2020. május 11., hétfő

Arundhati Roy: Az apró dolgok istene


„Két szereplő, akik egy homályos darabba kerültek, amelyben nyoma sincs se cselekménynek, se szövegnek. Botladoznak a szerepükben, valaki más bánatát dédelgetik. Valaki más fájdalmát érzik.
Valahogy képtelenek más darabot játszani. Vagy valami olcsó ördögűzést vásárolni egy nagyméltóságú tanácsadótól, aki leültetné őket, és többek között ezt mondaná:
- Nem ti vagytok a Vétkesek. Ellenetek Vétkeztek. Ti csak gyerekek voltatok. Nem volt hatalmatok. Ti az áldozatok vagytok, nem az elkövetők.
Segített volna, ha át tudják lépni ezt a vonalat. Ha csak átmenetileg, de viselhetnék az áldozatok tragikus kámzsáját. Akkor arcot adhatnának neki, és felidézhetnék a dühöt azzal szemben, ami történt. Vagy jóvátételt kérhetnének. És végül talán elűzhetnék az emlékeket, amelyek kísértik őket.”

Jó tíz évvel ezelőtt végigsöpört az akkoriban fénykorukat élő könyves blogokon Arundhati Roy fülledt, érzéki, a „mesés kelet” mágikus realizmusba oltott, eltagadott borzalmaival kecsegtető regénye. Akkoriban nagyon szerettem volna olvasni és ma azt kell mondjam, akkoriban kellett volna olvasnom. Akkor tán még fogékonyabb lettem volna erre az erőltetett bujaságra, a gyermeki szemszög esetlen varázsosságára, a sorok közül sajnos túlságosan is kikandikáló szándékra, mely szerint szerzője itt márpedig le akarja rántani a leplet a keleti romantika és az áradó bujaság, a bódító virágillat és a bollywoodi musicalek mögött rejtőző, tradícióba csomagolt rettenetről. Úgy mint kasztrendszer, nyomor, előre elrendezett házasságok, nyugat és kelet konfliktusa, elveszett gyermekek, visszaszármaztatott gyermekek, vissza-visszaszármaztatott gyermekek, szakszervezeti tömörülések és kizsákmányoló földesurak, akik évszázados hagyományokba és vallási előírásokba burkolva veszik semmibe munkásaikat, hallgatólagosan jóváhagyott rendőri brutalitás, gyermekek elleni erőszak és menekülés változatos fantáziavilágokba.

Működik, persze hogy működik. Mert Arundhati Roy okos, néhol túlságosan is okos. Az általam nagyra becsült Entropic blogger kolléga „kimódolt kuszaságként” jellemezte Roy írásmódját, és ennél keresve sem találnék jobb kifejezést: minden során látszik, hogy ezen a látszólag kuszán, szabálytalanul, öntörvényűen indázó vadregényes kerten bizony kertészek sokasága dolgozott éjt nappallá téve, hogy úgy nézzen ki, mintha… (ordas képzavar, érzem én, de annyira illik a könyvhöz…). Szóval kuszaság és kimódoltság. Egy ikerpár, akik egészen kicsi koruktól igen-igen terhelt gyermekkort élnek – egy anyával, aki válása után visszaköltözött a családi házba, botrányt zúdítva ezzel családja fejére; egy Angliába származott unokatestvérrel, kinek látogatása Életük Nagy Eseménye lehetne (s az is lesz, csak másképp…); állandó összehasonlítások közepette, melyből kizárólag ők (a szégyentelen anya gyermekei) jöhetnek ki rosszul; ikerként kétfelé hasított Egyként; álomvilágban, hol Elvisként, hol hercegkisasszonyként, álomvilágban, ahol bármi megkaphatja a maga önmagán túlmutató Jelentőségét, ahol bármi lehet nagybetűs Valami. És ahol egy, csak egy Hős van, aki Eszta és Ráhel kicsiny világának keretet és értelmet ad: Veluta.

Veluta, az érinthetetlen ezermester, akit az „új idők szavára” hallgatva a család taníttatott, aki nélkül nem működne birtok, gyár, aki titkos Paradicsomot hív életre a folyó túloldalán – ám ami a gyerekeknek csupán titkos, az másnak tiltott, és ami tiltott, az egyszer úgyis magához húz valakit, s e húzásból a tragédiák megállíthatatlan láncolata eredhet. Egy gyermeket elragad a folyó, egy titkolt viszonyra fény derül, egy család kiveti magából a szégyent, egy ikerpár elválaszttatik. Ami addig Egy volt, darabokra hullik. Az álomvilág jóvátehetetlenül leomlik, s lesz, akit magába zár. A fiú, aki félelmében halálos ítéletet mondott, sosem lesz képes szembenézni a valósággal. A lány, aki maga mögött hagyott gyermekkort, meséket, folyókat, borzalmakat, s új életet próbált kezdeni a világ másik végén, csak akkor lehet újra önmaga, ha visszatér, s újabb titokkal pecsételi le Álomvilág feltépett kapuját. Egy történet, melynek jó vége nem lehet. Titkok, titkok, titkok mindenütt. S a háttérben a felnőttvilág mocska.

Működik, akár idegesít a gyermeki szemszög és a random nagybetűvel írt Fontos Dolgok halmozása, akár nem. Akár olvastam már ennél minimum ezerszer okosabb, érzékenyebb, igazabb regényt India borzalmairól (A Fine Balance – hogy csak egyet említsünk), akár nem. Működik, akár kiszámítható, akár nem. Akár látom a szándékot, akár nem. S leginkább azért, ami a buja felszín és az ikerpár meséje alatt könnyen elbújik: a Veluta sorsáról döntők ocsmány játszmái miatt. Mert itt a gyermeki tragédiába bele van rejtve egy sokkal nagyobb szabású, ősibb tragédia, a kasztrendszer és annak felszámolhatatlansága; ám ebbe is bele van rejtve egy, a huszadik századon végigívelő, és még az ősi vallási hiedelmeket és tabukat is megrendítő mozgalom, a kommunizmus mesterkedése; s még ebbe is bele van rejtve mind közül a legocsmányabb: a mindenkori kisember, a feltörekvő politikus, a saját pecsenyéjét sütögető funkcionárius oly nagyon emberi manipulációja. Aki kimondja a valódi halálos ítéletet, megvezetve rendőrt, kihasználva tradicionális dühöt, csak azért, hogy aztán zászlóra tűzhesse az érinthetetlen kommunista mártírt.

Az igazi tragédia az, hogy abban a pillanatban, amikor a gyermekkor lábujjhegyen elosont, Eszta és Ráhel mindebből semmit sem értett. És később sem volt senki, aki megérttette volna velük. Két kisgyermek, akik élethosszig hurcolnak egy terhet, melyet politikai helyezkedés és vallási tradíciók pakoltak rájuk. Értelmetlenül tönkretett életek. Ez fáj igazán – és ez emeli ki Arundhati Roy könyvét abból a középszerből, amibe a felszínen lebegő, bujaságba és fullasztó virágillatba csomagolt, kaszthatárokat áthágó tiltott szerelem bizony belelöki. Kár, hogy mindenáron szerelmi történet kellett legyen – sokkal több is lehetett volna.


Kiadó: Helikon
Fordító: Greskovits Endre

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...