2012. április 23., hétfő

Sjón a könyvfesztiválon


Szombaton kimentünk a könyvfesztiválra, és elsősorban Sjón miatt mentünk ki, aki a Macskarókával a tavalyi év egyik legösszemarkoltabb meglepetését dugta az orrom alá – csempészte az álmaimba. Nem szoktam dedikáltatni, valahol mástól személyes nekem egy ilyen könyv: ha a gondolataimba fészkeli magát, akkor személyes, a kérdései személyessé lesznek, mondhatni az enyémek, akkor nem szabadulok tőle, ha akarok se. Csak kíváncsi voltam, milyen ember az író. Miket felel, ha kérdezik, hogyan felel, ha kérdezik.

Első benyomás: meglehetősen őszintén. Holott Szegő János kérdéseire nehéz. Olykor nem is kérdések: szájba rágatnak, esetlenül személyesek, bizalmaskodók - a kérdező nem találja a hangot, egészen a második etapig, amikor végre érdemit kérdez, a könyvről. Kezdhette volna ezzel. Vagy hagyhatta volna kötetlenül magáról mesélni Sigurjón Birgir Sigurdtsson író-költőt (tán a mélypont: mikor kimondatta vele a saját nevét, és gratulált hozzá…) Sjónt, akinek biztosan van magáról mesélnivalója, a Björkkel egy közegben töltött ifjúkorról, a közös munkáról Lars von Trierrel, a Medúza csoportról, ifjú költőkről és zenészekről. A nevéről, a „maszkról, ami valójában megmutat”. A név, a keresztnév becézett alakja izlandiul látást is jelent, de látomást is, belső és külső látást egyszerre: „a költő a világ szeme”, az a dolga, hogy lásson, a költészet egyszerre látomás és látvány.

Nem nehéz rá figyelni – gyönyörűen beszéli az angolt, mondja Timi, látszik, hogy nem az anyanyelve, azok mind rondán beszélnek, kásásan nyeldeklik a szót. És jó a fordító hölgy is (sajnos nem jegyeztem meg a nevét) Timi szerint, jó ritmusban, Sjón beszédritmusa szerint ülteti át a hallottakat magyarra. Van beszédritmusa az írónak, zenei ritmusa; amikor beszél, a lábával üti hozzá az ütemet. Nem nehéz rá figyelni, holott ez a „kettes terem”, a közös skandináv „sarok” valójában csak néhány könyvespolccal határolódik a stand-utcák zajos tömeget hömpölygető közös terétől. Nem nehéz rá figyelni, mert a megcsináltság és a természetesség egészséges elegyében létezik az egész figura – és nem vállalható kompromisszumként, hanem az elérhető egyensúly állapotában. Még a kérdések sem zökkentik ki…

Jó hallani, hogyan hatnak egymásra a hőseim. Sjón szerint von Trier beszélő rókája az Antikrisztusban a könyvéből érkező inspirációból született – a kérdésre, akarná-e filmen látni a dolgot, ezzel válaszol. Mintha a történet egészét nem is akarná filmen. Jó hallani, milyen jámbor véletleneken múlt, hogy olvashattam ezt a könyvet: Kemény Lili meséli berlini megismerkedésük történetét, hogyan csöppent a Kemény- és a Sjón-család egy épületbe egy irodalmi ösztöndíj okán, hogyan ismerkedtek össze – előbb a lányok, aztán a két költő-író, az különösen tetszik, hogy „biciklivel kezdődött minden”… Lili szerint a könyv „állatian emberi”, horrorisztikus, rosszakat álmodott tőle – jaj, hát én is, ha nem is rosszakat, de ambivalens, olykor igen beteg álmokat: volt, hogy magam kergettem önmagam, állat és vadász; volt, hogy tudtam, hogy más rémálmát álmodom, de nem tudtam felébredni belőle e tudás által mégse…  Vágyja a hatást az író, így Sjón, játszadozna az olvasói aggyal – zenei hatások ezek, a könyv zenei alapú (üti a ritmust a láb…), és nem nagyzenekari, hanem kamara, leginkább talán vonósnégyes. És inkább zene, mint filozófia, inkább dallam, mint gondolat.

S hogy melyik dallam volt előbb? A vadászaté. A vadászok történetei mítoszi sztorik arrafelé, az állatok olykor „a valóság határaiig menekülnek a vadász elől”. Aztán egy teljesen más munka kapcsán hirtelen meglett a vadász neve: Baldur Skuggasson – s az író tudta egyből, ez egy lelketlen lelkész neve, s a névből kibomlott a történet. Ez tetszik: ahogyan kell, a balladákban, a történet a névből… a mítosz egyébként valóság az írónak, aki a „mindent elhiszek” jegyében áll, nincs realitás, babona, a fogalmi kategóriák bármely szeletkéje hordozhat hitelt. S az író felolvas, végre eredeti nyelven: karcosabb, mint a finn, nem annyira dallamos; földibb nyelv, sarasabb, de ezzel együtt hihetetlenül zenei! Balladai hatás: a szavak ömlésére szinte rá lehet feküdni. Csak most mérődik értékén igazán Egyed Veronika fordítása: hogy át tudta hozni magyarra ezt a folyó-mély sodratást!

Persze azért „mesterség” is az írás, nemcsak ösztön (üti a ritmust a láb…) a tizenkilencedik század mítikus versi nyelvezet kortárs irodalmi minimalizmussal elegyedik – e nyelven szólal a rövidre fogott mondanivaló, a „költői, de takarékos nyelv”. A könyv főhőse voltaképp Abba, a down-kóros lány, a két férfi az ő viszonylatában kap teret és szerepet. S igen, a történeti Izland és a mai valamilyen szinten fedésben van ma is: a down szindróma kezelése gyökereiben ugyanolyan, csak manapság magzat-korban döntenek életről-halálról. De a könyv nem kortükör, nem régi, vagy mai Izland, hanem ha tükör, hát a morális kérdésé: tudunk-e mit kezdeni vele, tudjuk-e értékén kezelni a másmilyent?

Mivel nem hoztunk könyvet, csak néztük, hogyan állnak sorba dedikáltatni a népek. Láttuk, köszöntünk a távolból Pável blogger úrnak, oda is akartam menni hozzá, de a végére elszivárgott valamerre, pedig. Járkáltunk még, könyveket gyűjtöttünk, csodáltuk a kínálatot, vágytunk (na persze…), ismerősöknek köszöntünk, néztük, hogy kígyózik a sor Csaba testvér irányába, türelmesen; de a magam részéről a legfontosabb, amit haza hoztam e szombatról, az a nem-csalódás. Hogy nem bántotta semmi a fülem. Hogy az író számomra lehet, valóban lehet Bariccóval felérő fontosságú kortárs. Hogy van ilyen. Van még ilyen. Köszönet érte.

Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...