2017. július 28., péntek

Egils saga

Volt egy ember, Egil, az apját Kopasz Grímnek hívták, az anyját Yngvar lánya Berának, a Bolg tanyán született Izland szigetén. Az igazat megvallva egy indulatvezérelt, erőszakos seggfej volt, a természete számtalanszor sodorta bajba, legalább annyiszor, mint ahány alkalommal pártfogóhoz és baráthoz segítette. Csatában, perben nemigen maradt alul, ha mégis, nem hagyta bosszulatlanul, lett légyen ellenfele egyszerű gazda, vagy maga a norvég király. Ráadásul birtokolta a verseken szólás adományát, úgyhogy amikor nem segített az ereje, vagy a szerencséje, versben dumálta ki magát a bajból. Amikor például legnagyobb hatalmú ellensége, Széphajú Harald fia Eirík király karmaiba sodorta egy vihar, nem átallt neki dicsőítő éneket költeni a szkaldok, az udvari költők modorában, hogy a nyakán tarthassa a fejét…

Volt egy ember… nos, legelőször ezen érdemes mélyen elgondolkodni, mikor az olvasó összeismerkedik az Egils sagával. A hallatlanul korán kibontakozó saját nyelvű izlandi írásbeliség óriási ajándék – Egil Skallagrímson minden bizonnyal valóban élt, a családja történetét is mély részletességgel feltáró mese meglepően éles képet ad nemcsak a hősről, de a 850 és 950 közt élt emberek szokásairól, hiedelmeiről, életük évritmusáról is… ha belegondolunk, a saját legendák homályába vesző múltunk latin szövegei a királyainkról nem adnak ennyire részletes, éles, kézzelfogható képet, nemhogy bárki másról… a sagát 1230 körül jegyzik le, a négy legkorábbról ismert kézirata közt jelentéktelen eltérések tapasztalhatók csak – szinte nincs még egy kultúra, amelynek korai, sajátos szerkezetéről ennyiféle megírt rajzunk volna, mint a skandináv népeké, és ez nagyrészt a sagáknak köszönhető.

Egils - az egyik korai kézirat lapjain
Volt egy ember… kezdik a sagát, s később is így, ezzel a nyitófordulattal mutatnak be mindenkit, apák és anyák, sőt, nagyapák és nagyanyák értelemszerű felemlegetésével - minél több szövevényes családi viszonyt is egyből a történetbe emelve. Ez nem egyszer pusztán a lejegyző dicsekvése – úgymond a bizonyítéka a hozzáértésének, hogy maradéktalanul ismeri a viszonyokat. Másfelől viszont szükséges tudás ez, hiszen tényleg nem árt tudnunk, milyen családi legendáriumban gyökeres ellenszenvek és bosszúvágyak, vagy akár milyen örökölt lojalitások határozzák meg a hősök döntéseit. A sérelem, ami ér vagy a szolgálat, amit egyik tesz a másiknak nemzedékről nemzedékre kötelez (avagy másfelől nézve: nem árt, ha akad ürügy…). Kétségtelen, a rengeteg név és családi viszony megterhelővé teszi az ehhez nem szokott szemnek az olvasást – amint hallom, egy izlandi ebben amúgy különös élvezetét lel, az otthonosság egyfajta boldog érzetét; főleg ha minden ellentmondásmentesen, szépen egybevág ebben a bájosan barbár genealógiában. Mi itt, akik máshoz szoktunk, örüljünk a kötet végén található alapos névmutatónak – csak nagyon felületes olvasással úszható meg a használata.

az egyik legkorábbi kézirat 56. lapja
Ahogy azt a Völsungok történeténél már leírtam: a mi fogalmaink szerinti erkölcs e hősök tetteire vonatkoztatva értelmezhetetlen. Az indulataiknak bátran engedő, folyamatosan halandóságuk tudatában cselekvő ifjak, öregek és hölgyeik élik ki itt mindazt, amit méltónak éreznek magukhoz. Ha a közösség első mércéje a hír, a hatalom, a nevezetesség, akkor azt ugyanúgy értékes lehet fondorlattal elérni, csalással, gyalázkodással, mint kiállással, karddal, csatabárddal a kézben… Talán mindennek tudatában már nem akkor a szentségtörés, ahogy az első bekezdésben (Egil őszinte módján, magam vissza nem fogva) sarkos véleményt fogalmaztam róla… Persze Kopasz Grím fia Egil története már nem a Völsungok legendás múltja, hanem a számon tartott múlt – ettől aztán több hús is rakódik a történetre, mint a sárkányölő hős esetében. Izland betelepülésének időszakában járunk, amikor a királyukkal (avagy bármilyen központosító hatalommal) nem egyező szabad gazdák (nem mellesleg ha az idő és a széljárás engedi: viking harcosok, portyázó tengeri rablók) a nem annyira távoli szigetre telepedtek át. Érdekes logika ez – hiszen sokáig tényleg nem nyúlt utánuk semmiféle központi akarat; ahhoz már elég messze voltak.

Izland - a Carta Marina szerint
Volt egy ember, aki egyik végletében Arany Toldijára emlékeztet - a farkast fojtó, pökhendi cseh vitézt világból irtó erőember gátlástalanabb változata - bár fel se merül, hogy a maga dán kihaénnem-párbajhősének életét megkímélje. Egyébként is, aki fegyverrel áll ki elé, az magára vessen; e végletében olyan, mint a Sin City-ből Marv: valaki, aki azért nem küzd dühkezelési gondokkal, mert gátlás nélkül, szabadon kiengedi a dühöt, s aki ma azért volna kénytelen mégis gyógyszerezni magát, mert így se fér ki belőle mind. Azaz: Marv olyan, mint Egil – hiszen ő az egyik „kulturális leszármazott”. Ebben a végletében elég speciális, az indulatokhoz simított értékrenddel, ami szerint ha megszöksz a fogságból, észrevétlenül, úgy, hogy ki is raboltad a fogva tartód, becstelen vagy – vissza kell menned és ki kell irtanod azt, aki be merészelt zárni, írmagja se maradjon. Egil a szabadon kieresztett végletek embere – hiszen ez a vérben és érőszakban gázoló figura a harmadik végletben költő, aki megénekli a környezetét, versben neveti ki a rá leselkedő vészt, de versben siratja vízbe fúlt fiát is… Bernáth István ihletett fordításában ha a teljes formagazdagság nem is mindig – a szavak ereje átjön.

Volt egy ember, aki szorongás nélkül megélte a végleteit, a maga isteneinek tetsző módon, amíg csak élt – és immár magyarul is olvashatunk róla. Én irigylem az izlandiakat ezért, hogy ennyire mélyre meríthet a múlt vizeibe nyúló kéz. Ismerjétek meg! Már csak azért is, mert mindezen túl Egil élete története (avagy a belőle idő szőtte legenda, avagy együtt a kettő) úgy különben egy baromira izgalmas, szórakoztató mese. Érdemes a figyelemre.  

kiadó: Corvina
fordította: Bernáth István


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...