Vörös Eirík története

Képzeljük el, hogy a magunk törvénye szerint akarunk élni. Nem adózva semmilyen felső hatalomnak. Kiszakítani a természetből azt (dús legelőt a hegyek alján a háziállatoknak, halat a tengerből, meg amit még a gazdagsága elénk szór), ami az élethez, apáink életmódjához kell. Izland így települt be, sajátos társadalma sokáig őrizte ezt a szabadparaszti szemléletet. De mindig vannak későn érkezők, akiknek már nem jut legelő, csak a silányabbja, akik a megmerevedő viszonyokból újra kiszakítanák a maguk szabadságát. Vörös Eirík is ilyen ember. Erőszakos természetű és éhes, bizonyos elkövetett bűnök elől menekül Izlandra, de nem sok babér terem a számára a földön, ahol már minden élhető helyen laknak. Felpakolja hát az állatait, és néhány hű emberével tovább hajózik nyugatra, új hazát alapítani. Így talál rá Grönlandra - ő nevezi el: a korabeli propaganda szép példájaként zöldebbre festve a valóságot, mint amilyen. Otthonalapító és tekintélyes gazda, szabad ember az új földjén. Nem mellesleg egy sagába illő kaland névadó hőse - hiszen a történetét persze hogy elmesélik, s (tulajdonképpen igen hamar) le is jegyzik aztán, amikor megszületik az izlandi anyanyelvi írásbeliség.

Ez a csokor mese legalább annyira (ha nem jobban) hiteles történetileg, mint a Brennu-Njáls saga, az egykor éltek nem lettek legendává benne, hősi múlttá, ahogy Egil sagájában a címadó hős (nem is beszélve a Völsungok isteni beavatkozásokkal is terhes sárkányöléséről...). Ezt szinte a kortársak jegyzik le, kevésbé, de azért valamennyire nyilván érvényesül benne, ahogy a szájhagyomány ferdít és tipizál. Hiszen óhatatlanul ki vagyunk szolgáltatva a mesélőknek (a hősöknek, vagy általában szófukarok lévén a környezetükből valaki szószátyárabbnak), akiknek érdeke, hogy a hősök tetteit a lehető legjobb színben tüntessék fel - de persze az akkori kor értékrendje szerint, amely rengeteg elemében különbözött a maitól, és a fentebb említett legendai és ősmúlt-idő erkölcseinek egyenes ági leszármazottja.

Bernáth István e kötetben bőven túllép a fordítói szerepen - de milyen jól teszi! Összefésülve, amit csak lehet, sagákat és rövidebb történeteket, hogy folyamatában álljon előttünk ennek a kalandnak minden ismerhető részlete. Hiszen ez egy néhány száz évre szóló sikeres államalapítás - az észak-európai ember így vitte az életmódját, ahova csak lehetett, azt alig adaptálva a helyi viszonyokhoz, inkább megkeresve a helyet, ahol a szokott módon élhette. Nem volna jogtalan szerzőként tekinteni a sagák magyar szerelmesére - a magyarázó jegyzetek (amelyekbe hallatlanul olvasmányosan beleépíti a tudomány mai állása szerinti helyrajzi, régészeti és kultúrtörténeti eredményeket) legalább annyira érdekesek, mint a két lefordított saga, s az a néhány rövidebb novella-szerű thauhtür, amik tartalmazzák a grönlandi telep rövidke tündöklését, és a vikingek kalandjait Amerika északi partjain. Bernáth elhivatottságának gyönyörű példája, hogy a sagák a kötetben az eredeti formájukban is szerepelnek (Vörös Eirík története, A grönlandiak története) - a szerkesztő nem szorította háttérbe a szakmájára igényes, az eredetit anyanyelvén megtisztelő fordítót. Milyen érdekes - az összefűzött mese ismeretében valahogy másképp olvasod még egyszer a csaknem ugyanazt...

Ez volt a talán legmerészebb viking kaland - vagy talán a sokból az egyik legjobban dokumentált. Miközben e kolonizációk tárgyi bizonyítékait illetően a tudományunk nem egy esetben tanácstalan. Az egykori grönlandi telepeket sikerült megtalálni és feltárni; a püspökség templomának romjait ugyanúgy, ahogy az egykor éltek tőzegkunyhóinak nyomait. De az a nagyobb telep, amit Új-Fundland partjain találtak a régészek, nemigen egyezik az Eirík fia Leif által ránk hagyott (vagy a szájhagyomány átadódása folyamán elsorvadt) leírással. Úgyhogy mind a mai napig vita tárgyát képezi, hol lehetett Vínland (fordítsuk így: Borfölde - még egy korabeli propagandisztikus névadás...), ahol néhány telet is eltöltöttek a letelepedni vágyók. Persze több hullámban érkezhettek ide hajók - és nem mindegyik utazásból lett azután mese. Többek között: ahhoz túl is kellett élni az utat. A tengert, a telet, a rossz döntéseket, a találkozásokat az őslakókkal, ami nem egyszer sült el véresen.

Ahogy megerősödött a norvég (később a dán) központosítás, a társadalom utánanyúlt a perifériának. A grönlandi telep későbbi történetei a püspökeik köré szerveződnek - ez is érdekes, és figyelemre méltó, ahogy a szabadságvágyban magunkkal cipeljük a kultúránk, ahogy a kitörési kísérletek vége mindig egyfajta megcsontosodás; olykor néhány generáció elég hozzá, és kiépülnek a viszonyok, ami elől futottak az őseink. Megjelenik (itt épp a vallás köntösében) az a szervezet, ami mindig több akar lenni, mint amennyi a szerepe volna, az adóival, az intézményesült csalásaival. Az első grönlandi püspök története jussok követeléséről, bosszúra ösztönzésről (egészen pontosan: gyilkosságra bujtogatásról), és vérontásokról szól, ahol már nem elég a régi módon kísérelt békéltetés. Ez is kaland - csak keserűbb szájízzel olvasol róla.

Aztán megjött a középkori Európát is sújtó kis jégkorszak - és elnéptelenednek a grönlandi telepek. Az apáik életmódja... Kifogyott alóluk az alkalmas föld, a fjordok kapuit elzárta a jég, szigorúbb viharok söpörték az egyre fagyosabb tengert. Teljes a mozgáskorlátozottság. És külhoni hajók sem bukkannak fel, nincs kivel érintkezni... Hacsak nem tudnak eszkimóként élni, ami viszont skandináv génekkel és keresztény dogmás életvitellel még akaratlagosan sem vállalható... A többi néma fagy... írja Bernáth István. Sajnos soha ekkora aktualitása nem volt a mese végének, mint manapság - bár a higany szála most épp az ellenkező irányba mozog. Az életrendünk minden fejlettségünket bizonygató tárgyunk birtokában is legalább ennyire sérülékeny. Pedig tudhatnánk (akár e kötet példáiból): a hősök végzetéről igen, a társadalmak végéről nem szólnak sagák. Azokat nincs kinek elmesélni...

Kiadó: Corvina

Fordította: Bernáth István