varázsolható lenne a regény, hardanger-hegedűn és csembalón ugyanúgy szólnának a hasonló harmóniák.

Pedig technikailag sem igen van bennük közös. Jón Kalman Stefánsson (van, hogy egyetlen élet elmesélhető sagájába csomagolva) kaleidoszkópokat épít, aprólékos türelemmel. Ebben a könyvben aztán leplezetlenül – el is játszva ezzel a leplezetlenséggel. A fejezetek közti fülszövegek, a szelíden (ön)ironikus narráció voltaképp előre magyaráz, aha-élményeknek ágyaz, s közben megmutatja egy írói technika mikéntjét és korlátait. Tudja: a mese behatárol, nem ott ér véget (különösen a jól mesélt mese) ahol aztán valójában. Pedig valójában tényleg kezdetek és végek érdeklik – kezdetek és végek, amik megtörténtek, vagy megtörténhettek volna így is. A javára írom, hogy nem ízel bele érzések szintjén az elégtétel: a bárcsak így történt volna. Akkor is, ha feltűnt, ahogy A halaknak nincs lábuk egyik remélt találkozása, ami nem eshetett meg, itt beteljesül. Mással és máshogyan, nyilván, de mintha megtapintott volna olvasás közben az írókéz: nézd, így történt volna. Történhetett volna így is, nem pedig bárcsak így történt volna. Szeretem, ha valakiben élnek az ilyen finom különbségek – és azt se bánnám, ha kiderülne: ez pusztán egy kapóra jött lehetőség volt, írófeladathoz; válasz a vajon meg tudom-e írni úgy is kérdésére. Hogy milyen az, amikor hazajön valaki, aki megtartotta a költészetet a hangjában. (Imádtam rajtakapni ezen, és nem először... De annak idején a Trilógiában is imádtam. Emberebb ember lesz tőle, olyan emberi mód csetlő-botló, mint a hősei...)

Beszélünk, írunk, kisebb-nagyobb dolgokról mesélünk, hogy megpróbáljunk megérteni, megragadni valamit, talán a lényeget, amely folyton elillan, mint a szivárvány. A régi mondák szerint az ember nem pillanthatja meg Isten arcát, mert a látvány a halálát okozná, és ez kétségkívül érvényes arra is, amit keresünk – maga a keresés a cél, amitől az eredmény megfosztana bennünket. És persze a keresés tanít meg bennünket azokra a szavakra, amelyek leírják a csillagok fényét, a halak csendjét, a mosolyt és a szomorúságot, a világvégét és a nyári fényt. Ami után – mert ez a rendje – leszáll az éj. A könyvben is. A lapok közül kivilágítanak damaszkuszi útjaink, ahogy a csillagok ragyognak az Asztronómusnak (a számomra leginkább rokon első történet hősének); ahogy nyílnak a (targoncával bejárható) villanyfényes ösvények a Lerakat dolgozóinak, miután elhelyezték a raktár sarkában azt az engesztelő keresztet. De árnyékban bujkál a lapok között a nem lehet meg nem történtté tenni is, hogy aztán az utolsó történetben tényleg ránk telepedjen – szétterjedjen az, ami valójában minden történet igazi vége. És akkor mi lesz? Jó kérdés. Mintha tényleg nem lenne más dolgunk, itt, a kultúránk érzeti végén, hogy választ találjunk rá. Akkor is, ha véget vet az értelmet adó keresésnek.

Kiadó: Typotex

Fordította: Patat Bence

Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

Jusson majd eszedbe, amit mondok: az embernek két dologra van szüksége ahhoz, hogy szilárdan álljon, kiegyenesedve járjon, és hogy megőrizze a szeme csillogását, a szíve fürgeségét és a vére zenéjét: egyenes gerincre és könnyekre.

Egyre jobban szeretem ezt a fickót. Jó volt látni és hallgatni a Margón, jó érzés, hogy benne van a könyveimben az aláírása. Tény, elfogult vagyok, szeretem a költői prózát, azt a határterületét a regénynek, ahol már majdnem vers. Pont azt szeretem benne, amit a néhány kritikusabb hang kárhoztat - hogy meri a cselekmény helyett a benyomások sajátos szerkezetére bízni a könyveit. A sejtelmekre. A regényében így fogalmazza meg: ...ami ugyanis kimondatlanul marad, az mindig könnyebben férkőzik a szívünkbe és ott azonnal elkezd változásokat előidézni, míg a kimondott vagy leírt szavaknak könnyebb ellenállni és könnyebb elhallgattatni őket. A szavakat el tudjuk hallgattatni, a sejtelmeket viszont nem.

Mert valóban, annyi sejtelem környékezi ezt az egy elmesélt napot, amihez fel kell idézni három nemzedék múltjából azokat a formáló tényezőket, amik elvezethettek idáig. Kimódolt, időben ugráló szerkezetben, szem előtt tartva a keltett hatást, az utolsó, hatást keltő csavarig, amivel megint könnyet csalt a szemembe. Mert tényleg ijesztő, mennyire nem ismerjük a saját történetünket, mennyire másképp meséljük magunknak mindazt, ami megtörtént velünk, amit formálónak, fontosnak érzünk. Mennyire másképp ahhoz képest, ahogy a többi élte meg (velünk együtt, egy időben, ugyanazon a helyen) azt a bizonyos pillanatot, amikor eldőlt, milyen irányt vesz az életünk.

Családtörténet tehát, egyetlen napra fókuszált kuszált múlt - és csalástörténet, hiszen regény. Irodalom. Szerkezete van. Jón Kalman Stefánssonnal nem ez történt és nem így, nyilván, még akkor is, ha a könyve minden leírt momentumában, az egyes szám első személy használatával is kiáll a konkrét jelenlét érzetének keltése mellett. Ezt is szeretem benne, hogy a tudatában van: irodalmat művel, amikor ír, nem életet, hanem történetet teremt. És azt is szeretem, hogy amit leír, annak van tanulsága - sejtelmes egy tanulság, szerintem mindenki másképp fogalmazza magának, ugyanúgy, ahogy a sorsfordító pillanatot is mindenki másképp. A jelen adott pillanatában, amikor végre tényleg megbillenhet a rólunk gondolt. Amikor a családon belüli elhallgatásokat felszakítja egy levél, egy morbid helyzet a vámon, ahogy a történetben rejlő történetek kibomlanak a szemünk láttára. Ez a szikár, bölcs, szelídségében is hajlíthatatlan izlandi pali tud valamit, amit csak a legnagyobbak: igazat hazudni.

Valahol nagyon rokon érzetű volt a múlt Izlandjának könyvbéli íze, persze több réteggel teremtve otthonosságot az olvasónak (ez esetben nekem) a különböző megidézett korokban. A nagyapák idejének számomra a trilógiájával nyitott belélegezhető távlatokat - egyáltalán nem bánom, hogy a magyarul megjelent könyveit nem a megjelenés sorrendjében olvastam. Az a lélegzet a partvidéki halászok, szegény emberek élethelyzeteinek (ott is) hihetetlenül plasztikus ábrázolásától volt tengerillatú (itt is). Valahogy a Menny és Pokol trilógia távolibb múltja megágyazott ennek a közelibbnek, és az a költői stílus, amivel amúgy olykor borzalmas élethelyzeteket hozott testközelbe tényleg gyökeresen ugyanaz a (balladai, vagy hogy pontos legyek: sagába illő) hang.

Hogy aztán a főszereplők ifjúkora, ami egyfajta apátlanságban telik, teljesen másért legyen hasonlóan gazdag ízű. Az ország legsötétebb helye, a kíméletlen szigorral rajzolt Keflavík (amúgy az író szűkebb pátriája) az amerikai katonai jelenléttel, a zónájukkal, a repülőgépeik zajával valahogy zsigerig rokon élményeket hívott elő belőlem, dunaújvárosi élményeket, az ott gyermekkoromban bőszen üzemelő orosz laktanyával. Mi persze nem fosztogattunk ellátmányt (luxuscikket) szállító teherautókat, az oroszoknak nem volt ilyesmijük, de rettenetesen könnyű volt csencselni velük, pálinkáért bármit be lehetett szerezni tőlük, brutálisan tartós övet, szimatszatyrot, gázolajat, benzint kannaszám. Valahol a könyvben ugyanaz a kis nemzeteket gyakran sújtó átok, a megszállók jelenlétének mindenre rányomódó bélyege érzett nekem, teljesen más előjellel, de erősen ugyanazzal a jelleggel, amit ismertem. És nemcsak ezt. A zenéket. A kamaszkínokat. A kényszerű távozást, miután kifogyott a környéken a munka. Könnyű otthon lenni valamiben, amiben laktál...

A jelen pillanatai... ez más kérdés, de éltem annyit, hogy értékeljem a nézőpontok pontos megragadását. Mert tényleg ijesztő, mennyire nem ismerjük a saját történetünket. Olyannyira nem, hogy akár meg is kérdőjeleződhet az emberben: van-e az életünknek fogható, tényleg elhihető, felismerhető s főleg elmesélhető története. Mi hogyan él másképp bennünk, s a megtartott barátban, közeli rokonban arról a pillanatról, ahol valamerre fordult. Könnyű lett volna a lírai sebvakarás helyett történetszerűen felépíteni ezt - könnyű és hatásvadász. Persze, megértem, ha valakinek borsódzik a háta ennyi önmarcangolástól, a tisztán kirajzolódó cselekmény helyett. De ha valaki szerette például Alessandro Baricco szószerény és mégis fűszeres (mediterrán?) költőiségét, ezt a még szikárabb, de sziklák és szél hangján mélyebben zengő prózaköltészetet, Jón Kalman Stefánsson nyelvét is élvezni fogja. Mert én nem a skandináv krimihez hasonlítanám, hanem ahhoz a borszavú olaszhoz, az ő könyveihez rakom közel a polcon. Van egy új kedvencem. Elfogult vagyok. Ne hallgassatok rám. Olvassátok el!

Kiadó: Typotex

Fordította: Patat Bence