Berlin felett az ég - film

mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment.
patak helyett bőgő nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert.

mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek.
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek.

mikor a gyermek gyermek volt
semmiről nem volt véleménye.
nem volt megrögzött szokása,
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült,
forgója volt a feje búbján,
és nem grimaszolt ha fényképezték.

Berlin fölött, az égen. A házak között, lakásokon át. Metróban és magasvasúton. Egy kabrió ülésén az autószalonban. Koncerten és cirkuszi matiné-előadáson. Egy filmforgatáson, ahol Peter Falk a sztár. Egy mementónak hagyott torony-rom szélén. Egy klubban a berlini Fal tövében, ahol fellép Nick Cave. Az Egyetemi Könyvtárban. Angyalok. Járnak, lebegnek, ülnek közöttünk. Belehallgatnak a gondolatokba. Nem látjuk őket. Csak néha, a gyerekek. Akik nem értik, mit látnak. Azok látják őket, aki beérik a csodálkozással. Berlin fölött, az égen. Két angyal: Damiel és Cassiel. Őket követjük. Házakon, lakásokon, emberek gondolatain át. Látjuk őket, be nem avatkozni. Olykor egy érintés erejéig mégis. De meddig érintheted úgy az embereket, a gondolataikat, hogy saját magad nem érintődsz meg általuk?

Történetem hősei angyalok. Igen, munkanélküli őrangyalok, akik a háború befejezése óta Berlinben tevékenykednek, ahogy az Úristen így hátrahagyta őket. Azután egy szép napon az egyik angyal szerelmes lesz. Találkozik egy trapézművésznővel, aki cirkuszban lép fel, angyal-szárnyacskákkal a ruháján. Ezt nagyon mulatságosnak találja, és nagyon tetszik neki ez a lány. De ahhoz, hogy beleszerethessen, halandóvá kell válnia, mint minden földi lénynek. Nehéz elhatározás előtt áll... Wim Wenders így foglalta össze a maga filmjét, mondanám: bájos pontatlansággal. Első rétegében igen, ez a film egy szerelmes angyal története, aki megérintődik. Akinek a birtoklási vágy a kezéhez ragasztja egy töltőtoll esszenciáját. Egy kő lelkét. De tényleg meg kell merítkeznie a létfolyamban, ha valóban találkozni akar Marionnal, az artistalánnyal. Damiel fokozatosan olvad angyalból emberré, valóban, a filmidőben ezt a folyamatot láthatjuk, izgulhatjuk végig. És Cassiel aggodalmát, aki mindezt kétellyel teli megingásban figyeli. Figyeli, hogy az angyalok fekete-fehér világába (ahol fény és sötétség a maga árnyalataival, de elkülönül) hogyan szüremlenek be az emberi világ színei.

Második rétegében ez a film a filmtörténet talán legbájosabb, teljes filmszerep-értékű cameo-jának gyönyörű kerete. Ahol Peter Falk önmagát játssza, hihetetlenül eszköztelen, kifejező tekintettel és gesztusokkal „elmondva” az angyalok számára (és így a mi számunkra is) hallható gondolatait. Az Egy hatás alatt álló nő és a Férjek zseniális színészét látjuk, amint zsigeri őszinteséget játszik – és persze Columbo hadnagyot, a „feledékeny” nyomozót: a szerepet, ami ráégett, a szeretetteljesen ambivalens viszonyt a ráégett szerephez; amely valójában csak egy variációja annak, ahogy az ember elviseli önmagára égett önmagát. Ennek a cameo-nak a gondolatok meztelenségétől komolyabb lélegzete van, mint a legtöbb eljátszható szerepnek... és még komolyabb lélegzete lesz, amikor az „eljátszom magam” szerepe minden szinten belevonódik a játékba. Nem árulok el többet, nézd meg. Két kávézást érdemes figyelni a háromból, az egyik alkalmával egy baráti, meleg (és nem létező) kézfogást, érintődést és érintést mégis; a másik alkalmával egy testbeszédet, amikor megvetően lepöckölődik a cigarettahamu…

mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton:
miért vagyok én én s miért nem te?
miért vagyok én itt, és miért nem ott?
hogy kezdődött az idő,
s hol ér véget a tér?
életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
mindaz, amit látok hallok és szagolok - nem
csak egy világ előtti világ csalóka képe?
tényleg létezik a gonosz, és emberek,
akikben benn lakik a gonosz?
hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem nem voltam.
és hogy egyszer én, aki én vagyok
nem leszek már az aki vagyok.

Bruno Ganz - Damiel

Harmadik rétegében ez a film Curt Bois utolsó filmje. A színészé, aki 1907-ben némafilmmel kezdte, volt színpadi- és kabarésztár, megtalálta a helyét a hangosfilmben (ő volt a Casablanca zsebtolvaja például), és vénségére Wenders filmjében eljátszhatta Homer-t, az idős költőt, aki egy másik Berlinre emlékszik. Aki magában még mindig a múzsával beszélget, nem roppanva bele az értékhordozás megannyi kudarcába, a testben is megélt veszendőségbe – aki még mindig ilyeneket kérdez: miért nem lehet eposzt írni a békéről? Neki hisszük el ezeket a kérdéseket, általa értjük meg, hogy az angyalok miért versben beszélnek. Mert hiszen versben beszélnek. Áradó, asszociációs játékokon tovagördülő versben.

Amit (s ez a film negyedik rétege) Peter Handke vetett papírra. Wenders egyik legmerészebb húzása ez – ennek a filmnek költői nyelve van, a képekhez vállaltan elemelt szöveget rendelt, vállalva ezzel, hogy alkalmanként átcsúszhat egy modorba, amely kiejthet. Mert a film ezeket az asszociációkat jobbára tényleg képpel mondja el – és jobbára ellenpontozó valósághorgony mintájára veti elménk tengerfenekére a hétköznapi, kimondásra alkalmas szavakat. Handke versei valóban angyaliak, és gyermekiek, mint az itt idézett sorok is… és valóban kizökkenthetnek a huszonötödik elmébe-utazáskor, a lassú képek gyönyörű ritmusára történő gondolatba-figyelésekkor. Vagy amikor az angyal érint – amikor segítene.

Ötödik, hatodik, hetedik réteg… Tarkovszkij és a többi angyal számára mottó gyanánt megfogalmazott köszönet, a kettéosztott Berlin finom, fal-repedéssel pontosított tükre, a beemelt múlt (háborús dokumentum-kockákkal megidézett) elmélyítő távlata… nagyon hosszan lehetne sorolni még, mi mindent vehetsz észre, miután kicsodálkoztad magad. A moziból kijövet szóba elegyedtem egy fiatalemberrel, s megemlítettem, ez a nagyon várt újratalálkozás mennyire mást jelentett, mint mikor életemben először láttam ezt a filmet. Mire ő megjegyezte: ő megdöbbent, mennyire mást jelent ez a film, mint bármi, amit eddig az életében először látott. Találkozás volt ez tényleg, a fiatalemberrel, általa egykori rácsodálkozásom felszakító élményével… aminek aztán annyi mindent köszönhettem.

Pont ezért nem mondhattam el neki… a fiatalembernek, akivel találkoztam. Ti is csak saját felelősségre olvassátok: hogy valójában az a Folytatjuk… a végén, az fogalmazta át a film varázslatát. Amit akkor, magam is fiatalember, nem kezeltem, nem kezelhettem a súlyán. Mert akkor még nem ismertem Damiel gyönyörű beteljesülés-története mögött Cassiel lesben álló elmúlástörténetét.