Brennu-Njáls saga

A Brennu-Njáls saga (avagy ahogy a régebbi magyar kiadásban nevezték: Vikingfiak, majd A felperzselt tanya története) volt az első izlandi saga, ami valaha is megjelent magyarul - Bernáth Istvánnak teljesen megérdemelt megbecsülést szerezve, a saga óhazájában, Izlandon is. A Corvina Északi források sorozatának harmadik köteteként újra kiadott saga az egykori kiadásokhoz képest átdolgozott, átgondolt szöveg, bővített jegyzetanyaggal - a fordító a halála előtt nagy szeretettel és komoly műgonddal fésülgette a sokak szerint legfontosabb izlandi mesét; legendásan jól megtalálva ehhez a legkevésbé sem legenda-jellegű történethez az ízes magyar hangot (valahol amúgy Arany János veretessége és a népmesei egyszerűség közt). Nekem nagyon tetszik az ív, amit a kiadó e kötetekkel így kirajzolt: hiszen a Brennu-Njáls saga lapjain Bernáth István megint egy markánsan különbőző saga-zamatot tett a számunkra is ízlelhetővé.

Mert a Völsungok történetének legendákba vesző, istenek beavatkozásaitól kísért, sárkánnyal és szörnyűségekkel vívott ősmúltja, s Egil mítoszi mérvű győzhetetlensége és szkaldikus költészete után ez a történet immár maradéktalanul az ember méretű embereké. Az olvasmány hősök és gyávák, megbecsültek és becsületvesztők, nagylelkűek és önfejűek, hűségesek és csalfák, érdekből hitszegők és jó üzleti érzékkel becsületesek történeteiből szövődik. Ez itt az emberek kora, ahol magunk okozta cselekedetek vetülnek elő a baljós jelekben, ahol a kicsinyes, hétköznapi torzsalkodások és féltékenységek mellett (hogy például meddig ér a saját, s meddig a szomszédom legelője) a nagy, közösségi sorsfordítások is nagyobb szabású irigységek, féltékenységek, torzsalkodások szülöttei.

Egy igen sajátos, szabadparaszti társadalomban, ahol egyfelől bevett és elfogadott intézmény az önbíráskodás - de az igen korán megalapított izlandi népgyűlés, s a gođik, a bírák rendszerén át meglehetősen jól kialakult rend köríti a békéltetést, a váltság fizetését is. Érdekes helyen áll ebből a szempontból ez a saga; a kicsit több mint száz év elmesélése közben, a központi cselekménye köré (a nagy törvénytudó, s módos nagygazda: Njál tanyájának a haragosai: a Sigfús-fiak által való felégetése, s az ezt követő dúlások és bosszúk köré) odameséli ennek az Európában példa nélkül korai (vagy mindenhol másutt teljességgel elfelejtett) törvényességnek a megszületését, és a népgyűléseken alkalmazott gyakorlatát is.

Mert persze megint a nagyapák nemzedékével kezdjük, mielőtt rátérnénk a fiaik és unokáik viselt dolgaira. Azzal a nemzedékkel kezdjük, ahol a viták rendezésének bevett módja a folyóköz kis szigetén megejtett párviadal (vagy az ezzel való fenyegetőzés), akárcsak Kopasz Grím fia Egil idejében - s ahol még mindenféle bíróság, peres eljárás nélkül adják (ha adják) a halott rokonának a váltságot. Hogy innen aztán eljussunk odáig, mikor Njál a gyűlésben egy ötödik bíróság (egy "legfelsőbb bíróság") felállítását javasolja, az országnegyedek bíróságai fölé, jól megindokolva, miért volna rá szükség - s nem mellesleg ezzel bírói tisztséget szerezve nevelt fiának Thráin fia Höskuldnak (akinek az apját a saját édesfiai tették amúgy hidegre...). Egy meglehetősen furcsa jogrend működésébe pillanthatunk bele, ahogy az egymással torzsalkodó családok egymás után viszik pörre a (jobbára sírdomb alá került) "sérelmeik".  Érdekes látni, hogy a (többnyire teljes joggal) megvádoltak hányszor és hogyan próbáltak eljárásrendi hibákba kapaszkodva kibújni a váltság fizetése, meg a száműzetés terhe alól... Nem árt látni, manapság is milyen ősi gyakorlatok élnek, amikor valaki tekintélyesebb kerül bíró elé... Nem is beszélve róla, hogy láthatjuk, a bosszúra rakódó bosszút bosszulók támogatókat gyűjtve hogyan juttatják szinte egész szigetre kiterjedő polgárháborúig a perüket - fegyverrel érvelve az országgyűlésben... 

Amiben ez a saga teljesen új, az a nők (eddigiekhez képest) jelentősen nagyobb szerepe. Ráláthatunk a korabeli párválasztásra, s bizony utalásokat kaphatunk az ősanyák viselt dolgairól. Királynők rángatják be itt az ágyukba a messziről jött izlandit, s az otthon maradt menyecskék is meglehetősen szabadon kezelik a férjeik távollétében megnyíló lehetőségeket. A menyasszony Hallgerđ ott üldögélt a keresztpadon, és csak úgy sugárzott a boldogságtól. Thjóstolf közben folyamatosan föl-alá járkált, és hol Hallgerđdel, hol Svannal váltott szót, amire a vendégeknek is fel kellett figyelniök... Thjóstolf amolyan férfikísérője,  testőre volt a legendásan rossz természetű ifiasszonynak - s a szöveg finoman érzékelteti: több volt, mint testőr. Az már kevésbé finom, hogy ezek után a hölgy soron következő két férjét is elpusztítja, mire a rokonok megelégelve a makacs test-őrzést, elnyiszálják a torkát... A nők státusza és lehetőségei meglehetősen éles fénybe kerülnek e sagában, hiszen a fő konfliktusnak is a már említett Hallgerđ és Bergthóra (Njál felesége), a két szomszéd birtokos-asszony gyűlölködése ágyaz. Az amúgy remekül kitapintható irigységeken, nemzedékeken át dédelgetett, olykor hiába engesztelt sérelmeken, vagy az indulat pillanatnyi szabadon engedésén túl. Itt ha valaki bal lábbal kelt fel, lehet, az egész családját kiirtatja egy rosszul megválasztott, nyersebb megjegyzéssel. De az is elég, ha túl nagy hanggal (vagy túl díszes köntösben) lovagolsz át valaki más portája előtt - nem adva meg a gazdának a tiszteletet.

Érdekes, hogy ebbe az így is igen bonyolult, több száz szereplőt és viszonyaikat mozgató bosszú-mesébe a mesélője beleszőtte a keresztség felvételének nem túl zökkenőmentes történetét is. Furcsa látni ezt a kereszténységet, mert irtózatosan nyers és sajátságosan északi. Krisztust itt azért érdemes választani, mert legyőzi Thórt, ha az párviadalra hívja - mert a pogányság Berserkerét megfékezi a kereszt jelében rakott tűz. A hittérítők 1000 táján jelentek meg a szigeten, s ezt a sagát 1290 táján jegyzik le először (legalábbis akkor készült az első ismert kézirata); nagyon sokáig őrizte hát a mesélt emlékezet a belefoglalt történeteket. Ami nem kicsit megdöbbentő a rengeteg (nem ritkán azonos nevű, vagy azonos név-gyökű, tehát hangzásra igen hasonló nevű) hős és a számos (még ha olykor ismétlődő elemekkel is operáló) mesei fordulat ismeretében. Egyszerűen megúszhatatlan a kötet végi névmutató használata - ha képben akarsz maradni, ki miért és kivel kavar a várható anyagi haszon és/vagy sérelemkezelés érdekében...

Tényleg nagyon komoly ajándék lehet, hogy az izlandiak így ismerhetik a saját középkori ősapáik és ősanyáik életét és tetteit - nagyon furcsa leírni, de gondolj bele: egy ma élő izlandi szépapja simán lehet az egyik elmesélt saga hőse... Akkor is, ha a szájhagyomány ferdít, színez és tipizál; s akkor is, ha a nagyszerűség itt tényleg pozíció kérdése - például a váltság megfizetése és egy "déli zarándoklat" után a fő "gyújtogató" újfent közmegbecsülésnek örvendő gazdája lehet a maga birtokának. Sőt, azon se lepődik meg senki fia-lánya, ha az unokahúgát végül jó barátságban a legfontosabb "bosszúért lihegőhöz", egykori, legjobban megbecsült ellenségéhez adja feleségül. Hogy aztán e nászból (a legkiválóbbakéból) fakadjon egy másik kor (szintén sagákban megénekelt) hírneves törvénymondója: Flosi-fia Kolbein családfája. De ahogy mondani szokás: ez már egy másik történet. Mennyire irigylem tőlük, hogy azt is elmesélték...