Jón Kalman Stefánsson: Csillagok sercegése

Létezésem egyetlen mondatból ered; öt szóból, amely 1959 januárjának egy kora reggelén hangzik el a Skaftahlíð utca egyik konyhájában. Egy fiatalember lépett ki az alagsori lakásból, és a Skaftahlíð és a Lönguhlíð sarka felé vette az irányt. Elhaladt egy kis társasház előtt, amikor a nagyanyám éppen kinézett az első emeleti konyhaablakon, és elmotyogta azt a mondatot, amelyre minden visszavezethető: Szegényke ember, hát nem annyira fázik? Olyan jó volna, ha tényleg így találnánk a mondatra, amire minden visszavezethető! Hiszen a miért vagyok, miért lettem ilyen talán legemberibb kérdését nincs, aki ne tenné fel. És a válaszaink is ilyenek, tényleg: az apja vére, szoktuk mondani, kiköpött nagyapa, mintha anyádat látnám, a dédi volt ilyen – szóval a válaszaink a felelőst a miért ilyenre leginkább a múltunkban keresik, hogy kitől vettük a mintát, akár tudatlanul és atavisztikusan, a vérségi rokonság által; a kézmozdulatot a szépapától, akit nem is ismerhettünk. Akkor is, ha a mondat helytelen, a norvég nagymama norvégot izlandival vegyítő, szórendekre, egyeztetésre fittyet hányó keveréknyelvén hangzik el – vagy legalábbis így mesélték kiskorunkban. És lehet, hogy helyesen mesélték, lehet, hogy a mondat helyesen helytelen: a megörökölt, ellesett, átvett gesztusokból gyúrmálódó önkép ugyanígy hány fittyet nemcsak a nyelvek logikájára.

Jón Kalman Stefánsson ebben a korábban született regényében ezzel játszik. A mindenre visszavezető mondatokkal. Önéletrajzi elemekkel teliszőtt mesét fűz, amiből azonban irodalom lesz, nem gyónás. Megint eldönthetetlen, mennyi ebből valóban az övé, mennyi a névtelen hősé – mennyire önterápia ez a kócos családállítás, és mennyire végiggondolt, kimódolt lehetett volna játékok kusza halmaza, és mennyire a másé ez a sajátnak mesélt mese, a mástól elirigyelt drámák vagy örömök tükre. Valójában lényegtelen – mert újfent hitele lesz, megélhető, torokszorító. Irodalom lesz, de ezt tudja magáról, el nem tagadja. A hitelével nem csal. Valahol ezt csodálom a legjobban, ebben a számomra egyre kedvesebb íróban (ha lehet ezt még fokozni a trilógiája, a lábatlankodó halak, a nyári lány hangjában megtartott költészet, vagy a fényre szálló éj után): csodálom benne ezt a hitelt. Lehet, hogy visszaél a mesékkel, a másokéval és a sajátjaival, lehet, hogy irodalommá fosztja őket – nem tudhatom. A meséi hitelével viszont példaszerűen bánik. Ez egy érzés, hogy megadja bennük a (hova)tartozásait.

Korábban született regény. Kócosabb, néhol bravúr-szerkezetű; az időkezelése, mint egy Tarantino-mozié. Úgy trükköz a négy-nemzedéknyi mesélni valóval, ahogy az a zseniális kókler a filmjeiben: élőbeszéd-szerű mesélés logikái mentén, az erről az jut az eszembe kitérőiből rajzolódó keltamintát álmodva a végére. Ahol az összkép nem a sagák mély tragikumára hangolt tanulságával egészül, hanem nyílt marad. Élet, ami folytatódik. Amit ez a sugallt folytatódás ízel, nem a boldogan éltek, míg tucat-érzése. Miközben persze hogy kirajzolja a mániás depresszióba pácolt alkoholizmus sárkány-kígyóját például, a modern kori Fáfnirt, amit a hős most is saját magával együtt győzhet le egyedül. A választott végzetet. Ez a végtelen történet kirajzolja a végeket is. Kirajzolja a csalást és csalatást. Az öncsalást és a passzív agressziót. A férfigyávaságot, a nők erejét – és a tükrükben mindegyik görbült torzképeit. Végül kirajzolja a megbocsáthatatlant. Nem tagadja el. Hiszen jelen van, velünk van, felborítja a sakktáblát, beleköp a barátnőnk hajába, az élet császára, aki számára nincs feloldozás. Mert lehet, tényleg ő szenvedi a legtöbbet, benne nő a legnagyobb űr ezért – de nem elég tudnod, mitől ilyen, ha képtelen vagy megbocsátani neki. Ha neki nem álmodsz feloldást. Mondjuk legalább bosszút se. Ez is a mesélt mese hitele. Amivel tényleg példaszerűen bánik az emlékező.

A csónakkal mit akarsz kezdeni? kérdezi dédmama a harmadik napon. Dédpapa mély levegőt vesz: Meg akarok küzdeni a tengerrel. Ki akarok evezni halászni. Az ember boldoguljon egyedül.
De te félsz a tengertől.
Hogy félek? Félek az álmoktól, mégis minden este lefekszem aludni.
Mégis. Minden félelmet nem lehet levetkőzni, a szembenézés bátorságával sem. Ami a bőrünk alá kúszott, azt nem vetheted le egy norvégmintás pulóverrel együtt, két kézzel a szélére markolva és egy mozdulattal lehúzva a fejen át. Ami a bőrünk alá kúszott, vérségi kötelék, vagy követett minták alapján – tulajdonképpen mindegy. Nem tudom, nem is kell tudnom, mennyi ebből az íróé tényleg; a mesélt mondatokból mennyi a tényleg neki mesélt, mennyit álmodott hozzá. Amíg a bőröm alá kúszik, hogy nem tudom lehúzni magamról, amíg a magamévá lesz, mert magamra ismerek benne, addig semmit nem kell tudnom azon túl, amennyit a betűk elmesélnek. A bőröm alá kúszott az érzés, és a sokadik könyve után sem vedlettem le, hogy Jón Kalman önazonos, bátor, tükörbe néző író – aki engem is folyvást tükörbe nézet. Lehet, fél a mélység felett a pár szál, ingó deszkán (lehet, nem bír a maga félelmeivel) de engem a hálójába vont. Olvassátok.

Kiadó: Typotex

Fordította: Patat Bence