Kurt Vonnegut - Ryan North - Albert Monteys: Az ötös számú vágóhíd - Képregény

Egy áldott emlékű, általam ismeretlenül is szinte családtagként szeretett ember egyszer írt egy könyvet, egy formabontó könyvet az élményről, amit átélt, amiről nem tudott beszélni, csak így, ennyire formabontóan. Ezek az ő szavai: A drezdai iszonyat rettenetesen sokba került. Előzőleg mindent aprólékosan elterveztek. Végül azonban a város felperzselésének semmi jelentősége nem volt. Az egész földgolyón csupán egyetlen személynek származott belőle haszna. Én vagyok az a személy. Megírtam ezt a könyvet, egy rakás pénzt hozott a konyhára, megteremtette a hírnevemet, ami olyan, amilyen. Ha jól számolom, minden halott emberen kerestem két vagy három dollárt. Amikor először elolvastam ezt a könyvet, sajátos buborékából a saját életem is kinézetett: mert apai nagyapám, Hegyi Imre magyar leventeként (odáig sodródva a frontok hátán) foglyokat őrzött, ott, Drezdában – milyen morbid fintora a rajongó-olvasó sorsnak: akár többek közt Vonnegutot is őrizhette... Hiszen túlélte ő is, szintén egy óvóhelyen, hazakerült, akárcsak az egykori fogoly - bár beszélni se szeretett erről, nemhogy regényt írt volna belőle. De mert akkor és ott, a tűzvihar alatt épen maradt óvóhelyen ezt ígérte, egész életében nem káromkodott és minden vasárnap ott volt a szentmisén – utolsó leheletéig megtartva az egykori fogadalmat.

Formabontó mese ez – és bomló forma, az időomlást leghétköznapibb módon élő hőssel, aki tudja: így megy ez, pontosan abban a strukturált kényszerben árasztja a maga bomlásszagát, amiben elviselhetővé lett mindennek a tudata. Egy ilyen dologgal, a tudatával úgy tudsz együtt élni, ha léted minden megélhető pillanatát elrendeltnek veszed. Ha egy pillanatig nem érint meg: a magad döntéseivel hozzájárulhattál mindehhez, és hiába voltál lélekben pacifista, hiába voltál a lehetőségek mentén józan, hiába nem váltál személy szerint gyilkossá a közös, nagy őrületben (mindhárom igaz az íróra), mégis – a részese lettél annak, hogy mindez megtörténhetett. A Trafalmadoriak időfogalma az egyetlen trükk, ami által ép elmével átvészelhető a tudat: részese voltál. Milyen érdekes, a nagyapám is így ragaszkodott az elrendelt kötelességhez, a megmenekülés árához a betartott fogadalommal – s milyen érdekes az is, hogy a könyvében jól elkülönülő, szereplőként is megjelenő szerző mennyire pontosan látta ebben az elképzelésben a csapdát. Meg is írta aztán, az Időomlásban, hiszen ismerte és elismerte a dilemmát: mi van akkor, ha tényleg mindannyian akartuk, hogy így legyen? Ha pontosan nem is értve, mit akarunk (mi, emberiség), létre hívtuk Timur Lenket, a rabszolgaságot, a terrorbombázást, a haláltáborokat és Hirosimát – mérhetetlen, a trafalmadori időfelfogástól szinte végtelen távolságra fekvő, teljes döntési szabadságunkkal.

Időomlásról beszéltem (hiszen jellegében az), bár Billy Pilgrim csak elszabadult az időben. Bármely időpillanatból bármelyikbe utazva benne, a sorrend fogalmát teljesen számításokon kívül hagyhatóvá téve. Többször átélve a saját születést és halált, a szomorú, a nyomasztó és kiábrándító pillanatokat – mindvégig a boldog pillanatokra fókuszálva. Az a szájsarokba rajzolt mosoly a határeseti regény, sci-fi, kifordított memoár számos lapján ott lakik, hol enyhén idióta, hol kifejezetten bölcs felhangokkal – ahogy a szövegkörnyezet megteremti. Billy Pilgrim saját mottója, meztelen női mellek közül kandikáló medálról látszerész-rendelőjének falára bekeretezve felkerülő "bölcselete" a maga számára megvalósul, ott is, ahol kudarcot vall benne: Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni. Sajátos karriert futott be ez az idézet a korban, ahol élünk, ahol ez a regény immár klasszikus, a megosztón sokak szájába adták már e szavakat; szinte mindegy, kinek tulajdonítjuk. Billy számára, a regény lakóinak világában nyilvánvalóan ironikus felhangjai vannak, hiszen csak abban van döntése, hogyan éli meg a mit, abban nincs, hogy mit él. Azon képtelen változtatni.

Nekem is lehetett volna egy döntésem, hogy ezt a képregényt nem veszem a kezembe. Tartottam tőle, egyszerűen nem éreztem a víziót ebben a vizuális formában megőrizhetőnek. De a feleségem meglepett vele – s hogy így rendeltetett, hát elolvastam Ryan North és Albert Monteys munkáját. Nagy szeretettel rajonghatok érte, hála Istennek. Nemhogy elvett volna egy szemernyit is a határeseti regény, sci-fi, kifordított memoár ízeiből, de a kellő mértékig adagolva az eredeti fűszereit ebben a másféle dimenzióban kifőzi gyakorlatilag ugyanazt. Lehetett volna egy döntésem, de nagyon boldog vagyok, hogy egy irántam érzett szeretet kivette a kezemből – rosszul döntöttem volna. Ryan North szelíden és pontosan válogat az alapanyag narrációjából, egy pillanatig nem él a médium szenzáció-hajhász beállításainak bevett eszközeivel ott sem, ahol amúgy (talán, sőt, talán ízléssel) tehetné, tényleg újrateremti ezt a fanyar, időnként keserű humorral tálalt mesét az új keretben. Albert Monteys pedig pont annyira rajzol itt karikatúrát, amennyire a könyv hősei is azok voltak – imádom a némán is beszélő fejeit. A szerzőpáros tényleg tisztelte Az ötös számú vágóhíd szellemét – miközben ironizálnak azzal, hogy ez az a történet, hiszen ugyanúgy kezdődik, és pontosan úgy végződik (ahogy rendeltetett, ugye), a történet jegyében mégis éltek, s ügyesen éltek a médium adta szabadsággal.

Van egy gyönyörű jelenet a könyvben, s itt is méltóképp kerül elénk. Egy borzalmas (az amerikai látszerészek társadalmát lesújtó) repülőszerencsétlenséget túlélve Billy épp egy kórteremben lábadozik, ahol az ágyszomszédja (minő véletlen) Bertram Copeland Rumfoord dandártábornok, a repülős fegyvernem hivatalos történetírója. A felelős – mondhatnánk. Akinek Billy egy ponton csak ennyit mond, a Trafalmadoron tanultak szellemében, Drezdáról, az ott történtekről: Minden rendjén való volt, Rumfoord. Nincs értelme neki mást mondani, egyfelől. A felelősséggel a valódi felelősök szembesíthetetlenek. És nincs értelme a bosszúnak se, másfelől. Egyszerűen nem volna szabad annyira kiürülni, odáig relativizálni magadban az embert, hogy elkövesd ezeket, hogy kiadd az ilyen parancsokat. A holtakat nem érdekli a bosszú, nincs számukra elégtétel. A szabadságunkban az áll, ezt kellene megtanulni (s még a Trafalmadorra sem kell elutazni érte): hogy nekünk az emberség rendeltetett. Csak élni kellene vele. Vonnegut a könyvben is szereplő író alteregójának: Kilgore Troutnak megrajzolt egy sírkövet, ez bekerült a képregény búcsúlapjai közé: "MINDEN GYÖNYÖRŰ VOLT, ÉS SEMMI SE FÁJ". Én jobban szeretem a másikat, amit a Bajnokok reggelije című regényében rajzol neki, szerintem jobban is illene ide: "VALAKI (valamitől valameddig) MEGPRÓBÁLTA".

Tényleg, ennyi az összes kritikám. Nem mindig így megy ez – nagy köszönet érte. S köszönet az igényes magyar kiadásért a Helikon kiadónak, mindazoknak, akik itthon bábáskodtak felette.