2018. október 31., szerda

Trollok alkonya - Három középkori történet Izlandról


Általában nem vagyok nagy barátja az előzetes magyarázkodásnak, ha szerző, ha fordító követi el - igazán azt hiszem kizárólag Tolkien és A Gyűrűk Ura esetében éreztem, hogy elengedhetetlen a továbbiak megértéséhez az előszó (holott élnek vele sokan, s nem is szellemtelenül, ahogy például Neil Gaiman jár el a novelláskötetei esetében). Ezt a - mondjuk ki - előítéletet a Trollok alkonya könnyedén elsöpörte. A fordító, Dunajcsik Mátyás szellemes, pontos és szükséges bevezetője pont a kellő mértékig hozza közel a három kötetbe foglalt történetet - minden előzetes ismeretet megad a sagák világában járatlan olvasónak. Gyönyörű, olykor az ismertetett mesék ízeit is megidéző, de teljesen mai, olykor szemtelenül profán elemeket is bőszen használó mondatokkal: Ha valaki ragaszkodott hozzá, hogy ne fekve, hanem ülő helyzetben temessék el, esetleg a halál közeledtét érezve maga vonult be önként a síremlék gyanánt neki emelt domb mélyére, szinte biztosra lehetett venni, hogy még sok gondot fog okozni az élők számára. Ha pedig visszatért, az örök klasszikus hamuvá égetésen túl a legbiztosabb módszer az volt ellene, ha a levágott fejét a lába közé, a segge alá tették, a normál anatómia ilyetén felborításával jelezve neki, hogy az élők világa helyett most már sokkal inkább a bomlás kaotikus birodalmában van a helye, ahol a húsból újra termőföld válik, az oly soká csikorgatott fogak pedig kavicsokká szelídülnek.

Nagyon szimpatikus, ahogy Dunajcsik Mátyás szinte az első oldalakon szóba hozza Bernáth Istvánt, akinek mindmáig a legtöbb saga-fordítás köszönhető - s az is, ahogy akkurátusan elmagyarázza, mit miért nem úgy csinál, ahogyan a nagy előd (a beszélő helynevek magyarításakor például). De főleg annak örülök, hogy miközben megágyaz az általa lefordított három mesének, valójában nem értelmezi őket túl - az élmény, amit adnak, a történetek olvasta közben szökkenhet szárba az előzetesen feltárt ismeretek talaján. Mert ez a három történet a trollokról s az ő alkonyukról jelentősen továbbárnyalta a képet, ami a Völsungok története ismeretében, avagy Grím fia Egil története olvastán kialakult bennem a sagairodalomról. E két bejegyzésben hosszan értekeztem róla, mekkora kincs ez a korai anyanyelvi írásbeliség, hogy a Volt egy ember... bemutató fordulata (amely e mesélés-mód visszatérő eleme) mennyire sokszor jelölt valóságos, történeti személyeket, s viszonyokat, hogy sokkal élesebb képe van a korabeli életről az északnak, mint akár nekünk - hiszen egészen a reformációig senki nem akarta gyökerestül kiirtani ezt a múltat ott. Sőt, az sem módosított lényegesen rajta, hogy árnyaival, helyi kisisteneivel, védő szellemeivel és trolljaival együtt a keresztény fordulat szerzetesei jegyzik le ezeket a történeteket.

Olykor olyannyira nem, hogy nem is egyértelmű az új hit győzelme, vagy fölénye e történetekben. Ebben a három mesében az egyik izgalomforrás a keresztény hit, a hittérítés, az áttérés kényszere - és a régihez való viszony: mert ebben a három mesében valójában a régi, az árnyékba húzódó, a boszorkányság vagy kisistenség ha veszít is, rendre elveszi a maga elégtételét. Semmit sem tudunk a trollokról - kezdi a kötetet a fordító, hiszen a troll maga a félelmet keltő ismeretlen (akárcsak amúgy modern, internetes rokona). Ennek az ismeretlennek a barlangjába téved a két misére igyekvő keresztény A hegylakó meséjében - hogy meghallják a ősi, eget-földet rengető háborúról szóló verset a "ki tudja ki" szájából (amely amúgy tényleg egy izlandi vulkánkitörés plasztikus, könnyen dekódolható leírása - is). Semmit sem tudunk a trollokról, csak annyit: a mítosz világképét hordozó ember számára a legkopárabb kősivatag sem lakatlan. A troll nem a természetfeletti, hanem a puszta természet megszemélyesülése - mondja a fordító - annak őserejét képviseli. Akkor is ha "kijön a fényre", hogy ott elpusztítsa a nagy trollvadász, mint a Bikaláb Þorsteinn meséje, a második mese névadó hőse - aki balkézről született, kitett gyerek (mennyire ismerős fordulat...) s egy domb alatt lakó tündének, Brynjarrnak segít először troll-ügyben...

Tényleg nem tudunk semmit a trollokról, akkor se, ha úgy jönnek ki a fényre, ahogy Bárdur, a Havashegy védistenének története hőse, aki negyedrészt óriás, negyedrészt troll, s csak félig ember, vagy annyira se - látnunk kell, mennyire képlékenyek ezek a kategóriák... hiszen belőle (a tragédia után, amibe a troll-vér indulata keveri) a Havashegy védőszelleme lesz, szinte isten... ez a világ a nevezett dolgok között még nem húzott szakadék-mély átjárhatatlanságokat. (Bárdur amúgy Izland címerében is szerepel, mint a négy közül az egyik regionális védszellem...) Nekem sok szempontból ez a mese volt a legkedvesebb - talán mert itt látszott a legtisztábban, e történet lejegyzésekor milyen ingatag lábon állt az új hit; s hogy mennyire a régi módjára gondoltak rá (azaz valójában mennyire nem érezték át): hiszen e történetekben mindig annak az istennek szolgálnak a harcosok, aki a legnagyobb vészben megsegíti őket. A legősibb sagákhoz képest amúgy talán ez a legnagyobb különbség: ott a hősök ritkán kértek, s még ritkábban fogadtak el akármilyen segedelmet...

Dunajcsik Mátyás fordítása ízeiben nagyon közel áll a Bernáth Istvánnál megszeretett beszédmódokhoz, a kötetet öröm kézbe venni, s annak ellenére, hogy itt, a bejegyzésben a régi pergamenek iníciáléival köszöntöm (amelyek amúgy a középső történet forrásából, a Flateyarbókból valók - s többek közt trollt irtanak rajtuk), Krizbai Gergely modern illusztrációi legalább ilyen jól megragadják e távoli, kíméletlen trollokkal lakott múlt hangulatát.


kiadó: Helikon
fordította: Dunajcsik Mátyás

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...