Alessandro Baricco: Selyem

Ez egy történet – mondja a szerzője. Egy történet, nem regény, nem elbeszélés. Egy fehér történet. A hőse Hervé Joncour. Aki a kedvünkért vonatra száll, és elzakatol az Elhivatottság meséjének végéig, eléri a Vágyat, amit a helybeliek Feneketlennek tekintenek, aztán egy holland csempészhajó elviszi a Szerelem partjára. Mellékutakon, gyalog jár Hervé Joncour története. Kevés szóval, lassan mesél róla, hogyan érte – és hogyan nem érte – végül el a világ túlsó partján a Beteljesülést. Kevés szóval, lassan, mintha versben. Úgy is kell olvasni. Úgy kell: hangosan. Mintha valakinek elmesélnéd.

Nem tudom, ez a könyv-e a világon az egyetlen, amit tényleg jobb úgy megélni, hogy hallgatod. Úgy megélni, hogy neked mesélik. Ez is egyfajta rang, ha szóról szóra mesélhető a könyv. Az a távolságtartó, mindent tudó és mindent jókor mondó narrátor nem ad jelleget a mesélésnek. Az ad neki jelleget amilyen szavakkal mesél. Az útról, a lovon megtett kétezer kilométerről az Elhivatottságig; s hogy azt maga mögött hagyva az utazó eléri a Vágyat, amit a helybeliek Gyilkosnak neveznek. A mellékutakon, gyalog megtett útról, aminek a végén már nem lakik a Szerelem. Avagy mégis, csak nem ott, nem úgy, ahogy az utazó képzeli. A Beteljesülést, ami már az övé. Ami nem elég. Mégsem elég. Amíg végleg el nem röppennek a madarak, amíg nem borzolja úgy a szél a tó feszülő tükrét.

Első pillantásra ennyi szóban nehezen férne el a sokrétűség, amit a lassú, könnyen felolvasható szöveg lassan és befogadhatóan hagy kibomlani. Ez a mesterjegye. Már akkor figyelemre méltó alkotás volna, ha csak az a csattanóra kihegyezett szerelmi történet volna, az a gyöngéd alapréteg a Vágyról, amit a helybeliek Betölthetetlennek hívnak. De ennél jóval több. Elmeséli, hogy Hervé Joncour például abból élt, hogy egyebütt selyemhernyópetét vásárolt és szállított Európába. Ebből élt a múlt Európájában, háborúk és kiábrándulások előtt, amikor a ráció (talán egyetlen pillanatig tényleg) elhitte, hogy képes olvasni a világot.

Elhivatott ember – egy bizonyos Baldabiou „hívta el” és bízta meg ezzel. Ő írta Hervé Joncour sorsát, szép, rendes sorokban. Lavilledieu megbecsült polgára rábízta magát Baldabiou-ra - és jól tette. Különös, kalandos vállalkozó volt az „elhívó”, a bátrak vállvonó maga-bízásával könnyen kereső, tanulni és tanítani sem szégyellő, ránézvést hóbortos alak, aki szórakozásképp esténként a Verdun-kávézóban egyedül billiárdozott: „az ép a nyomorék ellen” – előbb rendesen, aztán fél kézzel. A környék legsikeresebb vállalkozója volt – de talán pont azért, mert nem hitt a rációban úgy, ahogy honfitársai. Baldabiou a felvilágosult kor élő, lélegző paródiája. Aki pontosan tudja, létezik a kaland és a csoda – ezért áldoz Szent Ágnesnek – és csak a csoda fényében létezik a megelégedés. Hogy a ráció a könnyebbik út – mert nem az jutalmazta az európait akkoriban. Hanem az örök éh: mi van túl? És azon túl? S közben ez az ember egyfajta Cipolla is. Sorsokkal kísérletező figura. Jól nézzétek meg ezeket az összetevőket: mert ezekből áll össze az európai, akit majd büntetnek a háborúk, az összeomlások, s ki azóta is egyre nagyobb sebességgel lohol – önmaga elől.

Ez egy történet – a hőse Hervé Joncour felesége: Héléne. A szerelem, aminek nincsen története.  Ami mégis, az nem az ő szerelmének története. Olyan szíven ütő az áldozat, amit meghoz! Pedig nem ő utazik az Elhivatottsággal, keresztül kontinenseken, egészen a Vágyig, amit a helybeliek Megfoghatatlannak hívnak. Nem ő találja meg a Szerelmet a seholban, a világ végén – s mégis ő kerül legközelebb a Beteljesüléshez. Ez a történet az ő szerelméről szól. És Madame Blanché, a japán származású kurtizán viszonyáról ehhez a szerelemhez. Sorolom itt a nőket, de nem kell megrémülni ettől. A leglényegesebb nevet nem mondhatom el – azt sose tudjuk. És ez a könyv nem egy szerelmi háromszögre szokásosan felfűzött férfi-, avagy nőtörténet. Ennek a történetnek nincs neme.

Ez volt az első könyv, amit Alessandro Bariccotól olvastam. Nem értettem - nem tudom, az eszemmel értem-e akár ma, annyi év után -, de borzongtam bele, ahogyan olvastam. Annyira sok húrt pengetett bennem, a másra ácsingózás, az ismeretlenbe vetett fejes az ismert boldog trambulinjáról, a megalázottság és a megbocsátás; borzongtam bele, és nem tudtam, igazán mitől. Hiszen mesterkélt ez az egyszerűség, tanmesei, hogy ne mondjam Művi, amit a helybeliek Puszta Attrakciónak neveznek – de ha megülsz mellette, egyszer csak az egyetlen nézetévé válik mindannak, amit elveszítettünk. Hiszen ez a történet erről szól: mi mindent veszítettünk el, végképp és visszavonhatatlanul, és ezt a veszteséget hogyan kéne emelt fejjel, mégis elviselni. Hogy olyan, mintha a semmit tartanánk a kezünkben. Olvassátok el.

Kiadó: Helikon
Fordító: Székely Éva