2016. január 20., szerda

Alessandro Baricco: Az ifjú Ara

A Család ebédjére, amely valójában az éjszaka múltát ünneplő, klienseket és vendégeket fogadó, boldog és változatlan rendben elnyújtott reggeli, betoppan az ifjú Ara. A reggelire, ahol a Család (amelynek minden tagja éjjel hal meg) az életet ünnepli, csak a jól kezelhető, apró változások hírnökeit beengedve az életbe, egyszer csak betoppan a reggel maga. Valami újnak a reggele. Csakhogy a Család: az Apa, az Anya, a Leány és a Bácsi erre nem áll készen – hiszen nincs otthon a vőlegény: a Fiú, aki a távoli Szigeten gyűjti a maga számára a jövő gazdagságának trükkjeit és kincseit. Különleges és árnyalatgazdag viszonyok tömegébe kell hát az ifjú Arának beilleszkednie, miközben megismeri a Családot, s nem mellesleg önmagát – miközben mi megismerhetjük általa a Családot, s magát az ifjú Arát.

Ez az egész alapszituáció megint hallatlanul mélyen Baricco-s! Először némileg csalódott is voltam miatta, a Mr. Gwyn és folyománya, de főleg az Emmaus után nem gondoltam hogy így talál vissza, ilyen könnyed eleganciával a már levetettnek tűnő, gardróbba száműzött egykori irodalmi öltözetbe, ahol a sors és választás játékai, a szeretetteljes óvás börtönei, és az őket felbontó szexualitás természetes, jobbára minden attrakciót nélkülöző (de ha kell: játékos, színpadias, pajkos és attraktív) gátlástalansága lakik. Aztán egy ponton túl úgy tűnt, csak azért húzta magára oly akkurátusan az egykori gúnyát, hogy mintegy leszaggatva végképp levesse. Aztán egy újabb ponton túl észrevettem magát az Írót, hadd nevezzem most így, nagy betűvel, látszólag alázatos, mint később látni fogjátok inkább ironikus felhanggal. Az Írót, aki mesét sző, legendát és titkokkal teleszőtt múltat a Családnak és az ifjú Arának, olyan jövőkkel terhes mesét, amelyben megint épp elég életismeret és -szeretet lakik az elbájolásunkhoz. 

Óhatatlanul fontosnak érzem, hogy az Író könyvéről szép cikk szülessék! Pontos definíciókkal, a fogalmi keret különös cafrangjait ha lehet levagdosva – ha nem, legalábbis kordában tartva. Nem voltam soha úr, nem jártam végig a jó példán nevelődés napritmusát; tehát kénytelen vagyok elképzelni mindehhez némi eleganciát – hogy miután kellő mértékig hátrálok a tiszteletem jeléül a szövegtől, úgy tudjak mintegy felétek fordulni belőle, leheletnyit felszegett állal, mintha egy széllökés és nem a tiszteletteljes döntésem következménye lenne… szeretném, ha az Író könyvei esetében még a másmilyen napokon sem feledkeznénk meg erről a kétségtelenül szükséges eleganciáról. Amely talán kellően árnyalja a tényt, hogy én, mint cikkíró (hogy ne mondjam, recenzens) így előretolakodom itt, e bekezdésben, lehetőleg tiszteletteljes másolataként az Író előre tolakodásának; a pillanatoknak, ahol a szereplők és az őket megalkotó elme közt elvékonyodik, olykor teljesen eltűnik a távolság.

Másfelől e könyv cselekményének második legfontosabb helyszíne egy bordély – és nem csak ott kapunk arcpirító mélységű érintésekről érzékletes és tabumentes leírást. Sőt nemcsak ott, az elbeszélés azon pillanataiban, ahol a szex ábrázolásának kedvesen bevallott kihívásával birkózik az Író – tehát hadd legyek profánabb a szolgai tiszteletnél: ez a szövegbe gyűrűző írói jelenlét olyan, mintha közölném veletek: irritálóan narancssárga pólómhoz színben egyező narancssárga alsógatya van rajtam (mintegy a test harmóniáját segítendő) a nadrág alatt. E tényről elfeledkezhettek, miközben e könyvről beszélek, hiszen nem látszik. Folyamatosan a tudatban tarthatjátok, az sem fog látszani. Valójában persze eldönthetetlen e közlés alapján, milyen színű az alsónadrágom. Sőt, hogy van-e rajtam egyáltalán, miközben e sorokat írom. Eldönthetetlen, hogy a feltárt, mesterien alapozott, karakteres szereplők csetlés-botlástól teljességgel mentes, elegáns gesztusain át elmesélt történet alól ki kacsint ki. Az Író jelenléte nem Alessandro Baricco jelenléte. Miközben mindezt valóban a leginkább tisztelt kortársam meséli, még mindig nem derült ki a számomra, hogy ő valójában mit gondol a világról és benne önmagáról – túl azon a rejtélyes állandóságon, ami az összes könyve mélyén ott lüktet. Ott hullámzik, ahol bennem, az olvasóban partot ér.

Viszont alig akad könyv, amely nyilvánvalóbbá teszi: leírva a legtisztább szándék, igazmondás is manipuláció, hamiskártyás gesztus lesz, valamely rétegében a legjobb szándék ellenére is csalás. Az egyes szám első személy: a vallomás a fejedben bármelyik szereplő szájába beleköltözhet – a legtöbbször az ifjú Ara fejébe költözünk így, mielőtt mintegy szégyenteljesen elhátrálnánk az Író narrátor-hangjának biztonságába: úgymond a történeten kívülre. Ahol különben szintén nem vagyunk biztonságban: hallatlanul vicces, amikor a kikacsintó hang eltéved a maga szövegének addig mesterien tartott beszédszintjéről egy mágikusabb irányba; hallatlanul vicces, ahogy mindezt konstatálja, s ahogy a szemünk láttára túlragozva ezt az alkotástechnikai belügyet, végül benne hagyja a szövegben a tévutat is. Utoljára Auster mert így a szemem láttára eltévedni a saját szövegében. Mert miközben kapunk egy minden porcikájában eredeti, hangsúlyosan „hangban tartott” igazi Baricco-mesét (amilyen a Selyem volt, a Tengeróceán, a Vértelenül vagy a Mr. Gwyn), számos pillanatával emlékeztet rá a szerző: amit látunk, az a velejéig mesterséges.

Konstrukció, amelynek új és új formáját ötli ki ez a magával annyi interjújában elégedetlen, állandóan kihívást kereső író. Amely az olvasásba szőtt távolságtartó gesztusok, bravúrosan elővezetett bravúr-leleplezések, attraktív, olykor igen fájdalmas, szinte a tudathasadtság Írói rémével hadakozó trükk-fosztások ellenére megint varázslattá lesz, elsődleges rétegének, a mesének alázatos hordozója; a mesébe göngyölt életismeret és részvét himnusza lesz. Költészet, olyan természetes valóérzettel, amely józan számítás szerint nem jöhetne létre ennyi arcunkba tolt csalás tudatában – mégis létrejön, és hat. Alessandro Baricco olyan nehezebb utat választ, amit olvasóként könnyű végigjárni. Hagyd, hogy az álom rétegezze benned véglegesre ezt az olvasmányt – legfeljebb úgy jársz, ahogy én: álmomban eszembe jutott, melyik könyvében és hol tesz utalást erre az Íróra, aki nincs Mr.Gwyn tisztánlátásának birtokában (még, vagy már…), aki csak részben hasonlít egy másik említett íróra, aki ki akarja mondani - egyetlen, teremtő szóval - a tengert… Legfeljebb úgy jársz, mint én: reggelre elfelejted a legnagyobb ajándékot, amit kaptál. Engem megvigasztal a tudat, hogy egyáltalán megkaptam.

Kiadó: Helikon
Fordító: Nádor Zsófia

1 megjegyzés :

shizoo írta...

Egyszer csak ráébredtem: ez a történet a Selyem párja, pontosabban a komplementere. Kifelé utazó férfihős helyett - természete szerint - befelé utazó női hőssel, a rejtelem, a titok, a feloldás tekintetében ellentett módon működő, még a narráció tekintetében is - a megtörése által - ellentett módon működő szöveg. Nem semmisít, hanem ellenpontoz, a jang jin-jeként kiegészít. Egyszer végiggondolom...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...