A Tükör és füst első
kiadása meglehetősen furcsa karriert futott be – amikor megjelent, szép
lassan kopott el a könyvesboltokból, hogy aztán elfogytával nehezen
megszerezhető, kultikus tárggyá változzon, makacs antikváriumi vadászok
ritka zsákmányává. Annak ellenére, hogy szerintem a szerző talán
legegyenetlenebb munkája – mert ez a novelláskötet mintha hangpróbák
szakadatlan sorozata lenne, írói valőrökkel való szándékos kísérletezés.
Gaiman látszólag nemigen hagy rejtve semmit: a bevezetőben bemutatja
nekünk a novellák keletkezés-történetét. Beavat minket az „álomban
repülés” kulisszatitkaiba, de ez is csak írói maszka-játék, tükrökkel
csinált csalás. Ha ártatlan is, mint a tréfa, hogy a kötet egyik
legerősebb történetét is eldugja ide, ebbe a csalafinta bevezetőbe –
valójában tükör ez a tükörben, csak végtelenbe nyíló tükröket mutat. No
meg a tényt, hogy az író lusta ember, felkérésre ír, Karinthyval szólva
múzsája a (túllépett) határidő.
Hangpróbák és írói valőrök – a Törékeny holmik, a későbbi novelláskötet kapcsán írtam anno: mintha
Gaimannak nem lenne standard elbeszélői stílusa. Mintha direkt
kísérletezne azzal, hogy a megfelelő formát találja meg a különböző
történetekhez. Továbbcsavarva az ott leírtakat: mintha teljesen más
„író-klón” írta volna a kötet nem egy mívesebb novelláját, például a Lovagkort, a maga szinte viktoriánus bájával, vagy az Ajándék angyali
macska-meséjét - olyasvalaki aki talán már olvasott attól az
„író-klóntól” aki inkább a klasszikus angolszász horror rémálom-nyelvén
ír, jelesül a Trollban, vagy számomra a kötet csúcspontjának számító Hó, üveg, almák kifordított Grimm-meséjében. De alighanem mindkét Gaiman-klón csak hallott a harmadik „író-klónról”, akinek Az aranyhalas medence… vagy Az élet korai Moorcock-stílusban
köszönhető. A sokféle valőrtől nem áll – nem is állhat - össze egységes
egésszé a kötet, s nehéz is ezeket a hangütéseket egyformán szeretni –
annak ellenére, hogy a hang próbálgatása közben azért a nívó
meglehetősen egyenletes. Valami a legrövidebb történetekbe is
belecsöppen abból a mítoszokkal való, azok törvényszerűségeit
tiszteletben tartó játékból, ami szerintem az író varázsának igazi
záloga.
Hiszen
csak látszólag fordul ki a mese-logika – furcsulnak el az ismert
mítoszok. Valójában inkább visszahelyeződik a valódi ember-alatti vagy
feletti a maga jogaiba e megközelítés által, amely a legtöbbször ezen
következetesség okán lesz embertelen. Hosszan ecseteltem ezt
egyszer már, nem fejteném ki újra. Egy mondatba sűrítve: a mítoszi
gonoszság nem ismeri az emberiességet, még pontosabban: nem ismeri el.
Ami a legnyugtalanítóbb hatású a gaimani megközelítésben, az minden
esetben ezen a mítoszi logikán nyugszik. S ami azt illeti, jobbára ez a
mítoszgyökerűség építi fel a kötetbe fűzött verseket is – a szabadabb
asszociációk versi terepén remekül érvényesülnek ezek az olykor
félig-meddig odakent mitikus alapelemek.
Az első magyar kiadás kapcsán már morogtam
az írói újrahasznosítás miatt; a történetek közül nem egyet
képregényként olvastam először, s persze hogy bekerült e válogatásba
olyan novella is, amelyik alig több, mint a képregény szinopszisa, a
rajzolónak szánt utasítások és kívánságok nélkül. Az nem kérdés, hogy
Gaiman számára a képregény az irodalommal azonos erejű kifejezés-forma, s
ez nemcsak a Sandman okán jelenthető ki. Az apróbb történetek némelyike
egyszerűen erősebb abban a közegben, mint így, novellaként. Persze ott
van üdítő kivételnek rögvest a Miklós című
százszavas, szösszenet-méretében több gondolkodni valóval, mint némelyik
hosszabb elbeszélésben együttvéve. Megint a mítosz tükör-álarca – de
ezt már eleget ragoztam.
A
novelláskötet most az Agave gondozásában és új fordításban olvasható,
nálam avatottabbak már firtatták az új fordítások minőségét – mivel nem
olvasom a szerzőt eredeti nyelven, nemigen ítélhetem meg, az eredeti
szöveghez viszonyítva melyik fordítás a hű. Azt viszont felmérhetem,
melyik gördül jobban magyarul. Nos, az látszik, hogy az új kiadás
fordításai könnyebben olvashatók fel - Komaváryval szólva
kevésbé pedánsak. Ez gondolom nem baj. A versek egytől egyig
határozottan jobban sikerültek, mint előzőleg. De (hogy kötözködjek is)
például a Hó, tükör, almák egyszerűen jobban cseng, mint a Hó, üveg, alma.
Durva lenne ennyi ember ekkora munkáját ilyen egyszerűen elintézni, de
én már annak örültem, hogy ezen az egy eseten felül nem zavart, hogy nem
a jelen kötet fordítói által magyarítva olvastam először ezt a
gyűjteményt.
Kedves Kiadó! De most már aztán jöjjön végre az Amerikai Istenek!
Kiadó: Agave
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése